Woody Allen újra a megtört életek nyomorúságával foglalkozik és újra a klasszikus amerikai drámából inspirálódik. A Wonder Wheel főszereplője Ginny, kis túlzással maga a női Willy Loman, aki színes, tündöklő illúziókkal bástyázza körbe magát, hogy elviselhetővé tegye sikertelen életét. Vajon képes még Allen frissességet vinni egy olyan témába, amin már a hetvenes évek óta csámcsog, vagy tényleg ideje letennie a lantot? 

Kezdjük rögtön a lényeggel, hiszen úgyis minden Allen-rajongó, arra kíváncsi elsősorban, hogy megüti-e a mester idei filmje a saját maga által felállított mércét. Sajnos úgy tűnik, végérvényesen kezd megdőlni az elmélet, miszerint Allen kétévente rendez egy kimagaslóan jó filmet, aztán a következő évben úgymond lazít egy kicsit egy gyengébbel. Ez zsinórban már a negyedik olyan filmje, amikor nem tudja megteremteni azt a csodát, amiért igazán szeretjük őt.

Allent a végtelenítve ismételt „kliséi” teszik azzá ami, tőle még a lezárás előtti „felesleges” időhúzás is úgy hat, mintha a filmművészet legtermészetesebb és legfontosabb dolga lenne, de egy ideje már vészesen kimerülőben vannak a tartalékai. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért nem engedélyez magának legalább egy aprócska pihenőt. Nyilván magyarázhatja ezt bárki egy olyan zseninek, akinek a levegővétellel egyenértékű az írás és a rendezés folyamata, ettől azonban csak még szomorúbb az egész, mert megkérdőjelezi annak az éleslátó, kellemesen cinikus szemléletnek a hitelességét, ami Allen legjobb filmjeinek sava-borsát adja. A hosszas felvezető után talán úgy tűnhet, hogy a Wonder Wheel rossz film, de ez egyáltalán nincs így. Inkább csak Allen-hez mérten középszerű, vagy mondjuk inkább korrektnek, az sokkal jobb szó rá.

A negyvenes Ginny (Kate Winslet) reménytelenül boldogtalan második házasságában tengődik. Színésznői álmait már rég feladta és egy koszos kis osztriga büfében gürcöl a vibrálóan színes Coney Island-i vidámpark közepén. Alkoholista férje, Humpty (Jim Belushi) ugyanolyan lecsúszott figura, mint ő, a nő első házasságából született fiával (Jack Gore) is csak a baj van, Ginny hiába próbálkozik jó útra terelni a piromán kiskölyköt, sorozatosan kudarcot vall. A kitörni vágyó nő elkeseredésében könnyed viszonyt kezd egy fiatal úszómesterrel, Mickey-vel (Justin Timberlake). Az amúgy is feszült és bonyolult családi helyzetet Humpty lányának felbukkanása tovább mélyíti. Carolina (Juno Temple) gengszter férje elől menekül apjához és akaratán kívül alaposan belekavar a Ginny és Mickey között bimbózó románcba.

Elő is állt a jó kis Woody Allen-féle szerelmi sokszög, de a feloldás ebben az esetben sokkal tragikusabb, mint általában. Fájóan hiányzik a keserédes happy end és Allen hanyagolja a rá annyira jellemző humort is.

A Wonder Wheel színpadias beállításai, a lecsupaszított díszlet és a túlzó, vakító naplementét imitáló világítás folyamatosan olyan érzést kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk felvételről.

Ha a Blue Jasmin a Vágy villamosának reinkarnációja, akkor a Wonder Wheel, Arthur Miller klasszikusának, Az ügynök halálának egy lehetséges alternatívája.

Ginny és Willy Loman nagyon hasonlítanak egymásra, egyikük sem meri igazán belevetni magát a sikeres életért folytatott kemény harcba, inkább elérhetetlen álomképekkel veszik körbe magukat, közben pedig folyamatosan szenvednek a lelkiismeret-furdalástól. Ginny szüntelenül másokat hibáztat sikertelenségéért, minden szerette csak kolonc a számára, ugyanakkor kilépni sincs mersze igazán haldokló házasságából. Akárcsak Miller főhőse, ő is megpróbálkozik az öngyilkossággal, de túlságosan gyáva, hogy megtegye.

Allen történetében nem kap akkora hangsúlyt Ginny kapcsolata kisfiával, mint Loman és fiai esetében. A megszállottan piromán kisfiú karaktere, de főleg az általa gyújtott egyre nagyobb tüzek szimbolizálják a Ginny számára egyetlen megoldást: porig kell égetnie mindent maga körül az újrakezdéshez.

A film gyönyörűen és különlegesen fényképezett. Vittorio Storaro, aki olyan filmeket tudhat a háta mögött, mint például az Utolsó tangó Párizsban, vagy a 2000-es Dűne, most is a rá annyira jellemző sárgás tónusokkal dolgozik és a vidámpark vibrálóan élénk, szemet gyönyörködtető képeivel kitűnően ellenpontozza a szereplőkben dúló belső feszültséget és lélektani drámát.