Posts by Veronika:

    Volt egyszer egy Venice (kritika)

    június 17th, 2017

    Bruce Willis koffeinmentes kávéra cseréli a piát és még a véres atlétáját is simán ledobja, hogy kikészítse Venice Beach maffiózóit, akik lenyúlták a kiskutyáját. 

    Keanu Reeves után szabadon most Willis harcol a maffiával ölebe becsületéért, ugyanis a legkedvesebb akcióhősünk által alakított magánnyomozó, Steve Ford durván bepöccen, amikor egy alvilági banda ellopja a kutyáját, Buddyt. Ford, hogy mihamarabb visszaszerezze a cuki kis bolhabuszt, üzletet köt a banda fejével, a drogdíler Spiderrel (Jason Momoa), akitől éppen lenyúltak egy nagyobb szállítmányt. Ford vagy megtalálja a cuccot, vagy búcsút mondhat a kutyának. Nyomozónk tehát beleveti magát az ügybe, de természetesen cseppet sincs könnyű dolga. Párhuzamosan futó ügyei folyton bekavarnak, ráadásul még válófélben lévő haverja (John Goodman) lelkét is ápolnia kell, hogy a nála dolgozó béna gyakornok srácról (Thomas Middleditch) már ne is beszéljünk, aki abból űz sportot, hogy megkeserítse az életét. A kötelező vert helyzet tehát szépen előállt, Willis pedig hozza a tőle várható szintet. Mi kell még egy hamisítatlan nyári akció-vígjátékhoz?

    Robb és Mark Cullen a Két kopper felemás sikere után egy kicsit belehúzott és egy sokkal jobb komédiát hozott össze, ugyanis a Volt egyszer egy Venice inkább vígjáték, mint akciófilm.

    Willis persze zsigerből hozza a gondokkal terhelt nyomozó figuráját és még az a hunyorító félmosoly sem ment ki a divatból, ami a veterán akcióhős védjegye. A szájából egyedül csak a bagó hiányzik, meg persze az elengedhetetlen kérdés és rendben is volnánk. (Amúgy a film egyik legnagyobb poén forrása, hogy a természetesen drog és piafüggő Fordot már absztinens állapotában ismerjük meg.)

    Cullenék tehát értik a csíziót. A karaktereik szerethetők és viccesek, főleg a kardot nyelt, szerelmi bánattól búsuló John Goodman brillíroz, de Thomas Middleditch is ott van a szeren, az ügyeletes idióta szerepében. Jason Momoa is remekül hozza a szokatlanul barátságos díleret. Egy kicsit mindenki önmaga és főleg előző szerepei paródiáját játssza, ettől lesz a film igazán szerethető.

    Az akció kedvelői talán kicsit unatkozni fognak, mert író-rendezőink eléggé spóroltak a puskaporral. Ha valaki azt várná, hogy Willis szokásához híven felégeti a díszletet és tárakat ürít ellenfelei fejébe az csalatkozni fog. Kicsit öreguras a tempó ilyen szempontból, de maximális kárpótlást nyújtanak majd a remek poénok és a hamisítatlan nyári hangulat.

    Volt egyszer egy Venice (kritika)
    Kicsit öreguras a tempó ilyen szempontból, de maximális kárpótlást nyújtanak majd a remek poénok és a hamisítatlan nyári hangulat.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.5

    No Comments "

    Verdák 3 (kritika)

    június 17th, 2017

    Villám McQueennek hivatalosan is leáldozott. A Verdák 3. egy kicsit ismerős, egy kicsit unalmas, de végül azért egy egészen bájos mesévé változik, csak az a baj, hogy addig végig kell szenvednünk az első kétharmadát. Már csak azt a költői kérdést kéne valakinek megválaszolni, hogy mi köze egy átlag gyereknek a kiöregedés témájához?

    A Verdák harmadik része nagyon sokban hasonlít a legelső epizódhoz, már csak azért is, mert a játékidő jelentős része azzal telik, hogy a Pixar csak emlegeti a piros sportkocsi és Hudson doki dicső múltját. Ez egy kicsit sem szórakoztató, de legalább hallhatunk töménytelen mennyiségű idegesítően kifacsart autós szójátékot. Hogy stílszerű legyek, ettől tuti ledobja majd az agyunk az ékszíjat és/vagy kiakad a féltengelyünk, de annyi biztos, hogy ezeknél a halovány minőségű poénoknál nem számíthatunk jobbakra.

    Villám McQueen, mint rendesen, most is sorra nyeri a versenyeket, de egyszer csak rá kell ébrednie, hogy már nem bírja úgy az iramot, mint régen. A feltörekvő fiatal versenyzők egyre jobban megszorítják minden kanyarban. Olyannyira, hogy a piros villám saját magát radírozza le a pályáról csökönyössége miatt. A baleset után úgy tűnik, hogy az örökös nyertes már soha nem lesz a régi, visszavonulásáról suttognak a szakmában. A segítség egy új edző képében érkezik, Ramirez a tűzről pattant sárga csodajárgány high tech megoldásokkal dolgozik, de azt még ő sem tudja, hogy a versenyzéshez még mindig szív, azaz a hűségesen zakatoló motor a legfontosabb, még akkor is, ha már rég nem lehet kihozni belőle háromszáz lóerőt.

    A mostani részben tehát nagyon ismerős dolgok történnek, Villám McQueennek megint a nulláról kell felépítenie önmagát, a különbség csak annyi, hogy ezt másodszorra végignézni tényleg meglehetősen unalmas. A régi szereplőkből valahogy kifogyott a kraft, az újak meg nem elég emlékezetesek, hogy elvigyék a hátukon a sztorit.

