Andy Muschietti várva várt Az feldolgozása egyértelműen méltó lenyomata Stephen King klasszikusának, bizonyos szempontból még sokkal vérfagyasztóbb is, mint az eredeti történet. Pennywise tehát igazán elemében van és gonoszabb, mint azt valaha is képzelted!

Muschietti tulajdonképpen nem tett mást, mint fogta King regényét és egyszerűen lecsupaszította, szikárabbá tette az öldöklő bohóc történetét. Ez a lehető legjobb döntésnek bizonyult, ugyanis a sztori így nyilvánvalóan feszesebb és a félelem faktor is klasszisokkal magasabb lett.

Kövezzetek meg, de engem mindig is zavart King könyveiben, hogy a pasas hajlamos túlspilázni a saját sztorijait, annyi mindent aggat rájuk, hogy a végére majdnem teljesen kiöl minden kraftot a történetből. Persze ízlések és pofonok, de ez bennem mindig is csalódottságot keltett.

Valószínűleg Muschietti is így volt vele és fő rendezési elve az önmérséklet lett. Bár azt még nem lehet tudni, hogy mit tartogat a második részre, de a Vesztesek Klubjának nyári kalandjai még soha nem voltak annyira ütősek, mint most. Az alapok természetesen megegyeznek a regénnyel, nem is fecsérelném az időt a sztori leírására, főleg azért nem, mert nem szeretnék semmit elspoilerezni. Muschietti ügyesen használja a horror minden alapvetését és bár a film főleg a jump scare és a klasszikus időhúzás finom és főleg idegőrlő keveréke, a történések mögött már a legelejétől ott húzódik az a sokat emlegetett mögöttes tartalom, amit a kritikusok manapság annyira hiányolnak a horrorokban.

A film igazi lelke természetesen maga a Vesztesek Klubja, minden előzetes híresztelés hatványozottan igaz, ezekért a gyerekekért tényleg meg kell zavarodni. Rendezőnk átlagon felüli csapatot válogatott össze. A srácok karaktereit prímán eltalálta, az alakításokról pedig tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetnénk. Személyes kedvencem a Bent alakító Jeremy Ray Taylor, akinél kedvesebb és cukibb hősszerelmest elképzelni sem lehet. Így tehát nagyon könnyű megszeretnünk a dadogós Billt (Jaeden Lieberher) és barátait, akik egészen biztosan emlékeztetni fognak minket gyerekkori önmagunkra, innentől kezdve pedig már csak egy lépés, hogy előbújjon a képzeletünkből az összes rémséges gyerekkori félelmünk.

Tehát annál a bizonyos mögöttes jelentésnél tartottunk. Muschietti abszolút zseniálisan szövi át a Pennywise-féle rémisztgetést a gyerekek személyes családi és iskolai gondjaival, így aztán nagyon erősen érvényesül King igazi mondanivalója, miszerint az igazi gonosz nem a csatornában lakik, hanem köztünk van, nekünk pedig folyamatosan küzdenünk kell ellene. Ugyanilyen szép áthallás a felnőtté válás stációinak megélése, annak elfogadása, hogy az élet akarva-akaratlanul belénk mar és fejlődni csak fájó és mély sebek árán tudunk.

Muschietti legnagyobb húzása, hogy a gyerekek családtagjait és iskolai ellenlábasait több szempontból is a bohóchoz teszi hasonlatossá. Tessék majd jól figyelni az apró, finom kis részletekre! Ezek a villanások a film legizgalmasabb részei.

A sztorit tényleg a legmagasabb igényesség jellemzi, a díszlet elképesztő módon illeszkedik a nyolcvanas évek hangulatához, nagyon részletgazdag. Ez nem az a film, ahol pár egymásra dobált kabáttal és alóluk kilógó csizmákkal próbálják riogatni az embert. Vagy inkább nem csak olyan.

Amúgy a film annak ellenére rendkívül vicces, hogy a frász töri ki tőle az embert majdnem minden időpillanatban. A készítők nem féltek használni a humort még a legdurvább pillanatokban sem, de ez mégsem veszi el a jelenetek élét. Több olyan alkalom is van a filmben, amikor egyszerre nevetsz és úszol a jeges verítékben. Ez pedig nagyon szuper és sokszor meglepő kombináció.

Azért beszéljünk a lényegről is! Pennywise újragondolt figurája abszolút telitalálat, én eddig sem rajongtam különösebben a bohócokért, de a vetítés óta kifejezetten erősen munkál bennem az érzés, hogy agyon kéne verni az összes rémes vigyorgót egy szép nagy téglával. Bill Skarsgård nagyon jó a szerepben, bár sokat tompít a játékán a magyar szinkron és ezzel most kivételesen nem akarom szapulni a magyar verziót, mert jól sikerült. Maradjunk annyiban, hogy Pennywise feltűnései az esetek kilencvenkilenc százalékában vérfagyasztóan rémisztőek, a maradék egyben meg csak nézünk rá nagy kerek szemekkel, azt fürkészve, hogy mitől is tűnt még az előbb olyan félelmetesnek. Főleg a film végén akadnak ilyen pillanatok, de ez egyáltalán nem Muschietti hibája, nem is hiba, hiszen maga a regény is a félelmeinken való tudatos uralkodás felé terel minket.

A finálétól én egy kicsit többet vártam volna, valahogy túl gyorsan ereszti el az embert a rettegés, de ettől még egyáltalán nem fogunk csalódni a levezetésben.

A film tehát kitűnő, talán nem túlzás azt állítani, hogy teljesen beleszeret az ember és a heves izgalmak ellenére szinte azonnal újra belevágna ebbe a vérfagyasztó nyári kalandba a Vesztesek Klubjával. Reméljük a folytatás is ilyen remekül sikerül majd!

AZ (kritika)
A film kitűnő, talán nem túlzás azt állítani, hogy beleszeret az ember és a rettegés ellenére szinte azonnal újra belevágna ebbe a vérfagyasztó nyári kalandba a Vesztesek klubjával.
8.5Szerintünk
Olvasói értékelés: (30 Szavazások)
7.2