Posts by Veronika:

    HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják (kritika)

    október 13th, 2017

    Cédric Jimenez korrekt, összeszedett filmet forgatott a magas rangú náci, Reinhard Heydrich ellen elkövetett merényletről. A több szemszögből elmesélt történet szinte teljesen kifogástalan, az egyetlen baj csak az vele, hogy szemernyit sem visz közelebb minket Heydrich személyéhez.  

    Jason Clarke/HEYDRICH

    Reinhard Heydrich (Jason Clarke) „karrierjét” különös módon az indította el, hogy egy suta szerelmi ügy miatt 1931-ben kirúgták a német haditengerészettől. Későbbi felesége, az arisztokrata származású Lina von Osten (Rosamund Pike) ismertette meg a náci eszmékkel és mutatta be Himmlernek, aki fantáziát látott az ambiciózus férfiban és rá is bízta az NSDAP titkosszolgálatának irányítását. Innen Heydrich meg sem állt a tábornoki rangig. 1942-ben kinevezték a Cseh- Morva Protektorátus ügyvezető protektorává, de ő vezette az ugyanabban az évben, január 20-án megrendezett wannseei konferenciát is, ahol a „végső megoldás” kérdését tárgyalták. Heydrich ellen 1942. május 27-én követett el merényletet a cseh ellenállás, ami kis híján nem sikerült, az egyik merénylő fegyvere beragadt. Heydrich arroganciája azonban az ellenállók malmára hajtotta a vizet, ugyanis amikor az Obergruppenführer saját kezűleg vette üldözőbe támadóit megsebesült egy kézigránáttól és pár nappal később belehalt sérüléseibe.

    Jimenez főleg a főszereplő magánéletével foglalkozik, a legtöbb eseményt Heydrich nézőpontjából látjuk. Ehhez a szálhoz kapcsolódik később a merénylők története, Jozef Gabcik (Jack Reynor) és Jan Kubis (Jack O’Connell) barátságának bemutatása és a támadásra való felkészülésük részletei. Rendezőnk nem lineáris történetmesélést alkalmaz, így kifejezetten izgalmas a szakaszosan kibontakozó sztori, annak ellenére is, hogy a végkifejlettel tökéletesen tisztában vagyunk.

    Különös, hogy Jimenez Heydrich szemszögébe helyezkedik, de mégsem visz minket elég közel a személyiségéhez. Inkább mintha dokumentarista jelleggel látnánk a náci vezér különböző szerepköreit. Láthatjuk őt, mint sportembert, engedelmes katonát és heves szeretőt, úgy is, mint elkötelezett mészárost és végül, mint jó apát és férjet. Bár a méltató jelző erősen megkérdőjelezhető, hiszen mondhatunk-e ilyet egy emberre, aki közvetve és direkt módon is emberek lemészárlására neveli gyermekeit. Elvben tehát megismerhetnénk minden oldalát, de Jimenez mégsem tudja elmondani a nézőnek, hogy hogyan lett Heydrich egy szimpla becsvágyó fiatalemberből az egyik legelvetemültebb gyilkológép. A filmből egyértelműen úgy jön le, hogy hasraütés- szerűen, pusztán céltudatos felesége hatására csatlakozott a náci párthoz és előtte még csak köze sem volt a témához. A két végpont között gyakorlatilag nincs semmi és ez igazán sajnálatos, hiszen mi értelme leforgatni egy hasonló témájú filmet, ha nem ad legalább valami magyaráz féleséget a nácik rémületes gaztetteire. Jason Clarke hiába lövöldözi rezzenéstelen arccal halomra az embereket a vásznon, részletes háttér nélkül semmit sem tud elhitetni velünk a főszereplőről. Heydrich lehetne gonosz, vagy pusztán csak egy agymosott zombi, aki idomul a környezetéhez, de egyiket sem tudhatjuk biztosan. A karakter inkább történelmi tények halmaza és nem hús-vér ember. Ugyanígy nem kapunk például választ arra, hogy a férfi hogyan lép át felesége árnyékán és lesz a domináns fél a kapcsolatban. Heydrich az egyik pillanatban még lemegy kutyába a felesége egyetlen rosszalló pillantására is, aztán már az asszony nyüszít a sarokban és sopánkodik azon, hogy hülye volt, amikor kinyitotta Pandóra szelencéjét. Az éles váltás azért is zavaró, mert Rosamund Pike mindent valahogy olyan egykedvűen játszik, egyáltalán nem képes érzékeltetni a finom átmenetet.

    Ebből a szempontból Jack Reynor és Jack O’Connell simán lejátsszák kollégáikat, aminek nem feltétlenül az lenne oka, hogy jobbak a színészi képességeik, hanem egészen egyszerűen az ő történetük koherensebb.

    Ennek ellenére a filmnek szép íve van és vannak megrendítő, elgondolkodtató részei, igazán átütő azonban mégsem tud lenni, mert Jimenez nem egyedi hangon beszél a témáról. Alkotása korrekt és szépen munkált, de rengeteg ilyen stílusú filmet láttunk már, ezért sajnos a rendező mondanivalója sem elég nyomatékos. Így a HHhH kihagyott lehetőség marad.

    HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják (kritika)
    A több szemszögből elmesélt történet szinte teljesen kifogástalan, az egyetlen baj csak az vele, hogy szemernyit sem visz közelebb minket Heydrich személyéhez.  
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.0

    No Comments "

    47 méter mélyen (kritika)

    október 4th, 2017

    A 47 méter mélyen egy abszolút középkategóriás cápás mozi, faék egyszerűségű történettel, közepes alakításokkal és felháborítóan béna párbeszédekkel. Mindennek ellenére Johannes Roberts rendezőbe szorult némi tehetség és képes egy egészen fogyasztható filmet fabrikálni a sekélyes forgatókönyvből. (Amit mellesleg szintén ő írt, de ez amúgy totálisan mellékes, mert ez a film akkor se lenne sokkal jobb, ha maga Spielberg, minden cápák pápája, munkálkodott volna rajta.)