    A főszereplő karaktere egy idő után szabályosan szánalmas lesz, mert nem tudja elfogadni az öregedést, mint természetes állapotot. Villám McQueen leginkább csak egy fakó vörös rúzzsal maszatosra kimázolt, gyöngysoros öregasszonyra hasonlít, aki nem bírja elengedni elveszett szépségét, jelen esetben természetesen a gyorsaságát.

    A Pixar egyértelműen a felnőttekhez szól és teljesen kihagyja az egyenletből a gyerekeket. Elképzelni sem tudom, hogy egy kis lurkó mi vonzót találhatna ebben a mesében, mert azonosulni biztosan nem tud a kiöregedés tényével, esetleg mondjuk akkor, ha állati tehetséges sportoló, de a célközönség átlag korosztályát tekintve, még így sincsenek szinkronban a dolgok. Még a visszavonult tornászok is kihúzzák valahogy 18 éves korukig.

    A Pixar a kicsik számára, csak minden mese általános igazságát, a céljaink elérését szolgáló állhatatos küzdelem fontosságát tudja hangoztatni. A felnőtteknek meg elmondták már sokkal kreatívabban is, hogy ne féljenek átadni a stafétát a következő generációnak. Így nézve a Verdák 3. totálisan felesleges.

    Azért a végkifejlet némileg kárpótol, az utolsó percek tényleg meghatóak és tanulságosak is. A felnőtteknek tuti könny fog szökni a szemébe és büszkén néznek majd gyermekeikre a moziból hazafelé menet.

    Verdák 3 (kritika)
    A Verdák 3. egy kicsit ismerős, egy kicsit unalmas, de végül azért egy egészen bájos mesévé változik, csak az a baj, hogy addig végig kell szenvednünk az első kétharmadát.
    5.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.2

    No Comments "

    Romazuri (kritika)

    június 9th, 2017

    Philippe de Chauveron ismétli önmagát, a Bazi nagy francia lagzik rendezője ismét Chrsitian Clavier-t bújtatja a szalon-rasszista családapa szerepébe, akinek újfent meg kell tanulnia eligazodni a multikulti világában. Lehet habkönnyű vígjátékot forgatni a roma integrációról?

    Jean-Etienne Fougerole (Christian Clavier) a harcos liberális politikus és író egész életében küzdött a rasszizmus ellen. Nem túl sikeres könyveiben is a szegények gyámolítására buzdít mindenkit. Egy tévévita alkalmával heves jobboldali ellenlábasa kikénysze rít belőle egy ígéretet, miszerint ha akad olyan nélkülöző roma család, aki segítségre szorul, ő szívesen befogadja őket, akár a saját otthonába is. Így tűnik fel a Fougerole villa kapujában Babik (Ary Abittan) a roma családfő és népes famíliája. A politikusnak tehát nincs más választása, a sajtóvisszhang miatt muszáj befogadnia az érkezőket. A kényszerű együttélés persze számtalan kacagtató szituációhoz vezet, na meg egy olyan romantikus végkifejlethez, amit Fougerole álmában sem gondolt volna.

    Rendezőnk most sem finomkodik a polkorrektség szabályrendszerével, rendesen kifigurázza szereplőit, a romák és a többnyire álszent franciák is alaposan megkapják a magukét. Chauveron néha talán kicsit túltolja a karakterek tulajdonságain való élcelődést, de még így sem lesz bántó az a kép, amit szereplőiről fest, többnyire az arany középúton egyensúlyoz.

    A romák simlisek, hangosak, de jólelkűek, a franciák (még a szabadelvűek is) merev finomkodók, akik zsigeri szinten tartják többre magukat másoknál, még akkor is, ha éppen az ellenkezőjét hirdetik. A szereplők személyisége abszolút a klisékből táplálkozik, Chauveron kicsit rágyúrhatott volna az árnyaltságra. Ettől függetlenül könnyű megkedvelni a szereplőket.

    A szituációk viccesek, Christian Clavier hozza a tőle megszokott frenetikus formát, akár egyedül is elvinné a filmet a hátán, de azért jócskán kap segítséget, Ary Abittan méltó párja a komédiázásban. Párosuk tényleg lehengerlő és kacagtató.

    Külön jó pont jár a rendezőnek azért, hogy a felszínesség ellenére okosan próbál meg vicceskedni a témával, nevelő célzattal tart görbe tükröt a nézők elé.

    Mindkét csoport hajlandó lesz a változásra, Babikék kicsit megkomolyodnak, a szűk látókörű franciák meg egy kicsit lelazulnak, így aztán már nem is olyan hihetetlen a Kusturicára hajazó cifra befejezés.

    A Romazuri talán túl könnyed, de azért mindenképpen jó vígjáték, ami nem a világot akarja megváltani, pusztán csak szórakoztatni szeretne. Az pedig valóban remekül megy neki!

    Romazuri (kritika)
    A Romazuri talán túl könnyed, de azért mindenképpen jó vígjáték, ami nem a világot akarja megváltani, pusztán csak szórakoztatni szeretne.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    6.4

    No Comments "

    Jupiter holdja (kritika)

    június 8th, 2017

    A Jupiter holdja egy végletesen megosztó alkotás, ami nem csak közönsége egészét választja majd szét két táborra, de magát az adott mozinézőt is skizofrén állapotba hozza. Mundruczó Kornél legújabb munkája ugyanis egyszerre kivételes és banális. Emlékezetes film, ami valóban nyomot hagy. Csak az nem mindegy, milyet!

