Yorgos Lanthimos napjaink egyik legkivételesebb rendezője most sem hazudtolja meg önmagát és újra egészen bizarr, felkavaró őszinteséggel beszél korunk társadalmának legégetőbb problémáiról. Az Egy szent szarvas meggyilkolása a végletekig megbolygatja nézői lelkét és olyan gyötrően nyomasztó utóérzést hagy maga után, amire igenis szükségünk van az elidegenedett fogyasztói társadalom apatikus útvesztőjében.

Míg Lanthimos előző filmje, A homár a szinglik társadalomban betöltött szerepét, kiközösített állapotát feszegette, addig mostani munkája globálisabb szintre helyeződik és átfogóan vizsgálja az emberek közti egyetemleges szabályrendszer aktuális állapotát, de kitér az egyéni felelősség és a bűntudat kérdésére is.

Steve (Colin Farell) sikeres sebészorvos. Körülötte minden egészen tökéletesnek tűnik, karrierje szárnyal, családja látszólag boldogan és tehetősen él. Steve életében csak egyetlen furcsa dolog van, az a különös viszony, amit egy titokzatos kamasz fiúval, Martinnal (Barry Keoghan) tart fent. A srácról nem sokat tudunk, de Steve és ő szemmel láthatóan kötődnek egymáshoz, szinte már apa-fia kapcsolat van közöttük. A megmagyarázhatatlan kapcsolat okára csak jóval a játékidő felét elhagyva kapunk magyarázatot, addigra viszont Martin már teljesen átfúrja magát az orvos családjának bizalmi védőhálóján, beférkőzik közéjük, és ahogy jó parazitához illik, hozzá is lát a romboló munkához. Olyan lehetetlen és kegyetlen választás elé állítva a családot, ami nem végződhet mással, csak és kizárólag tragédiával.

A film egyszerre szól magáról az elidegenedett, érzelmileg gyenge társadalomról és arról, hogy az egyén hogyan is funkcionál ebben a közegben. Tüzetesebben megvizsgálva Steve családját, már az elején feltűnik, hogy valami nincsen egészen rendben velük. Boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnnek, de teljesen érzelemmentesek, hidegek egymással. Nyomasztó és egyszerre félelmetes látni, hogy már nem is kerül különösebb erőfeszítésükbe a tökéletesség látszatának megteremtése a számukra. A perfekcionizmus áthatolhatatlan maszkká kövült az arcukon.

Lanthimos csodásan érzékelteti ezt a fekete humorban tobzódó abszurd párbeszédekkel és a minimalista színészi játékkal. Thimios Bakatakis gyönyörű fényképezési technikája és a feszélyező, szinte már elviselhetetlenül kellemetlen filmzene pedig csak tovább mélyíti a távolságot a szereplők között.

Mire kiderül Martin nagy titka az ember már teljességgel elveszett ebben a rideg, steril világban és nem találja a kiutat, a fekete leves pedig még csak ezután következik.

A történet második felében rendezőnk inkább a szereplők egyéni megküzdési taktikáira összpontosít, a bűntudat és a felelősségvállalás általános hiányára, az önámítás különböző fokozataira, a tárgyi és főleg érzelmi fogyasztás, a vásárlás/megvásárlás mindent átható igényére. A folyamatos manipulációra, amit elsősorban magunkon, de embertársainkon is végzünk.

Lanthimos igazi éleslátással megmutatja meg, hogy mennyire nem érünk semmit az állandó, de értéktelen kommunikációval és képes az igazán lényeges dolgokra terelni a fókuszt.

Egy szent szarvas meggyilkolása (kritika)
Az Egy szent szarvas meggyilkolása a végletekig megbolygatja nézői lelkét és olyan gyötrően nyomasztó utóérzést hagy maga után, amire igenis szükségünk van az elidegenedett fogyasztói társadalom apatikus útvesztőjében.
9Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
8.9