    A sztorihoz tehát kell Mandy Moore és Claire Holt, akik testvéreket alakítanak és éppen a csodás Mexikóban nyaralnak. Az egyik lány (Moore) egy kis félős nebáncsvirág, akit pont ezért, pont most dobott az álom pasija. A másik lány cseppet sem félős, ezért rá is veszi nővérét, hogy búslakodás helyett randizzanak vadidegen, feltételezhetően teljesen megbízhatatlan palikkal, akik azt mondják, hogy véres cafatokkal beetetni cápákat és aztán leereszkedni közéjük egy kivénhedt csörlőre kötött kaszniban, aminél még a Titanic is jobban csillog a fenéken, az remek ötlet. Hőseink persze gondolkodás nélkül lemerülnek, mert egy cápás Instagram fotó mindennél több lájkot ér.

    Szóval csajok a kaszniban, a cápák már körülöttük tobzódnak és jöhetnek is a bizonyos szempontból tényleg szórakoztató és főleg sokat sejtető beszólások. Pl. Olyan gyönyörű itt a víz alatt, én legszívesebben örökre itt maradnék! Már nem is félek!

    Milyen kedves is ez a butuska, B-kategóriás hiszékenység. Tök nyilvánvaló, hogy itt a víz alól maximum csak zömében véres torzók fognak felbukkanni, esetleg ha a rendező éppen jó kedvében van, megmenekülhet valaki, de én igazából nem szeretném, mert Roberts egyáltalán nem tud párbeszédet írni és ennél a béna szenvelgésnél még a kiontott belek látványa is csak sokkal jobb lehet.

    Végre jön a váratlan fordulat, a csörlő leszakad és a lányok lent rekednek 47 méter mélyen. Fogy az oxigén, feljönni viszont csak szakaszosan lehetne a dekompresszió miatt, nem mellékesen pedig Mexikó teljes cápa populációja főszereplőinket szeretné elfogyasztani.

    Roberts láthatóan A Zátony sztoriját próbálja meg újraértelmezni, de sajnos hibát hibára halmoz, amitől a film egy idő után végletesen egysíkúvá és butává válik. Az egy dolog, hogy író rendezőnk egyáltalán nem foglalkozott a karakterek megrajzolásával, mintha csak valóban cápa eleségnek szánta volna őket. Kit érdekel, úgyis megcsócsálja egy CGI szörny, minek neki személyiség! Így azonban nem is lesznek senkinek sem szimpatikusak a főszereplők és az embernek nincs is különösebb ingerenciája, hogy szurkoljon nekik.

    Amúgy a látványt tényleg nagyon ott van a filmben, nem egy Megacápa az óriáskrokodil ellen szintű CGI-t kell elképzelni, minden teljesen korrekt. A cápák tényleg szépen kivitelezettek, az egyetlen baj az velük, hogy Roberts nem használja ki őket eléggé. Azt nem mondom, hogy nem fogtam néha tényleg rá a karfára egy jobban sikerült jump scare után, de az ijesztgetés többnyire tényleg kiszámítható marad, túl nyilvánvaló, hogy mikor kell végre történnie valami izgalmasabbnak.

    Roberts az idő és a fogyóban lévő oxigén problematikáját is túl szabadon kezeli, nincsenek összhangban a dolgok, ennyi erővel kopoltyút is növeszthetnének a lányok a víz alatt.

    Egyébként Roberts hibái maximálisan elnézhetők lennének, ha tudna bármi eredetit nyújtani cápa ügyben, hiába próbálja feldobni a végén egy hányaveti kis csavarral az ezerszer látott sztorit, az sajnos kicsit sem lesz izgalmasabb. Ez a film maximum csak háttérzajnak megy el egy jó kis vasárnap délutáni sziesztához.

    47 méter mélyen (kritika)
    A 47 méter mélyen egy abszolút középkategóriás cápás mozi, faék egyszerűségű történettel, közepes alakításokkal és felháborítóan béna párbeszédekkel.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    4.3

    No Comments "

    Viktória királynő és Abdul (kritika)

    október 1st, 2017

    Stephen Frears már megint az angol királyi család titkaiban vájkál, és milyen jól teszi. Az idős Viktória királynő és indiai szolgája, Abdul Karim között szövődő mély barátság egy igazán érdekes és különleges szelete a szigetország történelmének.

    Abdul Karim (Ali Fazal) eredetileg egy egyszerű indiai tisztségviselő, írnok volt egy agrai börtönben. A férfi akkor került először kapcsolatba Viktória királynővel (Judi Dench), amikor a rabok által szőtt szőnyegekből válogatott a számára, később pedig Angliába utaztatták, hogy részt vegyen a királynő Arany Jubileumán és átadjon neki egy jelképes ajándékot az indiai nép nevében. Karim kedves, kíváncsi és őszinte természete azonnal érdeklődést kelt a királynőben, ugyanis a fiatalember tökéletes ellenpontja az unalmas, konzervatív udvartartás tagjainak. Viktória és Abdul között őszinte barátság szövődik. A férfi először csak egyszerű ajtónálló, de a királynőnek köszönhetően egyre gyorsabban halad felfelé a ranglétrán és végül bizalmasa, sőt lelki tanítója, munsija lesz az uralkodásba belefáradt, szépkorú Viktóriának, aki kapcsolatuk hatására teljesen kivirul, és újra kezdi elhinni, hogy még számára is sok szépséget tartogat az élet.

    Azt nem is lehet kérdés, hogy Judi Dench csodálatos a szerepben, ez elsősorban az ő jutalomjátéka, ami meglehetősen Oscar gyanús. Dench igazi színész királynő és nem pusztán azért, mert éppen uralkodót alakít. Felülmúlhatatlan őszinteséggel jeleníti meg a vásznon az öregség testi és lelki terheit, de arra is képes, hogy egy szempillantás alatt öreg matrónából újra őszinte, bohókás, bizakodó kislánnyá váljon.

    Frears ismét gyönyörűen körbejárja egyik legkedvesebb témáját, az uralkodás mérhetetlen felelősségét, az élethosszig tartó szolgálat legkülönbözőbb aspektusait. Hatásosan és érthetően tárja elénk a terhet, amit ez ténylegesen is jelent.