    A film egy fiatal menekült fiú, Aryan (Jéger Zsombor) története, aki apjával együtt akar átjutni a magyar zöldhatáron, de a határőrök hirtelen felbukkanása miatt elkeverednek egymástól. Aryan menekülés közben szemben találja magát a határőrök könyörtelen parancsnokával, Lászlóval (Cserhalmi György), aki halálosan megsebesíti a fiút. Aryan azonban nem hal meg, hanem emberfeletti képesség birtokosa lesz, megtanul levitálni. A menekülttábor orvosa, az állandóan nyerészkedő, alkoholista Stern doktor (Merab Ninidze) boldogulása kulcsát látja a fiúban, ezért kiszökteti a táborból és pénzért kezdi mutogatni haldokló pesti betegeinek, elhitetve velük, hogy Aryan megváltja őket a haláltól. A doktornak mindenképpen pénz kell, mert egy ellene indított műhibapert akar így megúszni, a bolt kifejezetten jól megy, a haldoklók szépen tejelnek, Aryan és Stern üzletét csak az őket kopóként követő László veszélyezteti, akinek egyetlen célja, hogy elkapja a két szökevényt. A hajsza közben azonban sok minden megváltozik, nemcsak a feldúlt főváros formálódik át, de Stern és László is teljesen kifordul önmagából.

    Mundruczó Kornél, saját bevallása szerint, egy olyan filmet szeretett volna leforgatni, ami gondolkodásra és vitára sarkallja a nézőket. Nem volt célja a menekült helyzettel kapcsolatos állásfoglalás, inkább csak a tények bemutatására törekedett.

    Nos, ha ebből a szempontból nézzük a Jupiter holdját, akkor tökéletesen működik, ugyanis életképek sorozatát láthatjuk a vásznon, amik ugyan eltolják Pest hétköznapi univerzumát egy kicsit az elképzelt jövő felé, mégis egyértelműen az aktuális jelenből táplálkoznak. Mundruczó csak felvillantja a különböző szituációk képeit, állásfoglalás nélkül, szinte ömlesztve láthatjuk Budapest különböző arcait, a gazdagság és a nyomor árnyalatait, villanásokat a menekültekről, akik a Keletinél táboroznak.

    A kontextus hiánya és az egyoldalú rendezési elv azonban már a legelső pillanattól nagyon rossz irányba viszi a filmet. Az lehet, hogy Mundruczó egyfajta dokumentarista jelleggel akarta bemutatni a menekülttáborok képeit, vagy a Keletinél kialakult helyzetet, sőt az is nyilvánvaló, hogy vannak, voltak és lesznek olyan szituációk, amikben egyes menekültek agresszívebb viselkedésformát tanúsítanak. Igen, lehetnek köztük terroristák is, akik merényleteket hajthatnak végre, de nem az összes menekült ilyen. A Magyarországon kialakult menekülthelyzet egyik legnagyobb rákfenéje a mesterségesen felerősített általánosítási kényszer, amivel egy nem létező ellenség képét vizualizálják elénk. A Jupiter holdja pedig nem cáfolja meg ezt a hamis és felnagyított képet, nem mutatja meg az érme másik oldalát és így már abszolút érthető a cannes-i közönség felháborodott reakciója.

    Mundruczó nyilván Aryan figurájával akarta ellensúlyozni a film egysíkú ábrázolásmódját, de az igazság az, hogy a fiú sem jobb, mint bárki más, aki őt üldözi, vagy aki kihasználja. Képességét szinte tudattalanul működteti és egy kivételtől eltekintve nem is állítja a jó szolgálatába. Legtöbbször ő is csak saját önzését helyezi előtérbe. Irányítható, ezért nem tudunk felnézni rá.

    Aryan tulajdonképpen lehet bárki, csodatévő angyal vagy akár maga a megváltó Krisztus is. Bár az is lehet, hogy csak egy egyszerű srác, aki mindennél jobban szereti a sült krumplit. Mundruczó elég sok utalást tesz. Például Aryan apja ács, de egy igazán teátrális jelenetben Stern doktor szinte ugyanolyan áhítattal köti be a fiú cipőjét, mint ahogy Mária Magdolna kente meg illatos olajokkal Jézus lábait.

    Egyrészről izgalmas, hogy nem derül ki Aryan igazi kiléte, ugyanakkor így valahogy nem is működnek igazán azok a hajtóerők, amik Stern és László személyiségét megváltoztatják. Maga a hit, a vallás nyilván egy megfoghatatlan, absztrakt dolog, ami ilyen formán nem igényel tárgyiasítást, de azért valamiféle koordináta rendszer mégis szükséges hozzá, hogy el tudjuk helyezni benne magunkat és motivációnkat, ami a hit felé terelt.

    Ha mégis mindenáron össze akarnánk foglalni a film üzenetét, akkor nyilvánvalóan az egyetemes vallásos szeretetről és könyörületességről kéne beszélnünk. Bár Mundruczó szándékosan itt is kicsit homályosan fogalmaz. László, aki nem egyértelműen rossz, inkább csak végletesen szabálykövető megtanulja rugalmasan, aktuálisan kezelni a szituációkat, egyszóval tehát jobb lesz. Míg Stern amúgy is egy piszok alak, aki meg azt érti meg, hogy vannak olyan dolgok, amikért érdemes akár nagy áldozatot is hozni. A végkifejlet szempontjából azonban ez a két változás nem olyan mértékű, hogy bármiféle jelentősége is lenne. Magyarország és Európa ettől még pontosan olyan zord és igazságtalan marad. A két eredmény teljesen kioltja egymást. Újra állunk, nem haladunk előre egy centimétert sem, a film végére tehát a jövőből újra visszaérkezünk az alternatíva nélküli jelenbe.

    A film képei valóban lélegzetelállítóak. Annyi biztos, hogy Rév Marcell lassan kezdhet is csomagolni, mert Hollywood pillanatokon belül elszipkázza majd tőlünk. A felvételeken abszolút érezhető Emmanuel Lubezki hatása, de az a már-már posztapokaliptikus borongás, amit Rév ehhez hozzátesz egészen egyedi és felvillanyozó. Ilyet eddig még egyetlen magyar filmben sem láthattunk.

