Martin Koolhoven legújabb munkája, a Megtorlás leginkább egy olyan műtárgyhoz hasonlít, amit pusztán önmaga szépségéért és nem mögöttes tartalma miatt csodálunk. Lenyűgöző, de gyakorlati haszna és értelme egyáltalán nincs, főleg azért nem, mert a film végére Koolhoven még saját magának is ellentmond.

A western elemekből építkező film első ránézésre valóban ígéretesnek látszik, annak ellenére, hogy extra erőszakos jelenetek halmozódnak benne egymásra. Még élő emberek hevernek belükkel a nyakukban a megváltó halálra várva, nyelveket vágnak ki passzióból és kényszerből és kislányokat erőszakolnak meg benne és ez csak egy része a nézőre váró borzalmaknak. Ha ennyire embertelen, hogyan lehet mégis ígéretesnek nevezni?

A film elején még úgy tűnik, hogy Koolhoven egy szinte biblikus történetet jelenít meg a vásznon, melynek elmélyítésére használja a testi és lelki erőszak különböző árnyalatait. Ez alapvetően működne is, ha a karaktereket, főleg a főgonosz jellemét jobban kidolgozta volna az író-rendező.

A történet egy néma bábáról (Dakota Fanning) és az őt árnyékként követő, az igazságosztó szerepében tetszelgő tiszteletes (Guy Pearce) harcáról szól. A film elején még igazából azt sem tudjuk eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz közülük, csak azt érezzük, hogy ez a harc már-már ősi, vagy akár egészen természetfeletti. Ahogy azonban Koolhoven elkezdi felfejteni a szálakat, úgy ássa alá saját koncepcióját és a film végére a mögöttes tartalom teljesen kiüresedik, mi pedig ha úgy tetszik, pofára esünk, mert nem kapunk mást csak az öncélú erőszakot, amit valóban igazán megterhelő látni. Úgy meg pláne az, hogy az egész értelmetlen. Spoiler nélkül elég nehéz elmagyarázni ezt konkrétan, maradjunk annyiban, hogy a film egyetlen alá is támasztott igazságának, az önmagunkért való kiállás örök fontosságának mondd ellent a befejezés.

Koolhoven nagyon sok mindenről akar a fő motívumon kívül is beszélni, magáról Amerika megalapításáról, vagy ami még ennél is fontosabb a vallási fanatizmusról, vagy a nők és gyerekek elleni erőszakról, a női önrendelkezésről. Ezek a fontos dolgok azonban pont a gonosz karakter kidolgozatlansága miatt súlytalanok maradnak. Nem kapjuk meg az igazi motivációját, vagy legalább a szereplő múltjának egy szeletét ahhoz, hogy érthetővé váljon az a sok borzalom, amit elkövet. Koolhoven kiszúrja a szemünk annyival, hogy egy perverz, pszichopata állat és kész. Így azonban az erőszakos jelenetek többségének semmi értelme sincs, mert erre a következtetésre (mármint, hogy gonoszunk beteges őrült) sokkal kevesebb szenvedés árán is simán eljuthatunk. Sajnos van olyan, hogy egy beteges ember szörnyűségeket követ el a saját családjával, de ebbe csak akkor érdemes belekeverni a vallási fanatizmust, vagy a történelmet, ha érdemben is tudunk mondani róla valamit.

Miközben nézi az ember a filmet, kicsit olyan érzése támad, hogy Koolhoven annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Tarantino nyomában járjon, hogy ezért még saját jó ötleteit is képes volt beáldozni. A film szerkezete, a nem lineáris történetmesélés és az erőszakosság mértéke is Tarantino stílusát idézi, mégsem lehet igazán összehasonlítani vele, mert Koolhoven végig komoly marad. A Megtorlásban nincs semmiféle karikatúra, vagy éles önirónia, ami Tarantino filmjeiben kötelező és megszokott. Koolhoven feleslegesen használ bizonyos mellékszálakat, amik természetesen ugyanolyan erőszakosak, mint a fősodor. Ilyen például a Kit Harington által játszott figura története, ami illeszkedik ugyan a fő szálhoz, de dramaturgiailag teljesen felesleges és úgy tűnik szimplán csak az a célja, hogy Kit Harington szerepelhessen a filmben.

Ettől letekintve Koolhoven munkája még izgalmas, a színészi alakítások pedig egyenesen lenyűgözőek benne. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Dakota Fanning remek színésznő, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben a filmben eddigi legjobb alakítását hozza. Olyan erővel és árnyaltsággal alakítja a némát, amire csak kevesek képesek. Guy Pearce pedig a lehető legmélyebbre ássa magát a prédikátor szerepében, ami minden bizonnyal sokkal több volt számára, mint simán embert próbáló feladat.

Éppen ezért hatalmas nagy kár, hogy a Megtorlás nem lehetett valami sokkal több, egy olyan maradandó mese, ami tanít is valami fontosat, nem csak önmagában impozáns és lebilincselő.

Megtorlás (kritika)
Martin Koolhoven legújabb munkája, a Megtorlás leginkább egy olyan műtárgyhoz hasonlít, amit pusztán önmaga szépségéért és nem mögöttes tartalma miatt csodálunk
7Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
6.6