    A film egyetlen gyenge pontja, hogy nagyon egysíkúan, elnagyolva ábrázolja Viktória udvartartását. Frears egytől egyig úgy mutatja be őket, mint felfuvalkodottan pöffeszkedő vérkonzervatív majmokat, akik egyértelműen csak rosszindulatból, irigységből és ármányból cselekedhetnek. Különösen nagy kár, hogy nem kap nagyobb szerepet Viktória és fia, Bertie, a Walesi Herceg (Eddie Izzard) kapcsolata. Frears pusztán a Karim ellen lázadozó udvartartás egy átlagos elemévé teszi Bertie figuráját, azt pedig, hogy a trónörökös együtt ármánykodjon és bandázzon a szolgákkal igazán nehéz elképzelni. Ráadásul Eddie Izzard kivételes karakterszínészi tehetségét sokkal jobban is kihasználhatta volna a rendező. Plusz mélységet és színt vihetett volna a történetbe.

    Összességében így a végeredmény nekem kicsit túl színpadias lett, főleg a királynő elleni furcsa lázadás jelenete teljesen hihetetlen, még szerencse, hogy Judi Dench ezt is át tudja hidalni fantasztikus karizmájával.

    Ali Fazal is jól játszik, de nem feltétlenül kiemelkedő, talán csak a nagy búcsú jelenetben ér fel partnernőjéhez. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy megfelelően teljesít az egész film alatt.

    Az tény, hogy mindenképpen szegényebbek lettünk volna, ha Frears nem készíti el ezt az igazán részletgazdag és szép filmet erről a különös barátságról, de az is igaz, hogy a Viktória királynő és Abdul nem tudja túlszárnyalni A királynő 2006-os sikerét, talán pontosan azért, mert olyan nagyon hasonlítanak egymásra.

    Ettől rendezőnk mostani munkája még egy szép és megható darab, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, aki minőségi szórakozásra vágyik.

    Viktória királynő és Abdul (kritika)
    Egy szép és megható darab, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, aki minőségi szórakozásra vágyik.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.9

    No Comments "

    Kingsman: Az aranykör (kritika)

    szeptember 21st, 2017

    A Kingsman második része nem okoz annyi meglepetést, mint azt az előzetes alapján vártuk, de Matthew Vaughn prímán tartja a színvonalat és egy kivételesen lendületes, vicces és szórakoztató filmben folytatja Töki kalandjait.

    A remekbe szabott kasszasikerek kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme kockáztatni a dicsőséges nimbuszt egy esetleges középszerű folytatásért. Vaughn két éve őrült nagyot tarolt az újraértelmezett ügynök sztorival, éppen ezért nagyon oda kellett magát tennie, hogy túlszárnyalja az amúgy is hatalmas várakozásokat.

    Nos, ez bizonyos szempontból sikerült is neki. Az új film pörgősebb, izgalmasabb, és ha lehet még viccesebb, mint az elődje. Másrészről viszont Az aranykör egyáltalán nem okoz majd meglepetést a rajongóknak, ugyanis akár az első rész ikertestvérének is nevezhetnénk.

    Zöldfülű főhősünk Töki (Taron Egerton) sokat fejlődött az eltelt idő alatt. Jól bizonyítja ezt az első parádés akciójelenet, ami egész biztosan örömkönnyeket csal majd a műfaj szerelmeseinek szemébe. Manapság a technika már tényleg nem lehet akadály, ha akciójelenetekről van szó, ennek ellenére is igazán ritka, hogy ilyen jó minőségű, látványos, tökéletesen koreografált, néha ténylegesen is lélegzetelállító bunyókat és lövöldözéseket lásson az ember. Vaughn ehhez tényleg nagyon ért, az érzelmi húrok pengetése viszont meglehetősen távol áll tőle. Ez csak azért gáz, mert a filmben elég nagy a hangsúly Töki érzelmi és magánéletén.

    Ügynökünk tehát vérprofi halálosztó lett a Kingsman kötelékében és az sem okoz neki különösebb meglepetést, ha halottnak hitt ellenlábasa, az időközben félig terminátorrá avanzsált Charlie (Edward Holcroft) támad rá egy kapualjból. Töki simán elintéz bárkit és még vacsorára is hazaér bájos barátnőjéhez, az első részből jól ismert Tilde hercegnőhöz (Hanna Alström). A nagy sietségben azonban őrült hibát vét, aminek hozadékaként a Kingsman minden egységét összehangolt és végzetes támadás éri. A nyomok egy drogkartell fejéhez, a hidegrázósan bájos és őrülten kegyetlen Poppy Adamshez (Julianne Moore) vezetnek, aki unja már a bujkálást és egy hatalmas dobásra készül a világuralomért. Tökinek és a rajta kívül még egyedüliként életben maradt Merlinnek (Mark Strong) természetesen meg kell mentenie a világot, ehhez pedig Amerikába kell utazniuk, hogy felvegyék a kapcsolatot az ottani Kingsman, vagyis a Statesman embereivel, akik olyan meglepetéssel szolgálnak harcedzett ügynökeinknek, amire még ők sem számítottak. A meglepetés neve Harry Hart (Colin Firth) aki ugyan amnéziás, de nagyon is életben van.

    Ez már így magában is elég szövevényes és még most tartunk csak a sztori alapjainál, a maratoni játékidő lehetőséget ad Vaughn számára, hogy alaposan megcsavarja a dolgokat. Lesz még itt harci robotkutya, ellenszenves amerikai elnök, titkos vérbosszú, karrier féltékenység, elbaltázott lánykérés és zongorával harcoló Elton John is, csak győzzük cérnával. (Elton cameoja amúgy telitalálat, a film egyik legviccesebb eleme!)

    A tengernyi szál ellenére Vaughn ügyesen, többnyire jó arányérzékkel meséli el a történetet. Gond tényleg csak az érzelmesebbnek szánt jelenetekkel van.