    Cserhalmi György élete talán egyik legjobb alakítását hozza, egyes jelenetekben majdnem lepipálja önmagát a Dögkeselyűben, ami tényleg hatalmas szó, mert az alvilági módszerekkel dolgozó taxisofőr figurája a színész legemlékezetesebb filmje.

    Jéger Zsombor is kiválóan és hitelesen játszik, Merab Ninidze azonban, valószínűleg a magyar szinkron miatt elég távolinak és mesterkéltnek tűnik. Sokszor mintha nem lenne szerves része a történetnek.

    Jupiter holdja (kritika)
    Mundruczó Kornél legújabb munkája ugyanis egyszerre kivételes és banális. Emlékezetes film, ami valóban nyomot hagy. Csak az nem mindegy, milyet!
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (9 Szavazások)
    5.8

    No Comments "

    A DC már megint csak majdnem alkotott jót (Wonder Woman – kritika)

    június 1st, 2017

    Sajnos a DC-nek ezúttal sem sikerült emlékezetes eredettörténetet alkotni. A Wonder Woman egy teljesen átlagos szuperhős mozi, amit feldob ugyan az extra női energia és érzékenység, de még így sem okoz sok meglepetést.

    Nincs ezen a dolgon mit szépíteni, a Marvelnél ezt egészen egyszerűen sokkal jobban csinálják. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Christopher Nolan óta semmi jó nem történt a DC-vel és ez valószínűleg még sokáig így is marad. Legalábbis addig biztosan, amíg nem akasztanak le valahonnan ismét egy karizmatikus rendezőt.

    Az oké, hogy Patty Jenkins 2003-ban megrendezte A rémet, amiért Charlize Theron szépen be is zsebelte az Oscart, de ezen kívül szinte csak tévés tapasztalata van, ami azért meg is látszik Wonder Woman történetén. A film ugyan korrekt, de lényegében feledhető.

    Persze ott van a nagy kérdés: Mit is várunk el tulajdonképpen egy átlagos szuperhős filmtől? Én speciel azt, hogy ne legyen feltétlenül átlagos, de sokszor már egy komolyabb színészi alakítással is beérném.

    A filmet egyedül az a női érzékenység és energia menti meg az unalomba fordulástól, ami más szuperhős filmekben még ennyire sincs meg. Ezzel legalább egy kicsit oda tud pörkölni a Marvelnek, de ez is inkább csak a Wonder Woman karakter sajátja, mint sem Jenkins rendezői leleménye. Diana csalódása az emberek igazi természetében valóban meg tudja érinteni az embert. Gal Gadot jól játssza az öntudatos büszke amazont, de ugyanakkor tud egészen kislányos és bájos is lenni, egyszerre hétköznapi nő és harcos, feminista hadvezér. Viszont a karakterben ennél azért jóval több lehetőség van, mint amit itt kihoztak belőle.

    A sztori tényleg korrekt, bár néha egészen kiszámítható. Az alkotók különösen szépen mossák el a határt az ősi amazon múlt és a jelen, vagy inkább a világháborús közelmúlt között. Tulajdonképpen az akció is rendben van, nincs vele gond, de nem is túl izgalmas, láttuk már más filmekben is, amit Jenkins itt felvonultat.

    A fronton játszódó jelenetek helyett engem pélául jobban érdekelt volna az amazonok világa, amiről csak nagyon keveset tudunk meg, mint ahogy Diana képességei sincsenek túlmagyarázva. Persze a legtöbben nyilván tisztában vannak a főhősnő adottságaival, akik meg nem, azok így jártak.

    Azért is nagy kár, hogy nem jut nagyobb szerep Doctor Poison (Elena Anaya) karakterének, Jenkins egyáltalán nem használja ki a lehetőséget, hogy Diana totális ellenpólusaként használja a méregkeverőt, ezért jelenléte súlytalan, majdhogynem teljesen felesleges.

    A filmben egyetlen nagyon idegesítő dolog van, nevezetesen, hogy rendezőnőnk olyan szinten rájátszik a neo-noir hangulatra, hogy sokszor (az esetek 90 százalékában) a világítás hiánya miatt a vásznon, csak fekete pacák ugrándozását látjuk.

    Tényleg vannak olyan jelenetek, amikben semmi sem látszik a szereplők arcából. Ez egy idő után tényleg nagyon idegesítő tud lenni és fel nem foghatom, hogy egyáltalán mi az értelme. Ok, háború van és ez szomorú, de játsszák már el ezt nekünk a színészek! Egyik néző sem olyan béna, hogy ezt így a szájába kéne rágni.

    A színészek többnyire ott vannak a szeren. Chris Pine és David Thewlis hozzák a tőlük elvárt szintet. Ewen Bremner is nagyon jó a poszttraumás stresszel küzdő mesterlövész szerepében, bár skót akcentusának magyarítása szokás szerint felháborítóan béna.

    A Wonder Woman tehát egy újabb kihagyott ziccer, de ami még ennél is sokkal szomorúbb, hogy ezen lassan már senki sem lepődik meg, ha a DC-ről van szó.       

    A DC már megint csak majdnem alkotott jót (Wonder Woman - kritika)
    A Wonder Woman tehát egy újabb kihagyott ziccer, de ami még ennél is sokkal szomorúbb, hogy ezen lassan már senki sem lepődik meg, ha a DC-ről van szó.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.3

    No Comments "

    Futni és élni végtelenül egyszerű (ULTRA – kritika)

    június 1st, 2017

    Simonyi Balázs filmesre sokan mondták már, hogy őrült. Persze csakis a legjobb értelemben, hiszen ahhoz, hogy valaki ténylegesen is lefussa a Spartathlont mindenképpen szüksége van a lelke legőrültebb, legelhivatottabb részére. Lefutni 246 kilométert 36 órán belül sokunknak teljesen lehetetlennek tűnik, pedig futni végtelenül egyszerű, pusztán csak elhatározás kérdése, mint bármi más is az életben. Erről szól az ULTRA

    A Spartathlon az egyik legkegyetlenebb ultramaratoni futóverseny. Nemcsak az Athén és Spárta közti távolság és a tikkasztó görög klíma teszi azzá, de nehezítésnek ott van még az a könnyed kis 12 kilométeres emelkedő, ami a Parthenio-hegyen várja a versenyzőket. Mire a futók ide érnek már vagy 22 órája küzdenek az elemekkel és elsősorban saját magukkal. „Halandó ember” talán el sem tudja képzelni ezt a fizikai és mentális megterhelést, amit ez a verseny ténylegesen jelent. Itt nem elég, ha edzett vagy, itt kizárólag fejben és lélekben dőlnek el a dolgok.

