Craig Gillespie sportfilmbe oltott fekete komédiája brutális érzelmi hullámvasút, ami úgy kifacsar majd, mint egy nagyobb teljesítményű turmixgép az egyszeri citromot, de arra mérget vehetsz, hogy minden percét imádni fogod!

Hiába volt Tonya Harding az első olyan női versenyző a műkorcsolya történetében, akinek sikerült versenyen megugrania a tripla axelt, a legtöbben mégsem ezért, hanem viharos magánélete és a Nancy Kerrigan ellen elkövetett merénylet miatt emlékeznek rá. A rivális kiiktatásának ötlete alapvetően nem Tonya, hanem férje, Jeff Gillooly agyából pattant ki, de Tonya is tudott róla a kezdetektől, ezért nyilván nem lehet vitatni a felelősségét. Jogosan vagy jogtalanul, de Tonya belebukott a botrányba, Gillespie a róla készült filmmel pedig most a krach okait firtatja. A rendező igazából nem akarja felmenteni Hardingot, inkább csak világossá teszi helyzetének pokoli nehézségeit.

Tonya családi élete finoman szólva sem volt soha idilli, anyja egészen kiskora óta irreálisan magas elvárásokat támasztott felé, és ha lánya nem teljesített a maximumon, akkor simán képes volt bántalmazni és megalázni, akár nyilvánosan is. Verbális vagy fizikai kínzás, bármi jöhetett, a cél mindig szentesítette az eszközt a toxikus anya számára. Tonya tizenkilenc évesen menekült el a szülői házból, de gyakorlatilag cseberből vederbe esett, mert férje is egy kiszámíthatatlan, erőszakos ember volt, aki szinte folyamatosan verte a lányt. Ráadásul egész karrierje alatt ő volt az amerikai műkorcsolya fekete báránya, mert soha nem passzolt abba a csillogó, légies hercegnő imázsba, amit az okosok a korcsolyázáshoz méltónak találtak.

Gillespie nagy hangsúlyt fektet a filmben Tonya előéletére, mindent megtesz annak érdekében, hogy a néző átérezze mennyire pusztító is az lelkileg, ha folyamatosan azzal szembesül az ember, hogy soha senkinek nem lehet elég jó, hogy bármit tesz is, nem érdemes a valódi szeretetre. Ez persze távolról sem teszi semmissé Tonya vélt, vagy valós szerepét a merényletben, de kicsit érthetőbbé teszi, hogy miért keveredett egy olyan helyzetbe, amiből úgy érezte csak ilyen eszközökkel szabadulhat.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy ezt a lélekfacsaró családi és személyes drámát képes igazán viccesen, szatirikusan a szemünk elé tárni. Szórakoztató, de ugyanakkor igazán elgondolkodtató is. Gillespie és a forgatókönyvíró, Steven Rogers (Édesek és mostohák, Kate és Leopold) remek munkát végeztek a szereplők jellemének kialakításával. Első blikkre úgy tűnhet, hogy mindannyian kicsit önmaguk karikatúrái és tulajdonképpen igazán könnyű lenne ítélkezni felettük és akár még gyűlölni is őket, de Gillespie olyan ügyesen mutatja be annak a bizonyos éremnek a másik oldalát, hogy még a legelvetemültebb szereplő iránt is képesek leszünk némi szimpátiát, vagy legalább szánalmat érezni.

Ha már itt tarunk, nem mehetünk el szó nélkül Allison Janney parádés alakítása mellett, a színésznőt, aki Tonya elviselhetetlen anyját játssza nem véletlenül jelölték Oscarra a szerepért. Szinte félelmetes a belőle fröcsögő önutálaton alapuló gyűlölet és megvetés. Egy igazi dög, aki még a saját lányával is képes rivalizálni és abban leli igazi örömét, ha maximálisan uralkodhat felette.

Margot Robbie már nem hozza feltétlenül ezt a tökéletes átlényegülést, de azért igazán jól játszik. Ugyan hiába csúfították el annyira, amennyire csak lehetséges és hiába próbál meg tudatosan tompítani kecsességén, még így is klasszisokkal jobban hasonlít egy légies hattyúra, mint az atletikus, sokkal alacsonyabb Hardingra. Ennek ellenére nyilvánvalóan ez az alakítás Robbie karrierjének eddigi csúcsa, mert sok jelenetben tényleg nagyon jól visszaadja Tonya ércesebb, darabosabb sokszor már ordenáré stílusát és a benne zakatoló dühöt és elszántságot.

Az Én, Tonya inkább csak másodsorban sportfilm, de ennek ellenére a koris részek is igazán jól sikerültek benne. Élvezetesek, izgalmasak és csak párszor lehet egyértelműen felfedezni, hogy nem maga Robbie, hanem dublőr korcsolyázik a vásznon.

Összességében tehát Gillespie egy kimagaslóan jó filmet hozott össze és mindemellett még arra is volt ideje, hogy Tonya története kapcsán a média, a médiafogyasztók és egyben saját felelősségéről is filozofáljon a film végén. Jogosan, ami azt illeti.

Én, Tonya (kritika)
Összességében tehát Gillespie egy kimagaslóan jó filmet hozott össze és mindemellett még arra is volt ideje, hogy Tonya története kapcsán a média, a médiafogyasztók és egyben saját felelősségéről is filozofáljon a film végén
8.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
8.3