    Taron Egerton és Hanna Alström szerelmével nem is az a baj, hogy teljesen hihetetlen, hanem az, hogy a két színész leginkább csak ripacskodik egymás társaságában. A szerelmes jelenetek önmaguk totális paródiái, ami csak akkor nem annyira gáz, ha Vaughn eredetileg is ilyen stílusban akarta leforgatni őket. Elvégre a Kingsman maga is egyfajta műfaji paródia, szóval bosszankodás helyett gondoljuk inkább azt, hogy rendezőnk direkt tolta túl az érzelmességet és ezért hagyta, hogy Egerton néha olyan eltúlzott pofát vágjon, mint Luke Skywalker, amikor megtudja, hogy ki az apja.

    Ott van viszont nekünk Julienne Moore és Colin Firth, akik abszolút feledtetni tudják játékukkal Vaughn színészvezetési hibáit. Moore szerintem sokkal szórakoztatóbb főgonosz, mint Samuel L. Jackson volt az előző részben. Olyan mintha a jó öreg Hannibal Lecter és a pedáns Bree Van de Kamp keveréke volna, nagyon élvezetes figyelni, hogy cukisága mikor csap át a totális őrületbe.

    A tökéletes szórakozás egyetlen elrontója természetesen a magyar szinkron. Soha nem fogom megérteni, hogy egy ilyen kaliberű filmnél minek bajlódik egyáltalán a szinkronizálással a forgalmazó, pláne, ha az amerikai redneck akcentust csak úgy képesek magyarítani, ahogy Hofi parodizálta a Rózsa Sándort! Az egész teljesen hazavágja ezeknek a jeleneteknek a hangulatát, meg persze Jeff Bridges és Channing Tatum remek alakítását is, amiért igazán nagy kár.

    Kingsman: Az aranykör (kritika)
    A Kingsman második része nem okoz annyi meglepetést, mint azt az előzetes alapján vártuk, de Matthew Vaughn prímán tartja a színvonalat és egy kivételesen lendületes, vicces és szórakoztató filmben folytatja Töki kalandjait.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.5

    No Comments "

    Újra otthon (kritika)

    szeptember 16th, 2017

    A hollywoodi romantika királynő, Nancy Meyers lánya úgy látszik megirigyelte anyukája sikereit és forgatókönyvírásra, ne meg persze rendezésre adta a fejét. Bárcsak ne tette volna! Hallie Meyers-Shyer első szerzői próbálkozása minden eredetiséget és fantáziát nélkülöz és pofátlanul másolja a híres mama legjobb munkáit.

    Az Újra otthon egy válófélben lévő anyukáról szól, aki szülővárosában, Los Angelesben próbálja meg újrakezdeni életét. Alice (Reese Witherspoon) jól ismeri a szórakoztatóipart és annak minden hátulütőjét, apja a híres filmrendező és anyja az ünnepelt színésznő kapcsolata is a sztárság miatt ment gajra, férje pedig a zeneipar hivatásos alkoholistái közé tartozik, szóval nem akar mást, csak nyugalmat, meg talán egy normális és nyugis pasit, aki mellett biztonságban érezheti magát. Ehhez képest egy görbe estén rögtön összegabalyodik egy pofátlanul fiatal sráccal, aki mi lenne más, mint filmrendező. Harry (Pico Alexander) és kis csapata, a színészi babárokra áhítozó, Teddy (Nat Wolff) és a forgatókönyvíró George (Jon Rudnitsky) jót buliznak Alice szülinapi partiján, aztán hirtelen felindulásból már másnap beköltöznek a vendégházába, hogy alaposan felforgassák az amúgy felelősségteljes anya életét. Aztán természetesen megérkezik Alice exe is, hogy lapot húzzon az amúgy is bizarr szitura. Kell ennél szebb Meyers-féle diliház?

    Nos, sajnos nagyon is kellene, mert Hallie Meyers-Shyer filmje egyáltalán nem működőképes. Vagyis attól, hogy valakinek a mamája tényleg szuper jó filmrendező, remek lehetőségekkel, még egyáltalán nem biztos, hogy a csimotája is tehetséges. Sőt!

    Meyers-Shyer egész munkája olyan, mintha a nagyok beengedték volna arra a bizonyos hollywoodi játszótérre játszani, ő meg lelkes kislányként építeni szeretett volna egy csodaszép homokvárat, de ebből nem lett más csak egy sáros, amorf tócsa.

    Megpróbálhatunk önálló alkotásként beszélni a filmről, csak az a baj, hogy ez szinte lehetetlen, mert botcsinálta rendezőnk mindenben a saját anyját majmolja. Nancy Meyers tényleg a romantika koronázatlan királynője, rendezőként olyan remek filmeket köszönhetünk neki, mint a Mi kell a nőnek?, a Holiday, a Minden végzet nehéz és a tüneményes Egyszerűen bonyolult, amit tényleg csak imádni lehet, de íróként is számos nagysikerű alkotásban működött közre. Ha szerelmes filmekről van szó, akkor Nancy Meyers neve tuti garancia a sikerre.

    Lánya sajnos nem csinál mást, mint ezeket a sikerfilmeket koppintja, tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy jeleneteket másol. Tesz rájuk ugyan egy kis sminket, hogy leplezze a hasonlóságot, de aki ismeri édesanyja filmjeit, annak egyértelműek a párhuzamok. Ez még önmagában nem lenne akkora baj, ráfoghatnánk, hogy úgyis családban marad, de amíg Nancy Meyers filmjei kényelmesen gördülékenyek és minden pillanatban szórakoztatóak, addig lánya elég döcögősen fogja össze a történetet.