    Az ULTRA nem igazán a fizikai megmérettetésről szól, inkább spirituális utazás, melyben a mozgás csupán egy eszköz arra, hogy felfejtse, megnyissa a szereplők lelkét önmaguk és a nézők előtt is. Simonyi már a film elején elmondja, hogy annak idején azért kezdett el futni, mert depressziós volt és azt olvasta, hogy ennek a betegségnek az egyik nagyon hatásos kezelési formája a rendszeres fizikai megterhelés. Szinte azonnal rákattant a témára, manapság már évi 4-5 ultramaratont fut le. Nála ez egyszerre terápia és szerelem. Sokat kapott ettől a sporttól és most ezzel a filmmel szeretné továbbadni másoknak is a mozgás energiáját, ami jelen esetben nem csak a sportot jelenti, de filozófiája szerint magát az élet is.

    Szerinte nem az a fontos, hogy valaki mozdulatlanul a problémái megoldásán elmélkedjen, a lényeg a cselekvés és az, hogy kimerészkedjünk a saját komfortzónánkból. Fokozatosan, de folyamatosan toljuk ki a határainkat! Nem az ok a fontos, hanem az okozat és az új élmények adaptációja.

    Simonyi önmagán kívül még másik négy futót mutat be filmjében, akik ugyan különböző okok miatt vállalkoznak a feladatra, de a már fent említett terápiás célzat mindegyiküknél felfedezhető. Van olyan szereplő, aki így próbálja meg feldolgozni gyermeke elvesztését, mások az okot akarja megtalálni, hogy miért futnak ennyit, vagy egyszerűen a nyugalomért küzdenek. Simonyi nemcsak a versenyzőket, de segítőiket, családtagjait is bemutatja, megismerhetjük az általuk megtapasztalt felkavaró érzéseket is.

    A legérdekesebb figura az indulók közül Béla, a magyar kontroller, aki az akkori szabályok értelmében, a film készítésének évében már nem nevezhetett a versenyen. Négyszeri sikertelen próbálkozása kizáró tényező volt, így ő egyfajta privát Spartathlont fut felesége segítségével, távolabbról követve a hivatalos mezőnyt.

    Rendezőnk egyáltalán nem finomkodik, szinte centiméterekre tolja a kamerát a szereplők arcába, hogy egyetlen érzelem se maradjon megörökítetlenül. Magát sem kíméli, elmegy egészen a legvégső határig és minden formalitás nélkül tárja elénk saját lelkét. Azt a valakit, akit általában csak akkor hallunk igazán önmagunkból, amikor teljesen egyedül vagyunk.

    Simonyi nem kedves a neki szurkolókkal, és ha már itt tartunk saját magával sem. Folyamatosan szidalmazza magát és egyes esetekben kifejezetten bántó dolgokat mondd magyarul az őt nem értő helyieknek az ellenőrzőpontokon. Helyes, vagy sem, ettől a nyers őszinteségtől lesz az ULTRA az, aminek lennie kell. Mutass nekem egy embert, aki egyhuzamban lefutott már 200 kilométert és kedvesebb tudna lenni, mint Simonyi! Ilyen ember nem létezik.

    Valószínűleg a film egyik legnagyobb igazsága, hogy a karosszékből, vagy az út széléről könnyű bíztatni a küzdőket, de ettől még távolról sem leszünk az élmény részesei. Annak meg, aki éppen küzd nem sokat jelent az ilyen bíztatás. Mindenki csak saját magára számíthat! Ha erős benned az elhatározás a külső tényezők nem segítenek, vagy hátráltatnak, hanem egyszerűen megszűnnek létezni.

    Az ULTRA nem a futásról szól, hanem az életről. Szívből élni pedig sokkal könnyebb, mint gondolnánk, csak nem szabad félnünk a mozgástól, hiszen akármekkora közhely is, de csakis ez visz előre!

    Futni és élni végtelenül egyszerű (ULTRA - kritika)
    Az ULTRA nem a futásról szól, hanem az életről.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.1

    No Comments "

    Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (kritika)

    május 25th, 2017

    Kedvenc kalózbandánk végtelenített sztorija az ötödik fejezethez ért és bár a Salazar bosszújában nincs semmi újdonság, arra azért kiválóan alkalmas, hogy újra felpörgesse az előző rész után megakadt tempót.

    A Karib-tenger kalózai franchise minden hibájával együtt is imádnivaló és titkon még azokat is érdekli a történet folytatása, akik a sorozatot oltári baromságnak, Johnny Deppet, meg ripacskodó majomnak titulálják. Az igazság azonban az, hogy Depp legalább olyan karizmatikus kalóz, mint amilyen jó Jones professzor szerepében Harrison Ford. Persze, hogy óriási baromság, hogy a náciknak leolvad az arca a Frigyláda tartalmától, mint ahogy a kráken sem létezik, de ettől még újra és újra megnézzük majd ezeket a filmeket, mert a bennünk élő gyerek egyszerűen rajong a mesékért.

    Ok, a 2011-es Ismeretlen vizeken tényleg nem volt a legjobb, de azért valahogy ki lehetett bírni a szerelmes sellők és papok vergődését, sőt még azt is, hogy megpróbálták eladni a negyvenes Penélope Cruzt huszonévesnek.

