[vc_row][vc_column width=”1/1″][vc_facebook type=”standard”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

A 24 hét egy rendkívül megrázó és felkavaró film. Olyan alkotás, ami örökre elkísér majd! Feledhetetlenül beleég legbelsőbb valónkba és nem ereszt, átformál és megváltoztat.

Anne Zohra Berrached lélegzetelállító mozija egy sikeres, boldog családi életet élő nőről szól, aki a terhessége félidejében tudja meg, hogy a babája Down-szindrómás. Astrid (Julia Jentsch) és férje Markus (Bjarne Mädel) úgy döntenek, hogy megtartják a babát, ám hamarosan kiderül, hogy a Down-szindróma nem a legrosszabb, amivel szembe kell nézniük. Astrid élete legnehezebb döntését kénytelen meghozni, az idő pedig egyre csak sürgeti.

Erről a filmről egészen egyszerűen képtelenség objektív kritikát írni. Még akkor se tudnám ezt megtenni, ha nem lennék valamilyen szinten érintett a témában. Már megnézni is leírhatatlan élmény volt, hogyan tudnék akkor higgadtan és tárgyilagosan véleményt alkotni róla. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a 24 hétről valóban csak superlativusokban lehet beszélni.

Ahhoz, hogy világos legyen miért is volt rám megrendítő hatással ez a film, el kell, hogy meséljek egy elég hosszú történetet. Még az egyetemen történt írásgyakorlat órán, amikor az interjúkészítést kellett gyakorolnunk. (Akkor már mindenki tudta a csoportban, hogy az öcsém, akit örökbe fogadtak a szüleim, autista.) Az egyik osztálytársnőm megkérdezte tőlem, hogy ha a saját gyerekemnek hasonló betegsége lenne, akkor elvetetném-e, vagy inkább megtartanám. Én akkor habozás nélkül, nagyon céltudatosan rávágtam, hogy természetesen mindenképpen elvetetném. Ezen persze sokan felháborodtak, legfőképpen azok, akiknek semmilyen tapasztalata nem volt a témában.

Nekem mindenki örökösen csak azt hajtogatta, hogy mennyire SZÉP dolog, amit a szüleim és én teszünk. Ezzel a szóval ki lehet kergetni a világból! Biztosíthatok mindenkit, hogy ebben távolról sincsen semmi szép, még úgy sem, hogy én majdnem a kezdetektől ebben nőttem fel és számomra ez a természetes. Ez nem magasztos dolog, ez kőkemény küzdelem! Olyan harc, ami alapjaiban változtat meg mindent. Átírja az addigi viszonyrendszert a családtagok között, és aki azt mondja, hogy ez nem embert próbáló, az egyszerűen hazudik.

Akkor ott, az egyetemen a válaszomban nagyon sok minden benne volt. Az öcsém iránti korlátlan szeretet éppúgy, mint a fortyogó harag, amit akkor éreztem, amikor két kis fruska eladólány megalázta egy boltban. Vagy a félelem, amikor képtelen voltam leszedni őt egy buszról, mert retteg a magasságtól, az empatikus sofőr pedig simán ránk csukta az ajtót. Rengeteg történetet mesélhetnék az emberi ostobaságról és gonoszságról, az empátia teljes hiányáról, ami sajnos még manapság is áthatja a társadalmunkat. És sokat mesélhetnék a mindennapi idegőrlő erőpróbákról is, vagy a saját felelősségemről, hiszen nekem kell majd gondoskodnom róla, ha a szüleim már nem tudnak.

Egy ilyen élethelyzet végtelen számú kérdést vet fel folyamatosan. Megoldhatod az egyik problémát, úgyis ezer másik támad majd a helyébe. Ez egy mókuskerék, amiből soha nincs kiszállás. És, hogy van-e szépsége? Persze, hogy van. Ritkán és elvétve akad egy pillanat, ami ideiglenesen minden mást feledtet. (Írom ezt úgy, hogy a testvérem közepesen súlyos autista és relatív könnyen kezelhető.)

Mindez talán kegyetlenül hangzik, de mint azt már említettem, ez távolról sem az a szituáció, amikor a végtelen szeretetről való hablatyolás és a családi összetartás megoldja majd a problémát. Lesznek dolgok, amik rosszabbak, mint valaha is képzelted, erre nem lehet tudatosan felkészülni.

A film rendezőnője, Anne Zohra Berrached sokkal keményebb és szókimondóbb, mint én. Kíméletlen őszinteséggel járja körül a témát, megmutatva azt, amiről képtelenség beszélni. Kimondja a kimondhatatlant, ami aztán a földbe passzíroz napokra és önkéntelenül is arra kényszerít, hogy újragondolj mindent, amit a témáról gondolsz. Berrached belülről tágítja a kört, bemutatja a családtagok egyéni és közös helyzetét, a megváltozott viszonyokat, az orvosok felelősségét, valamint a társadalmi nyomást, ami kívülről préseli össze a házaspárt.

Semmit nem hagy ki, semmit nem hallgat el. Pontosan ettől a borzalmas őszinte kegyetlenségtől lesz ez a film gyönyörű szép.

Ritkán szoktuk ezt leírni filmről, de a forgatókönyv minden szempontból hibátlan, mint ahogy a színészek játéka is. Julia Jentsch és Bjarne Mädel párosa kimagaslóan jó, de a többi szereplőről sem mondhatunk semmi rosszat. Berrached pontosan tudta, hogy kitől mit vár el, és azt meg is kapta színészeitől, így a film masszív és egységes lett, kristálytiszta vonalvezetéssel. Elképesztően elcsépelt és banális közhely, de ezért érdemes moziba járni! Ezért, hogy egy tehetséges rendező végre kiszaggassa a szívedet a helyéről!

Anne Zohra Berrached engem biztosan megváltoztatott, ha újra feltennék nekem ugyanazt a kérdést, már biztosan nem tudnék olyan egyértelműen válaszolni rá. Nőként egyfajta steril ürességet érzek, amiben az önrendelkezés súlya és az elképzelhetetlen felelősség szinte kioltja egymást. Lerombolnak, nullára redukálnak és teljesen átrendeznek ezek az érzelmek, de most is képtelen vagyok megmondani, hogy mi a jó válasz. Valószínűleg azért, mert ilyen úgysem létezik.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]

24 hét (kritika)
A 24 hét egy rendkívül megrázó és felkavaró film. Olyan alkotás, ami örökre elkísér majd!
9.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
9.9