    Néha tényleg olyan érzése van az embernek, mintha különálló jeleneteket bámulna, nem áll össze a történet kerek egésszé. A nem túl eredeti felvetéstől, miszerint egy filmrendező lányáról szól a sztori, még simán eltekinthetünk, de Meyers-Shyer egy csomó logikai hibát is benne hagy a forgatókönyvben. Például ha a főszereplő exe egy szemét alkoholista, akkor Michael Sheen miért játszik a filmben egy konszolidált, pedáns apát, aki szemmel láthatóan imádja a gyerekeit?! Legalább az egyik jelenetben adhattak volna a kezébe egy borospoharat, az se baj, ha az a pohár üres. Vagy például hogyan bízhatja a gyerekeit egy elvben felelősségteljes anya pár suhancra, akikkel előző este találkozott úgy, hogy mindannyian be voltak nyomva, mint az atom, reggel pedig kis adag mariskák potyognak ki a srácok levetett gatyájából? Értem én, ez Hollywood, meg ez egy romantikus blődli, és már Hujber Feri is megmondta, hogy simán lehet szívni és gyereket nevelni együtt, de azért mégis!

    Meyers-Shyer a karaktereket se tudja ésszerűen mozgatni, a színész Teddy és a forgatókönyvíró George szerepe a nullával egyenértékű a történetben, feladataikat Harry is nyugodtan átvállalhatná, cseppet sem sérülne a sztori. Ráadásul így nem kéne béna jeleneteket erőltetni a fősodorba, hogy ez a két szerencsétlen karakter is kapjon valami funkciót. Szegény Reese Witherspoon így aztán erőlködhet, egyedül nem képes megmenteni a filmet.

    Meyers-Shyer a színészvezetéssel sem boldogul, Witherspoon és Alexander között annyi szikra sincs, mint egy útra fagyott döglött macskában és az őt elcsapó kocsi kerekében. Leginkább csak hülyén festenek együtt. Alexander hatalmas ripacs, amikor sírni próbál, de az igazi vég, amikor rendezőnk azt filmezi hosszú másodpercekig, ahogyan Witherspoon pofákat vág.

    Az Újra otthon totális blama, Meyers-Shyer jobban teszi, ha még egy ideig figyeli a mamát, hogy hogyan is játssza nagyban ezt a játékot.

    Újra otthon (kritika)
    4Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.6

    No Comments "

    Csábítás (kritika)

    szeptember 15th, 2017

    Sophia Coppola mindig is csodás érzékenységgel beszélt a női lélek legintimebb rezdüléseiről is, éppen ezért olyan nagy kár, hogy a Csábítás a rendezőnő minden próbálkozása ellenére sem tud átütő erejű lenni.  

    Thomas Cullinan könyvéből nem először készül filmadaptáció, az első még 1971-ben került a mozikba, Clint Eastwood főszereplésével. A tizedes háreme, amit Don Siegel rendezett természetesen abszolút férfiközpontú megközelítést alkalmaz, Coppola viszont egyértelműen a szebbik nem szemszögéből meséli el ugyanazt a történetet.

    Javában dúl az amerikai polgárháború. Egy bentlakásos déli lányiskola egyik növendéke, a kis Amy (Oona Laurence) gombászás közben egy sérült északi katonába botlik az erdőben. A fájdalomtól félholt McBurney tizedes (Colin Farell) segítséget kér a lánytól, Amy pedig el is viszi az iskola épületébe, hogy igazgatónője a szigorú Ms. Martha (Nicole Kidman) döntsön a katona további sorsáról. Martha és az iskola másik tanárnője Edwina (Kirsten Dunst) jó keresztényhez méltóan, könyörületesen bánnak a katonával, ellátják a sérüléseit és még a gyógyulásra is haladékot adnak neki, nem szolgáltatják át azonnal a déli katonáknak. A riadt McBurney persze a szép és kedves hölgyek táraságában hamarosan oldódni kezd és a menekülés lehetőségét szem előtt tartva, mindent meg is tesz, hogy „börtönőrei” kedvére tegyen. A jól kigondolt terv azonban a pillanat tört része alatt dől dugába, mert McBurney jelenléte alaposan felkorbácsolja a háznép érzéseit és vágyait. A szelíden gondoskodó, teremtő női energia pedig hamarosan a visszájára fordul és nagyon is veszélyessé válik.

    Sophia Coppola nagyon szépen és megfontoltan építi fel a történetet. A film egészen addig izgalmas és feszes, amíg a rendezőnő képes minket bizonytalanságban tartani azzal kapcsolatban, hogy ki a vérengző farkas és ki a szelíd bárány a szereplők közül.

    Kifejezetten érzékletes és főleg nagyon igaz, ahogy Coppola elénk tárja a női természet legcsúfabb oldalát. Az apró kis aljasságokat, az ösztönszerű manipulációt, a fájó hazugságokat, amiket a féltékeny nők elkövetnek egymás ellen. Nem is annyira számításból, mint inkább önvédelemből. A harcos női ösztönén védelme érdekében, ami olyannyira erős, hogy megszállottan védi a saját igazát és szemrebbenés nélkül, zsigerből elpusztít mindent, ami egyeduralmát fenyegeti. Legyőzi a legtisztább anyai érzést és még az erősnek hitt barátságokat, vagy a szerelmet is semmissé teszi. Mindenen átgázol, csak önazonos maradhasson. A férfi energia itt egyértelműen csak katalizátor, egyszerű ok, nem maga a nagyszabású díj. Az maga a vélt győzelem.

    A tizedes, aki a történet elején még elvileg a kezében tartja a gyeplőt, hamarosan űzött vaddá változik és már képtelen kikeveredni a saját maga által ásott csapdából. A női ruhák selymei olyan finoman és puhán surrognak körülötte, ahogyan egy pók szövi a halálos hálót.

    Coppola egyedül talán abban hibázik, hogy túlságosan elhúzza az erőviszonyok tisztázását, túl sokáig csereberéli a farkas és bárány szerepet, így miután a karakterek motivációi jobban kibomlanak, a történet már nem tud meglepetést okozni és túlságosan lassúvá, kiszámíthatóvá válik. Az idegőrlő felvezetés után az ember leginkább arra vágyna, hogy baltával vágja fejbe a befejezés, de Coppola ezt is szándékosan visszafojtja, ami a történet és főleg a női szereplők szemszögéből nézve érthető, de akkor is csalódás.