    Az alkotók most némiképp kárpótolnak minket, a Salazar bosszúja újra egy pörgős darab, rengeteg akcióval és izgalommal. Igaz, hogy a jelenetek tetemes részét már mind láttuk az előző részekben, de attól még simán bele lehet feledkezni az újabb tengeri csatározásba és kergetőzésbe.

    Az alapfelállás most is ugyanaz. Jack Sparrow (Johnny Depp) természetesen állati nagy slamasztikában van, és nyilván őt üldözi a Karib-tenger teljes lakossága, beleértve a bosszúszomjas Salazar kapitány (Javier Bardem) „szellemesen” oszló-foszló legénységét, a briteket, és Will Turner fiát (Brenton Thwaites) is, akihez csatlakozik egy rejtélyes lány, Carina (Kaya Scodelario). Na, ő pont nem Sparrowt keresi, hanem Poszeidón szigonyát, de ez most mellékes, legalábbis egy darabid. Naná, hogy itt van Barbossa (Geoffrey Rush) is, nélküle nem lenne ugyanaz a műsor, meg persze egy élő rocklegendának is fel kell bukkannia, hogy Sparrow családfáját gazdagítsa. Sir Paul McCartney feltűnése rövid, de annál hatásosabb és egyértelműen a film legviccesebb jelenete. (Az egyetlen gond vele, hogy McCartney szinkronizálva énekli a Maggie Mae-t, ami konkrétan felér egy extra durva, belezős gyilkossággal!)

    A sztori amúgy levegősebb, mint máskor. Az akció túl sok időt vesz el, így a forgatókönyvírók a hasukra csapnak és hirtelen felindulásból még Galileo Galileit is belekeverik a mesébe, ami igazából teljesen felesleges. Ráadásul azt a szálat, amiben megmagyarázzák, hogy ki Carina apja és miért hagyta rá pont Galilei naplóját, annyira elbénázzák, hogy az tényleg fájdalmas. Sajnos ezt spoilerezés nélkül lehetetlen kifejteni jobban, ezért nem is megyek bele, legyen elég annyi, hogy az első, zsigeri reakcióm egy hangos WTF volt.

    A halovány szerelmi szálacska is elég béna, de muszáj volt beleerőltetni a történetbe, hogy Kaya Scodelario és Brenton Thwaites kapjon még egy kis extra játékidőt. Ez is mellőzhető lett volna, különösen, hogy a színészek közti kémia egyenlő a nullával. Két kitömött, egymásnak támasztott babzsákban is több szenvedély és szikra van, mint az ő sápatag kis duójukban.

    Javier Bardem természetesen kiváló főgonosz, a gondok itt is a magyar szinkronnal vannak. Az angol eredetiben Bardem hangja sokkal mélyebb, ettől nyilván félelmetesebb is a karakter, amit játszik.  Egyszerűen nem értem, ha Fekete Ernő Tibor amúgy csípőből és zseniálisan hozza Christian Bale sötét lovagjához a karcos, mély orgánumot, akkor itt miért nem lehetett valami hasonlót csinálni? A szinkron így egy kicsit odacsap Bardem gonoszának, aki mondjuk még így is jó, de sokkal jobb is lehetett volna a magyar fülek számára.

    A többiek simán hozzák az elvárt szintet, Deep még mindig szuper a rumvedelő kalóz szerepében. Egyszerűen megunhatatlan, ahogy részegen esik-kel, vagy éppen oszló cápa tetemekkel vízisíel, muszáj szorítani ennek a többnyire kedves csirkefogónak.

    A Salazar bosszúja biztonsági játék, de az őrült tempó, amit diktál, feledteti a hiányosságait. (És ki tér majd vissza a következő részben? Üljétek végig a stáblistát az extra jelenetért!)

    Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (kritika)
    A Salazar bosszúja biztonsági játék, de az őrült tempó, amit diktál, feledteti a hiányosságait.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    7.1

    No Comments "

    A mese, amelynél még a VUK 2 is jobb (Sárkányvarázs – kritika)

    május 25th, 2017

    A Sárkányvarázs cseppet sem varázslatos, sőt sárkány is csak elvétve akad benne. Megkockáztatom, hogy az utóbbi pár év legsilányabb animációs filmjével van dolgunk, beleértve a VUK 2 is, amivel nagyjából be is lőttük a mese színvonalát. 

    Ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a Sárkányvarázs a plágium iskolapéldája, bár ezt sajnos nem mondhatom egyértelműen, mert az alkotóknak azért volt annyi eszük, hogy kellőképpen felismerhetetlenné tegyék a más mesékből és filmekből lenyúlt karaktereket. Persze mit várjunk azok után, hogy az ukrán animációs film már a plakátján is az Így neveld a sárkányod hangulatát utánozza? A kérdés természetesen költői volt, mert a Sárkányvarázsban tényleg csak nagyítóval lehet bármi jót és főleg eredetit felfedezni.

