Az április 16-án Budapesten koncertező Against Me! zenekarral az A38 csinált egy nagyon jó interjút, melyben a csapat transznemű énekes-frontembere, Laura Jane Grace mesél legutóbbi lemezükről és személyes életéről is.

Kinek a reakcióján lepődtél meg a legjobban, amikor “coming out”-oltál?

Nem biztos, hogy a “meglepett” a megfelelő szó, inkább az “alázatos”. Nem tudtam elhinni, még most sem tudom elhinni a támogatás mértékét, amit a családtól, barátoktól és a rajongóktól kaptam.

Transgender Dysphoria Blues legtöbb dalszövege az öngyilkossággal, diszfóriával, boldogtalansággal, transzneműséggel kapcsolatos – de mindegyik második, vagy harmadik személyben íródott. Szándékosan próbáltad tartani a távolságot?

Az album önéletrajzi alapokon nyugszik. Néha szimplán csak egyszerűbb bemutatni ezeket az élményeket egy kitalált karakteren keresztül. Kellett a távolság, különösen, amikor először írni kezdtem. Féltem, mi fog kisülni belőle.

Miért döntöttél úgy, hogy magad leszel az album producere és a saját kiadódnál jelenik meg?

Nem láttam más megoldást. Sokat tanultam a New Wave és a White Crosses, az előző két lemezünk készítésekor, és szerettem volna kamatoztatni ezt a tudást. Azt hiszem, sikerült kiépítenem egy olyan biztonságos helyet, ahol szabadon alkothatok. Nem akartam bemenni egy idegen emberekkel teli stúdióba, hogy olyanon dolgozzam, amit személyesen vagy művészileg én hoztam létre.

Szeretek producerrel dolgozni, jó, ha van egy külső vélemény, de egy album producernek lenni mindig is olyan dolog volt, ami érdekelt, mind a saját, mind más zenekarokkal.

Változott-e a megszokott dalszerzési metódusotok? Milyen volt Fat Mike-kal (basszusgitáros, producer, a NOFX frontembere) dolgozni?

Nem igazán változott a folyamat. Legtöbbször megírom a szöveget, majd akusztikus gitáron írok hozzá egy dallamot, majd megmutatom a zenekarnak. Ez soha nem változott. Bevenni Fat Mike-ot nagyon szórakoztató volt, és nagyra értékelem, hogy részt vett a munkálatokban, hogy játszik az albumon és hogy használhattuk a stúdióját néhány felvételhez. Mike mindig a barátom volt.

A következő lemez is a Transgender Dysphoria Blues témáit követi majd, vagy szeretnél tovább menni tőlük?

Nem vagyok biztos benne. Minden olyan kérdés, amiről szó van a lemezen olyan dolog, amivel még mindig küszködök, szóval valahogy úgy képzelem, hogy valamilyen módon továbbra is vizsgálom őket, de remélhetőleg legalább a gondolataim tovább fejlődhetnek.

Említetted egy interjúban, hogy az egyik dolog, ami vonzott a punkszcénában, a nemi szerepek szétzúzása volt. Ez érdekes volt számomra, hiszen sok ember elég maszkulinként tekint rá. Kik voltak az ikonjaid?

A punkzenekarok, akik formálták az egyéniségem és a punk rockhoz vonzottak, mint egy igazi erő a világ változásában, valami többek, mint csak zene, többek között a Crass, a Poison Girls, a Mob, a Health Hazard, a Doom, a Destroy, a Civil Disobedience, a Bikini Kill, a Contropotere, a Chumbawamba, a Clash, Billy Bragg, a Scum Of Toytown, a Team Dresch, és az Apostles voltak. Ezeknek a bandáknak az üzenete az egyenlőségről és a befogadásról szólt, hogy ne csak úgy gondolkodj magadról és a punk rockról, mint a mainstream társadalom egy mikrokozmoszi tükörképéről. Persze vannak olyan bandák, amik nem erről szólnak, de ne hagyjuk, hogy elrontsák ezt mindenki másnak.

Mit jelent számodra a nőiesség? Feministának vallod magad?

Nem tudok erre válaszolni, hogy mit jelent nekem a nőiesség, ez túl elvont. De persze feministának gondolom magam. Remélem, Te/Ti is!

Miben térnek el az akusztikus fellépéseitek a normál Against Me!-koncertekől?

Nem olyan hangosak!

Mesélj a tévésorozatodról, a True Tansról. Honnan jött az ötlet, és mi volt a célja?

Az ötlet egyszerű volt, voltak emberek, akikkel szerettem volna beszélgetni a nemekről és a nemek közötti átmenetről, és hogyan alakította a nézeteiket és az élményeiket az őket körülvevő világ. Önző módon csak én akartam hallani a válaszaikat, de ugyanakkor másokkal is meg akartam osztani, hátha ők is kapnak tőle valamit. Nagyon hálás vagyok az élményért.

Forrás: A38