    Kárpótolnak azonban a remek színészi alakítások. Nicole Kidman szokás szerint mindenkit elhomályosít, szinte ragyog kolléganői között. Mondjuk, Kirsten Dunst eleve hátrányból indul az általa játszott karakter jellege miatt, ettől még kihozza magából a maximumot, de nem veheti fel a versenyt Kidmannel. Elle Fanning is csodás és izgalmas az igéző szépségének teljes tudatában lévő, körmönfont kamaszlány szerepében. Colin Farell most kevésbé karizmatikus, mint azt várnánk tőle, még a magas intenzitású jelenetekben is erőtlennek, néha középszerűnek tűnik. Nem tud igazi mélységet vinni a tizedes figurájába.

    Csábítás (kritika)
    Sophia Coppola mindig is csodás érzékenységgel beszélt a női lélek legintimebb rezdüléseiről is, éppen ezért olyan nagy kár, hogy a Csábítás a rendezőnő minden próbálkozása ellenére sem tud átütő erejű lenni.  
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.6

    No Comments "

    Wind River – Gyilkos nyomon (kritika)

    szeptember 10th, 2017

     

    Taylor Sheridan azt már bebizonyította, hogy jó forgatókönyvíró, most azonban kiváló rendezői képességéről is tanúbizonyságot tesz. A Wind River a klasszikus westernek hangulatát idézi, igazi drámával és mély emberi érzésekkel.

    A megtörtént eseményeken alapuló film a Wyoming állambeli Wind River indiánrezervátumban játszódik, ahol egy helyi vadász, Cory Lambert (Jeremy Renner) egyik portyája alkalmával egy fiatal lány holttestét fedezi fel a hóban. A helyszínre érkező tapasztalatlan FBI ügynöknő (Elizabeth Olsen) nem igazán boldogul a zárkózott helyiekkel, így Lambert is bekapcsolódik a nyomozásba, mielőtt még az éppen érkező dermesztő hóvihar elsöpör minden nyomot. Az izgalmas kutatás során hamarosan fény derül Lambert személyes érintettségének okára és arra is, hogy az álmos kisváros maguknak való lakói milyen súlyos titkokat rejtegetnek.

    Sheridan bevezet minket a jeges wyomingi vadon leges legmélyére és ez az utazás nem csak egy átlagon felüli thrillert eredményez, de eljutunk az emberi lélek legeldugottabb zugaiba is. A film szinte epikus formában foglalkozik olyan témákkal, mint a szülői gyász dinamikája, vagy a gonoszságra való eredendő hajlam, de fő célja mégis az, hogy aprólékosan tárgyalja az indiánrezervátumokban élők igazán komoly társadalmi problémáit.

    Sheridan rendezői elve szinte tökéletesen működik, sikerül veszteség nélkül beszélnie az összes saját maga által felvetett kérdésről. Teszi mindezt úgy, hogy a morális és lelki játszmák alatt futó izgalmas cselekmény totálisan a székbe szegezi a nézőt. Egyértelműen érezni a skandináv krimik hatását, de az egész film mégis inkább egy klasszikus western hangulatát idézi. Lambert figurája egy valódi archetipikus pisztolyhős. Magányos, fehér ruhás cowboy az igazság szolgálatában, aki a megváltó bosszút hajszolja.

    Rendezőnk legnagyobb erőssége a tökéletes jellemábrázolás, még a legutolsó mellékszereplő is komplex, jól megalapozott motivációt kap. A karakterek nagyon elevenek, ezért már az elő pillanattól kezdve szívből tudjuk szeretni, vagy éppen gyűlölni őket.

    A színészi játék is kimagasló, Jeremy Renner játékában nagyítóval sem lehet hibát találni, Elizabeth Olsen pedig valószínűleg eddigi karrierje legjobbját hozza.

    A Wind River igazán nagy meglepetés, a hangulata szinte megbabonáz és hosszú időre nyomot hagy az emberben.

    Wind River – Gyilkos nyomon (kritika)
    A Wind River igazán nagy meglepetés, a hangulata szinte megbabonáz és hosszú időre nyomot hagy az emberben.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.4

    No Comments "

    AZ (kritika)

    szeptember 6th, 2017

    Andy Muschietti várva várt Az feldolgozása egyértelműen méltó lenyomata Stephen King klasszikusának, bizonyos szempontból még sokkal vérfagyasztóbb is, mint az eredeti történet. Pennywise tehát igazán elemében van és gonoszabb, mint azt valaha is képzelted!

    Muschietti tulajdonképpen nem tett mást, mint fogta King regényét és egyszerűen lecsupaszította, szikárabbá tette az öldöklő bohóc történetét. Ez a lehető legjobb döntésnek bizonyult, ugyanis a sztori így nyilvánvalóan feszesebb és a félelem faktor is klasszisokkal magasabb lett.

    Kövezzetek meg, de engem mindig is zavart King könyveiben, hogy a pasas hajlamos túlspilázni a saját sztorijait, annyi mindent aggat rájuk, hogy a végére majdnem teljesen kiöl minden kraftot a történetből. Persze ízlések és pofonok, de ez bennem mindig is csalódottságot keltett.

    Valószínűleg Muschietti is így volt vele és fő rendezési elve az önmérséklet lett. Bár azt még nem lehet tudni, hogy mit tartogat a második részre, de a Vesztesek Klubjának nyári kalandjai még soha nem voltak annyira ütősek, mint most. Az alapok természetesen megegyeznek a regénnyel, nem is fecsérelném az időt a sztori leírására, főleg azért nem, mert nem szeretnék semmit elspoilerezni. Muschietti ügyesen használja a horror minden alapvetését és bár a film főleg a jump scare és a klasszikus időhúzás finom és főleg idegőrlő keveréke, a történések mögött már a legelejétől ott húzódik az a sokat emlegetett mögöttes tartalom, amit a kritikusok manapság annyira hiányolnak a horrorokban.