    A történet Tímár Misiről szól, aki nem akar tímár lenni. Nem névváltoztatásra készül, csak dobni szeretné a családi bizniszt és legszívesebben sárkányokat kaszabolna egész nap, mint édesapja, aki egyszer többé-kevésbé sikeresen végzett egy gonosz és rusnya sárkánnyal. Nos, inkább kevésbé, mert a sárkány lelke beköltözött egy jó boszorkányba és azóta is egy négykezű trollal bulizgat egy elzárt barlangban, ahová Misi apja és egy Gandalf-szerű vén varázsló zárták. Csak úgy szabadulhat ki, ha megszerzi a varázslatos tűzvirágot. Ezt persze a varázsló és a Misi apja nem hagyhatja szó nélkül, így ők is a virág keresésére indulnak. Misi és a varázsló kétbalkezes varázslótanonca, egy szószátyár denevér azonban belerondít a veszélyes küldetésbe és a varázsvilágban rekednek, ahol ezernyi veszély leselkedik rájuk, de természetesen barátokkal is találkoznak majd. Nevezetesen egy árva kislánnyal, aki egyedül él a vadonban. (Elvileg a film nagy poénja lenne, amikor Misi számára kiderül, hogy a fiús, vadóc kislány egy KISLÁNY és nem kisfiú. Csak az a probléma, hogy a karakter végig egyértelműen kislány kinézetű és kislány hangon is beszél, csak egy rusnya sapka van a fején, de ki mondta, hogy minden csajnak jó az ízlése? Még csak utalás sincs rá, hogy őt bárki kisfiúnak nézné, vagy csak nem vettem észre, mert bevallom az első fél óra után az unalomtól ledobta az agyam az ékszíjat és egy-egy gyenge pillanatomban azt tervezgettem mit is főzök majd vacsorára.)

    Szóval a már felvázoltakon kívül bejön még a kislány/kisfiú sztorija is, ami csak tovább bonyolítja az eddigieket, ettől inkább csak vontatottabb és bonyolultabb lesz minden. Egy mozilátogató kisgyereknek mindenképpen. Felnőttként nem nehéz követni az eseményeket, de a kusza szálak egy picinek komoly gondot okozhatnak.

    Van ugyan értelmezhető tanulság, de manapság, amikor az animációs filmek többsége már olyan témákat taglal, mint a sérült gyerekek önmegvalósítása, vagy a szülői túlféltés fokozatai és a mindennél fontosabb egymás iránti tolerancia, hogy a környezetvédelmet már ne is említsem, akkor már édes kevésnek bizonyul egy újabb sztori a legkisebb királyfiról, aki elindul szerencsét próbálni.

    Ha a történet nem klappol, akkor legalább a látvány rendben lehetne, de a Sárkányvarázs karakterei nélkülöznek minden eredetiséget, többségüket egyértelműen csak lenyúlták más mesékből. A szószátyár denevér az Anasztázia című mese fehér kis bőregerét majmolja, de vannak itt dementorok a Harry Potterből, de akár még a Gumimacik gyagyás Tódiját is felfedezhetjük nagyobb kiadásban, ha akarjuk.

    A kivitelezés is harmatgyenge, a látvány a legelső számítógéppel rajzolt mesékre emlékeztet. A 3D totálisan indokolatlan, semmi szerepe sincsen, felesleges pénzkidobás költeni a drágább mozijegyre. Igazából az olcsóbbra is!

    A mese, amelynél még a VUK 2 is jobb (Sárkányvarázs - kritika)
    Megkockáztatom, hogy az utóbbi pár év legsilányabb animációs filmjével van dolgunk, beleértve a VUK 2 is, amivel nagyjából be is lőttük a mese színvonalát.
    2Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    1.3

    No Comments "

    Nem azért élsz családban, hogy jól érezd magad (Az utolsó család – kritika)

    május 11th, 2017

    Zdzisław Beksiński, a kultikus művész, akit a rémálmok festőjeként is aposztrofálnak, a hétköznapokban éppen olyan szürreális világban élt, mintha csak festményinek félelmetes torzói között járna. A róla és családjáról készült film éppen olyan szokatlan és megdöbbentő, mint művészete. Montázs a hétköznapiság különlegességéről és az ösztönös zsenialitásról.    

    A film a Beksiński család életét mutatja be a hetvenes évek közepétől a festő tragikus és brutális haláláig. A film rendezője, Jan. P Matyuszynski egy egészen különleges módszert választott ahhoz, hogy a néző a lehető legközelebb kerülhessen ehhez a rendkívüli családhoz. A Beksiński (Andrzej Seweryn) által készített családi videóikat forgatta újra, hiszen a művész elképesztő részletességgel dokumentálta szeretteinek hétköznapjait, először csak fényképezőgéppel, aztán a fiától karácsonyra kapott videokamerával. Matyuszynski csak akkor tér át a hagyományos kamerahasználatra, amikor ez feltétlenül szükséges, így gyakorlatilag szemtelenül pofátlan kukkolónak érezhetjük magunkat, miközben kifigyeljük a család legintimebb magánügyeit.

    Akkor csöppenünk a família életébe, amikor visszaköltöznek Varsóba. Látni Beksińskit, amint az épülő szocreál panelrengeteg egyik sivár lakásában, depresszív klasszikus zenére fest, már magában is elég absztrakt és akkor még fel sem pörögtek az események.

    A család ideje nagy részében Beksiński fia, a maga nemében szintén zseniális, de komoly mentális problémákkal küzdő Tomasz (Dawid Ogrodnik) állapotával küzd. A fiú, aki amúgy híres zenei újságíró és rádiós műsorvezető volt, de fordítóként is tevékenykedett egyszerűen nem találta a helyét a világban, ami számára túl bonyolult és félelmetes volt, ezért folyamatosan az öngyilkossággal kísérletezett. Tomasz nem élt családjával egy lakásban, egy közeli házban volt az otthona, de szinte naponta átjárt apjáékhoz és tulajdonképpen terrorizálta őket, főleg idős nagymamái szenvedtek kirohanásaitól, de egyáltalán nem kímélte szüleit sem. Édesanyja Zofia (Aleksandra Konieczna) is kivételesen sokat szenvedett miatta.

