Guillermo Del Toro, a rémmesék királya elkészítette a maga Szépség és a szörnyeteg filmjét, mely annak ellenére egy óriási moziélmény, hogy történetében többszörösen kitaposott úton jár. A rendező azonban ezúttal sem hazudtolta meg magát és egy igazi felnőttmesével rukkolt elő, ahol a meseszerű látvány mögött olykor brutális, néha meghökkentő, de mindenképp értékes tartalom húzódik meg.

Az 1960-as évek elején járunk, egy titkos kormányzati laboratóriumban, az USA és a Szovjetunió űrversenények közepébe csöppenve. Elisa (Sally Hawkins), a születése óta néma, szelíd külsejű lány ezen a rideg, mégis izgalmas helyen takarít nap mint nap, míg egyszer csak valami különös élőlényt szállítanak a részlegébe. Az ember és hüllő keverékének tűnő lény amennyire brutális, főleg az őt befogó ügynökkel (Michael Shannon) annyira el tudja csavarni Elisa fejét, hogy aztán kölcsönös vonzalom bontakozzon ki kettejük közt. Elisa a szomszédja és jóbarátja, a homoszexualitása miatt a világ elől jóformán rejtőzködő Giles (Richard Jenkins), valamint kolléganője, Zelda (akit Octavia Spencer alakít remekül) segítségét remélve, egész őrült gondolatot forgat a fejében, amibe azért egyéb erőknek is lenne némi beleszólása.

A vízi rém az 1954-es film, A fekete lagúna szörnye alapján lett megalkotva, de egy pillanatra sem lesz B-kategóriás horror érzetünk a látottaktól, hiszen a lény igazán pazarul lett ‘összerakva’. Ahogy egyébként az egész, szereplőket körülölelő világ is. Az egyik pillanatban még teljesen meseszerűnek tűnik minden, a következőben pedig már vagy levágott ujjak, vagy a kádban önkielégítést végző főszereplő tudatosítja bennünk, hogy ez a mese nem gyerekeknek szól. De még mielőtt azt gondolnánk vagdalkozik a film, itt minden a helyén van és gyakorlatilag egyetlen képkocka sem lóg ki az összképből. Miközben egy jó korrajzot ad az 50 évvel ezelőtti állapotokból, egyben egy alternatív univerzumba csabít minket, ahol bármi megtörténhet, sőt, annak az ellentétje is.

Del Toro megtalálta a legtökéletesebb szereplőket a filmjéhez, akik egytől-egyig pazar módon vezetnek minket végig a cselekményen. Sally Hawkins zseniális a néma lány szerepében, még akár egy Oscar is kinézhetne neki, ha épp nem Frances McDormand (Három óriásplakát Ebbing határában) lenne idén a ‘riválisa’. Michael Shannon pedig minden idők gonosza, az arckifejezését akár az óceánok befagyasztására is használhatnák. És ami kettejükön túl is remek, hogy a kisebb szerepekben is nagyon jó színészeket látunk.

Egyedül hiányérzetünk talán a történet kiszámíthatóságától lehet, de A víz érintése nem is akarja magát egyedülállónak beállítani. Elég az, hogy kvázi egy tündérmesébe valóban felnőtt, intim módon tud betekintést nyújtani. Drámai és vicces is tud lenni, de ez mégiscsak egy romantikus film, amit ugyan néhány leszakadt testrész összevérez néha, de ettől lesz igazán emlékezetes Guillermo Del Toro parádés alkotása.

A víz érintése (kritika)
Guillermo Del Toro új alkotása van annyira jó, mint anno A Faun labirintusa volt. Egy csodaszép, brutális, romantikus mesefilm, felnőtteknek tálalva.
9Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
9.3