Daniel Craig utolsó James Bond-filmje végre eljutott a moziba, mégha várni is kellett rá úgy másfél évet az előzetes tervekhez képest. Az már régen nem titok, hogy Craig számára a sorban ötödik, Nincs idő meghalni címre keresztelt darab a búcsút jelenti, ezért joggal vártuk, hogy nagy fináléval adja át a stafétabotot később kijelölendő utódjának.
A 2006-ban bemutatott Casino Royale rendesen felrázta a franchise-t, még ha a Quantum Csendje nem sokkal később kisebb csalódás is volt. Nem úgy a Skyfall, ami egészen elképesztően remek hangulatúra sikeredett. Nagy kár, hogy az ez után érkező és a Skyfallhoz hasonlóan ismét Sam Mendes által rendezett Spectre megint inkább csalódásként értékelhető. A Nincs idő meghalni már nem a klasszikus módon követi a sormintát. Egyszerre van meg benne a Skyfall és a Casino Royale stílusossága, de a másik két rész gyengébb történetvezetése is. Hullámzó, de összességében mégis inkább szerethető.
Szerethető, mert Craig iszonyú jó James Bond még mindig és nélküle valahogy már nem lesz ugyanaz az egész. Most még egyszer utoljára, 163 percen keresztül dobja be magát kőkeményes és persze sármosan, ahogy ez a karakterhez maximálisan illik. Ugyanakkor a játékidő valahogy nem tud maradéktalanul élvezetes jelenetekkel feltöltődni. Fájó kimondani, de van benne üresjárat bőven. Egy erős kezdést követően csak a végéra pörög fel igazán, ami a leginkább talán a főgonoszra nézve kritika. Az ellenséget ezúttal Rami Malek személyesíti meg, akinek motivációja nagyon vékony jégen mozog és bizony a film egyik legkönnyebben felejthető karakterét hozza.
De talán nem is Malek, hanem az új 007-es ügynök, Nomi (Lashana Lynch) a film legnagyobb csalódása. Oké, ő nem az új Bond, nem Craig helyébe kell lépnie, de mégis, sikerült egy meglehetősen ellenszenves karaktert beépíteni a sztoriba, akinek az a dolga hogy nő létére bárkit elintézzen fél kézzel is, rivalizáljon Bonddal, de pár percenként süssön el valami viccesnek szánt beszólást is – mint ha ez nem is a James Bond, hanem a Halálos Iramban széria lenne. Ugyanígy félrement az Ana de Armas által játszott kubai ügynöknő esete is, valahogy az ő, rövid ideig felbukkanó vonala sem illik ebbe az egészbe. Bár lehet, hogy a naív, szexi de túlontúl is kemény hölgy sokak szívét elnyeri még így is, de azért itt elvileg mégiscsak drámai dolgok vannak kibontakozóban…
Szerencsére azért Cary Joji Fukunaga nem csinált bohócot hősünkből, dráma jut épp elég a sztoriba, és van benne olyan is, ahol az ember már gyakorlatilag a könnyeivel küszködik – vagy Craig küszködik vele? Még szép, hogy mindkettő hiszen ez itt egy szép búcsú ideje. Hogy pontosan miként, arra csak egy jó mozizás adhat választ mindenkinek. De egy biztos, nagyon fog hiányozni Daniel Craig és egyelőre hallani sem akarunk az utódjáról. Majd ha már begyógyultak a sebek, készen állunk a következő bevetésre Idris Elbával, Henry Cavillal, vagy ki tudja kivel azok közül, akiket eddig bedobtak egy lehetséges folytatásra. Ez még odébb van, a taps és az ováció viszont most Daniel Craignek szól.