    A filmben az a legizgalmasabb, ahogy Matyuszynski megmutatja nekünk Beksiński hozzáállását a világ dolgaihoz. A művészét, aki a saját bevallása szerint is gyűlölte a vidámság, a jókedv minden formáját, valamint az átlagemberét, akit ugyanolyan hétköznapi dolgok foglalkoztatnak, mint bárkit, csak egyszerűen nem tudja a felmerülő problémákat konvencionálisan kezelni. A legjobb példa erre az a jelenet, amikor Tomasz egy egyszerű dolgon bepöccenve átmegy a szüleihez és üvöltve a földig rombolja a konyhát. Beksiński nem akadályozza meg a rombolást, hanem csak filmezi fiát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. De ugyanilyen természetesnek tűnik, ahogy beteg, mozdulatlan anyósáról készít felvételt és csak a kamera lencséjén át látja meg a halál félelmetes szépségét.

    Diszfunkcionális életüket tehát így hatotta át a művészi önzésnek ez a nehéz, ragacsos szövete, amiből egyikük sem volt képes szabadulni. Egymás közelében éltek, mégis leküzdhetetlen távolságokra voltak egymástól.

    Az utolsó család egyértelműen Dawid Odrodnik filmje, alakítása egészen elképesztő és intenzív. Andrzej Seweryn is fantasztikus, bár ő sokkal inkább a háttérben mozog, hiszen az ő karakterének szemén át láthatjuk a történetet.

    Ahhoz képest, hogy ez Matyuszynski első nagyjátékfilmje egy végtelenül koherens, átgondolt alkotást tesz le elénk, ami nem egyszerűen életrajz, inkább utazás Beksiński taszítóan ismerős éber rémálmaiba.

    Nem azért élsz családban, hogy jól érezd magad (Az utolsó család - kritika)
    Ahhoz képest, hogy ez Matyuszynski első nagyjátékfilmje egy végtelenül koherens, átgondolt alkotást tesz le elénk, ami nem egyszerűen életrajz, inkább utazás Beksiński taszítóan ismerős éber rémálmaiba.
    8.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    9.0

    No Comments "

    Mi a franc van Guy Ritchie-vel? (Arthur király – A kard legendája – kritika)

    május 11th, 2017

    Már a teljes érdektelenségbe forduló Sherlock Holmes 2. és a felemásra sikerült titkosügynökös remake is arra engedett következtetni, hogy Guy Ritchie puskapor tartalékai jócskán fogyatkozóban vannak. Sajnos az Excalibur legendájának újrahasznosítása súlyosan középszerű lett. Pusztán Ritchie fájdalmas önismétlése, ami alig-alig működik.

    Már a film első tíz perce után nyilvánvalóvá válik, hogy lesz itt gond dögivel és nem csak azért, mert atom béna CGI harci elefántok tépázzák meg Camelot ősi falait és Jude Law menő frizuráját. A durván kicsavart és megtaposott sztori ugyanis egyáltalán nem kelti fel kellőképpen a figyelmet, nekem már az elefántoknál (első fél perc) ledobta az agyam az ékszíjat és csak akkor tudtam abbahagyni a baromigázaCGIelefántbaromigázaCGIelefánt mantrát, amikor Arthur már jócskán felnőttként zsiványkodik Londiniumban, mivel lövése sincs róla, hogy királyi vér folyik az ereiben.

    Ez tulajdonképpen pazar ötlet volna, csak ezzel meg az a gond, hogy a Ritchie-re annyira jellemző poénok nem igazán, vagy csak elvétve működnek az adott korban. Az egész inkább olyan, mintha a Blöff vagy a Spíler kosztümös paródiáját látná az ember. Minden poént, ami elhangzik duplán halottunk már és a szokás szerint lassítva elcsattant pofonokban és bővítve visszajátszott jelenetekben sincs már semmi izgalmas.

    Ez persze nem jelenti azt, hogy a végeredmény élvezhetetlen, de talán kevesebb porhintéssel és több odafigyeléssel egy feszesebb sztorit lehetett volna összehozni. Az idő nagy része ugyanis azzal megy el, hogy Arthur különféle erdők mélyén vergődik, mert nem tudja elfogadni, hogy ő az igazi trónörökös. Aztán persze a Tó tündére és egy Merlint helyettesítő varázsló csaj (Astrid Bergès-Frisbey) is durván helyre teszi és indulhat is a nagy buli, hogy bemossanak a trónbitorló Jude Lawnak, aki Zimány Linda helyett most éppen a koronát csókolgatja, mert annyira szerelmes a hatalomba, hogy azért extrán csúnya dolgokat is képes megtenni.

    Law tragikusan rosszul játszik. Egyszerűen érthetetlen, hogy Sorrentino pápája itt leginkább egy elkényeztetett, ripacskodó zsúrpubira hasonlít, pedig Ritchie azt akarja elhitetni róla, hogy ő az ördög fertelmes mása, de legalábbis Szürke Gandalf kedvenc balrogja.

    Ritchie brutálisan teletűzdeli a sztorit ezekkel a mesés lényekkel, a fent említett elefántokon és Jude Law balrog másán kívül, van még itt óriás patkány és denevér, sas, egy kisebb kígyó és a hatalmas öregapja, egy hidra szerű izé, meg itt van még nekünk David Beckham is. Mondjuk az ő felbukkanása cseppet sem mesés, de legalább végre vicces! Ez a hatalmas CGI orkán valahogy egyáltalán nem passzol Ritchie stílusához, nem is tud vele bánni, túltolja az egészet, mint minden mást is.

    A folytatás borítékolható, az élvezet már kevésbé. A vándorcirkusz állatkertjének felsorolt tagjaihoz, a Szent Grál keresése közben majd csatlakozik egy hatalmas CGI nyúl is, bár nem hinném, hogy a nyúlon túl akadna bármi érdekes Ritchie rajongói számára. Inkább merengjünk a múlton és morzsoljunk el egy könnycseppet a vitriolos és újító Guy Ritchie emlékére, aki ma már nem létezik!

    Mi a franc van Guy Ritchie-vel? (Arthur király – A kard legendája - kritika)
    Sajnos az Excalibur legendájának újrahasznosítása súlyosan középszerű lett.
    5.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    3.7

    No Comments "