Steven Spielberg, a Kémek hídja után újra az Egyesült Államok közelmúltjának egyik kényes ügyét feszegeti, ami hacsak közvetve is, de Richard Nixon lemondásához vezetett. A Pentagon titkai talán nem utasítja egyértelműen maga mögé az amerikai oknyomozó újságírásról szóló kultfilmek két legerősebb darabját, Az elnök embereit és a Spotlightot, de büszkén nevezheti magát a triumvirátus harmadik tagjának.

Spielberg gyakorlatilag nem tett mást, mint leforgatta Alan J. Pakula 1976-os politikai krimijének, Az elnök embereinek az előzményeit. A rendező ezzel természetesen maximálisan tisztában is van, sőt direkt rá is játszik a dologra a film végén. A két történet befejező és kezdő képkockái olyanok, mintha egymásra montírozták volna őket, ami még Spielberg melodramatikus stílusához képest is meglehetősen hatásvadász, ebben az esetben mégis tökéletesen működik.

A Pentagon titkai azonban önmagában is prímán megállja a helyét a hozzá hasonló filmek között. Sok újdonságot ugyan nem tartalmaz a témában, nem is tud olyan elemi szinten izgalmas lenni, mint Pakula filmje vagy a Spotlight, de két dolog miatt is nagyon hasznos, hogy elkészült. Az első, hogy nagyon markánsan beszél a sajtószabadság fontosságáról, emellett pedig legalább ugyanilyen vehemenciával tárgyalja a nők kiszolgáltatott helyzetét a feminista forradalom harmadik hulláma előtti időszakban.

A sztori fő sodra arról az 1971-es botrányról szól, ami jócskán megrengette az amerikai sajtószabadság sérthetetlenségét, a The New York Times ugyanis júniusban részleteket közölt egy szigorúan titkos jelentésből, amiből világossá vált, hogy az USA kormánya szinte a kezdetektől fogva félrevezette a közvéleményt a vietnámi háború sikerességét illetően. A Nixon által vezetett kormány válaszcsapásul letiltja a Times publikálási jogát, ekkor az iratokat kiszivárogtató katonai elemző a The Washington Posthoz fordul, akinek tulajdonosnője, Kay Graham (Meryl Streep) forradalmi lépésre szánja el magát és kormányközeli barátainak határozott tanácsa ellenére is publikálja az iratokat. Graham és a lap vérprofi főszerkesztője, Ben Bradlee (Tom Hanks) hosszú bírósági procedúrára és még börtönbüntetésre is számíthatnak, mégis feláldoznak mindent és bebizonyítják, hogy a sajtó igenis a negyedik hatalmi ág.

A mellékszál pedig Kay Graham egyéni harcáról szól, hogy hogyan próbál boldogulni női vezetőként a férfiak által uralt üzleti világban és hogyan lép ki apja és férje árnyékából, hogy teljes jogú, erős kormányosa lehessen a történelmi lapnak.

Spielberg szinte tankönyvszerűen mutatja be a vásznon, hogy hogyan működik egy nyomtatott napilap, rétegről rétegre láthatjuk a szerkesztőség minden tagjának munkáját. A néző átérezheti milyen kemény is lóti-futi gyakornokként teljesíthetetlen feladatot kapni, vagy milyen érzés, ha az embernek pusztán tíz órája van emberek sorsáról döntő vezércikket írni egy négyezer oldalas anyagból és mekkora gyönyörűség, amikor ez a bizonyos vezércikk a lapzárta előtti utolsó pillanatban elmegy a nyomdába a ma már történelminek számító csőpostával. (Elnézést, ha én is kicsit melodramatikusabb vagyok a kelleténél, de magam is print lapnál kezdtem a firkászságot és bizton állíthatom, hogy nincs is annál gyönyörűbb érzés és persze nagyobb adrenalin löket, mint amikor a szerkesztőd magából kikelve tombol, hogy már csak öt perc van a nyomdába kerülésig, és ha lassú munkát akart volna, akkor inkább egy kódexmásolóhoz fordul.)

A film tehát ebből a szempontból is nagyon hiteles és részletes, míg Pakula Az elnök embereiben inkább magára az oknyomozás részleteire koncentrál, addig Spielberg nagyon jól elbíbelődik a szerkesztőségben, ami az ő lencséjén át legalább annyira izgalmas és élvezetes, mint a terepmunka.

A színészek, mint Spielbergnél mindig, most is a maximumot hozzák. Meryl Streep természetesen csodálatos, abszolút jogosan kapta a jelölést a szerepért. Kifejezetten érdekes látni, hogy mit hoz ki Az ördög Pradát visel véreskezű főszerkesztője után ebből a teljesen ellentétes karakterből.

Tom Hanks szintén lubickol a szerepben, remekül adja a tökös, tapasztalt újságírót, akinek már csak a szerkesztőségi óra ütemében tud ketyegni a szíve, és mint egy jó kopó egészen addig üldözi a sztorit, amíg meg nem kaparintja azt. Jól áll neki ez a kicsit keményebb, vagányabb szerep és bár itt is egy hétköznapi hőst alakít, mégsem a szokott módon láthatjuk ezt tőle.

A Pentagon titkai (kritika)
A Pentagon titkai talán nem utasítja egyértelműen maga mögé az amerikai oknyomozó újságírásról szóló kultfilmek két legerősebb darabját, Az elnök embereit és a Spotlightot, de büszkén nevezheti magát a triumvirátus harmadik tagjának.
8Szerintünk
Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
7.5