    A film igazi lelke természetesen maga a Vesztesek Klubja, minden előzetes híresztelés hatványozottan igaz, ezekért a gyerekekért tényleg meg kell zavarodni. Rendezőnk átlagon felüli csapatot válogatott össze. A srácok karaktereit prímán eltalálta, az alakításokról pedig tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetnénk. Személyes kedvencem a Bent alakító Jeremy Ray Taylor, akinél kedvesebb és cukibb hősszerelmest elképzelni sem lehet. Így tehát nagyon könnyű megszeretnünk a dadogós Billt (Jaeden Lieberher) és barátait, akik egészen biztosan emlékeztetni fognak minket gyerekkori önmagunkra, innentől kezdve pedig már csak egy lépés, hogy előbújjon a képzeletünkből az összes rémséges gyerekkori félelmünk.

    Tehát annál a bizonyos mögöttes jelentésnél tartottunk. Muschietti abszolút zseniálisan szövi át a Pennywise-féle rémisztgetést a gyerekek személyes családi és iskolai gondjaival, így aztán nagyon erősen érvényesül King igazi mondanivalója, miszerint az igazi gonosz nem a csatornában lakik, hanem köztünk van, nekünk pedig folyamatosan küzdenünk kell ellene. Ugyanilyen szép áthallás a felnőtté válás stációinak megélése, annak elfogadása, hogy az élet akarva-akaratlanul belénk mar és fejlődni csak fájó és mély sebek árán tudunk.

    Muschietti legnagyobb húzása, hogy a gyerekek családtagjait és iskolai ellenlábasait több szempontból is a bohóchoz teszi hasonlatossá. Tessék majd jól figyelni az apró, finom kis részletekre! Ezek a villanások a film legizgalmasabb részei.

    A sztorit tényleg a legmagasabb igényesség jellemzi, a díszlet elképesztő módon illeszkedik a nyolcvanas évek hangulatához, nagyon részletgazdag. Ez nem az a film, ahol pár egymásra dobált kabáttal és alóluk kilógó csizmákkal próbálják riogatni az embert. Vagy inkább nem csak olyan.

    Amúgy a film annak ellenére rendkívül vicces, hogy a frász töri ki tőle az embert majdnem minden időpillanatban. A készítők nem féltek használni a humort még a legdurvább pillanatokban sem, de ez mégsem veszi el a jelenetek élét. Több olyan alkalom is van a filmben, amikor egyszerre nevetsz és úszol a jeges verítékben. Ez pedig nagyon szuper és sokszor meglepő kombináció.

    Azért beszéljünk a lényegről is! Pennywise újragondolt figurája abszolút telitalálat, én eddig sem rajongtam különösebben a bohócokért, de a vetítés óta kifejezetten erősen munkál bennem az érzés, hogy agyon kéne verni az összes rémes vigyorgót egy szép nagy téglával. Bill Skarsgård nagyon jó a szerepben, bár sokat tompít a játékán a magyar szinkron és ezzel most kivételesen nem akarom szapulni a magyar verziót, mert jól sikerült. Maradjunk annyiban, hogy Pennywise feltűnései az esetek kilencvenkilenc százalékában vérfagyasztóan rémisztőek, a maradék egyben meg csak nézünk rá nagy kerek szemekkel, azt fürkészve, hogy mitől is tűnt még az előbb olyan félelmetesnek. Főleg a film végén akadnak ilyen pillanatok, de ez egyáltalán nem Muschietti hibája, nem is hiba, hiszen maga a regény is a félelmeinken való tudatos uralkodás felé terel minket.

    A finálétól én egy kicsit többet vártam volna, valahogy túl gyorsan ereszti el az embert a rettegés, de ettől még egyáltalán nem fogunk csalódni a levezetésben.

    A film tehát kitűnő, talán nem túlzás azt állítani, hogy teljesen beleszeret az ember és a heves izgalmak ellenére szinte azonnal újra belevágna ebbe a vérfagyasztó nyári kalandba a Vesztesek Klubjával. Reméljük a folytatás is ilyen remekül sikerül majd!

    AZ (kritika)
    A film kitűnő, talán nem túlzás azt állítani, hogy beleszeret az ember és a rettegés ellenére szinte azonnal újra belevágna ebbe a vérfagyasztó nyári kalandba a Vesztesek klubjával.
    8.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (30 Szavazások)
    7.2

    No Comments "

    Barry Seal: A beszállító (kritika)

    szeptember 3rd, 2017

    A nagypályás Barry Seal „igaz” történetének soron következő feldolgozása egy teljesen korrekt módon összelegózott történet lett, jó alakításokkal és pörgős tempóval. Kicsit ugyan ismerős, de nagyon is megteszi.  

    Barry Seal (Tom Cruise) első ránézésre egy tök átlagos pilóta, aki dög unalmas belföldi járatokon ingázik, és nem vágyik másra csak egy kis izgalomra. Az adrenalinért és persze egy kis mellékesért szivarokat csempész olykor Kubából, de igazából semmi komoly, egészen addig, amíg egy belső ellenőrnek tűnő fazon le nem buktatja. A fura pasiról azonban kiderül, hogy nem is ellenőr, hanem a CIA embere, aki be akarja szervezni Sealt. Pilótánk persze rögtön kötélnek áll és mindent kockára tesz a nagy kalandért. Csóró átlagemberből napokon belül átvedlik nagymenővé, aki először még csak fényképeket készít különböző gerilla csapatok támaszpontjairól, később már fegyvereket szállít Nicaraguába, de jó barátságba keveredik a Medellín-kártellel is és töménytelen mennyiségben csempészi át nekik a drogot a határon. Seal dúskál a pénzben és egy ideig még azt is elhiszi, hogy kézben tarthatja a dolgokat, ám a hullámok nyilvánvalóan átcsapnak a feje felett és a szimpatikus antihős nem kerülheti el a sorsát.

    Hollywood már elég sok Seal által ihletett filmet készített, ott van például a tavalyi The Infiltrator, vagy a nagy sikerű Narcos, de Johnny Deep is eljátszotta már a maga csempészét, ez volt a Betépve 2001-ben.

    A mostani film nem igazán tűnik ki ezek közül, de mindenképpen korrekt munka. Gary Spinelli forgatókönyvíró szépen és izgalmasan vezeti a történetet, remek karaktereket rajzol, vicces, de a drámában is otthon van. Pillanatok alatt megkedvelteti velünk Seal figuráját, akinek bűnlajstroma ellenére is szurkolunk. Kicsit talán túlzottan is keveset foglalkozik a történet hátterével, sokkal élvezetesebb volna a sztori, ha többet megtudhatnánk a Medellín-kártell működéséről, vagy világosabban körvonalazódna, hogy mi is folyt ezzel az üggyel kapcsolatban a CIA berkein belül, de igazából ezek nélkül a részletek nélkül is működik a film.

    Doug Liman rendező is megadja a módját, jó ütemben pörgeti az eseményeket, ő és Spinelli igazán jó csapatot alkotnak. Az egyetlen probléma az a munkájukkal, hogy az embernek végig van egy olyan érzése, mintha ezt a filmet már többször is látta volna. Liman nem képes újat nyújtani a témában, így pedig teljesen feledhető lesz ez a mozi. Ettől mondjuk még tök jól fogunk szórakozni és tulajdonképpen ez a lényeg!

    Tom Cruise viszont nagyon jó Seal szerepében. Főleg akkor, amikor éppen olyan a világítás, hogy a mérhetetlen mennyiségű botox ellenére is látszik a mimikája. Láthatóan ő is nagyon élvezi, hogy újra egy hús-vér embert kell játszania és nem egy tökéletes gyilkológépet. Legalább olyan jó, mint klasszikussá vált régi szerepeiben. Ezért biztosan megéri megnézni ezt a filmet.

    Barry Seal: A beszállító (kritika)
    A nagypályás Barry Seal „igaz” történetének soron következő feldolgozása egy teljesen korrekt módon összelegózott történet lett, jó alakításokkal és pörgős tempóval.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.1

    No Comments "

    Fiú a vonaton (kritika)

    augusztus 26th, 2017

    A Magyarországon szinte teljesen ismeretlen rendező, Roger Deutsch művészi felelősségről filozofálgató drámáját sok mindennek lehetne nevezni, de jónak egészen biztosan nem. A road-movie klisékből építkező filmes baklövés tényleg csak végtelen türelemmel rendelkezőknek ajánlott.

    Roger Deutsch leginkább dokumentumfilmjeiről ismert külföldön, most mozikba kerülő munkája pedig saját filmes elhivatottságát és művészi hozzáállását próbálja meg ízekre szedni, sajnos teljesen sikertelenül.

    A sztori szerint Roger (James Eckhouse) az amerikai rendező visszatér Budapestre egyik filmje bemutatójára. A vetítést követően egy férfi keresi fel a szállodában és azt állítja, hogy ő az a kisfiú, aki szerepelt a bemutatott filmben. János (Tóth Barnabás) azzal vádolja a rendezőt, hogy a film miatt tönkre ment az egész élete, mert Roger valótlanságokat állított róla a műben. János ragaszkodik hozzá, hogy hosszabban beszélhessen a direktorral, így meghívja ebédre, ám a beígért fogas lakoma várat magára, mert János gyakorlatilag elrabolja Rogert és kis hazánkban furikázik vele fel és alá, hogy megleckéztesse. A páros elvileg egyre furcsább kalandokba keveredik, a film vége felé pedig előkerül egy lapát is, aminek nyilván valamilyen fontos funkciója lesz.

    Deutsch filmjének az a legnagyobb problémája, hogy unalmas. Unalmas az eleje, a közepe és a vége is. Hiányzik belőle minden feszültség. Körülbelül olyan érzés nézni, mintha egy kitömött állatot fixírozna az ember és arra várna, hogy az megmozduljon. Persze nyilván nem fog, mert már régen döglött.

    A film ötlete amúgy egészen izgalmas lenne. Deutsch azt elemezgeti, hogy meddig terjed a művészi felelősség, mi egy művész hatásköre és mi nem, gátat szabhat-e a szabad önkifejezésnek a mások iránt érzett tisztelet, vagy alázat. Valamennyi izgalmas kérdés, de Deutsch képtelen megválaszolni őket. Feldobja ezeket a témákat és tulajdonképpen nem kezd velük semmit. Levág ugyan valami homályos hablatyolás a művészi látásmód felsőbbrendűségéről, de korrekt válaszokat nem kapunk tőle. Így a film gyakorlatilag elveszti értelmét, mert önmagában nem annyira izgalmas, hogy élvezettel nézhesse az ember.

    Van itt ez a két mókus, akik kínkeservvel vergődik át magukat Magyarországon, mentolos cigit szívnak, meg beszélgetnek a nagy semmiről, pedig micsoda feszült drámát lehetett volna ebből varázsolni pár eredeti ötlettel.

    A látványvilág egyszerűen borzalmas és igénytelen, ennél még a Szomszédokban is szebb beállítások vannak olykor. Ilyen teljesítményt nyújtani még akkor is szégyen a mai technika színvonalán, ha kevés pénzből készül egy produkció.

    James Eckhouse azért jól játszik, az egyedüli probléma az vele, hogy ilyen katasztrofális rendezés mellet szerencsétlen nem tudja egyedül megmenteni a filmet. Tóth Barnabás nagyon természetellenesen játszik és ezt nem lehet pusztán arra fogni, hogy fülsértően töri az angol nyelvet. Sokszor olyan mintha csak véletlenül tették volna oda a képre. Szervét Tibor sem tud semmit megvillantani a tehetségéből abban a pár jelentben, amiben feltűnik.

    A film egyetlen előnye, hogy nem veszi túlságosan komolyan önmagát, Deutsch viccelődik saját magán, ezt nagyon jól is teszi, mert enélkül teljesen nézhetetlen lenne agyszüleménye.

    Fiú a vonaton (kritika)
    A film egyetlen előnye, hogy nem veszi túlságosan komolyan önmagát, Deutsch viccelődik saját magán, ezt nagyon jól is teszi, mert enélkül teljesen nézhetetlen lenne agyszüleménye.
    4Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    3.4

    No Comments "