Posts by Veronika:

    Kutyák szigete (kritika)

    május 14th, 2018

    Wes Anderson újra egy különleges és részletgazdag mesevilágba kalauzol el minket, ahol nem fél újfent feláldozni a sztori egységét a hangulat oltárán. A Kutyák szigete egy páratlan felnőtt mese fanyar humorral és olyan közéleti, politikai áthallásokkal, amik ma Magyarországon igencsak aktuálisak.

    Andersonnak nyilván nem volt célja Magyarország aktuálpolitikájának boncolgatása, mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy mennyire hasonlít az alapsztori a nemrégiben lezajlott választási kampányhoz és annak előkészítéséhez.

    Kobajasi, a Megaszaki nevű város korrupt és mindenható polgármestere koholt vádak alapján ellenségnek kiálltja ki a kutyákat és örökre száműzi őket egy szemétlerakónak használt szigetre. A polgármester nevelt fia, a kis Atari azonban nem hajlandó beletörődni szeretett testőrkutyája elvesztésébe és minden tiltás ellenére a keresésére indul. A szigeten megismerkedik és összebarátkozik a száműzött, vegetáló kutyákkal, akik a kezdeti ellenérzéseiket félretéve végül segítenek neki a keresésben. Arra azonban nem is számítanak, hogy ez a kaland majd megváltoztatja Megaszaki egész életét. A városban ugyanis még akadnak olyanok, akik elég bátrak, hogy szembe merjenek szállni a népbutító ellenségkép gyártással és Atari szövetségesei legyenek a független gondolkodásért és életért vívott harcban.

    Wes Anderson most is, mint rendesen nagyon gondosan és precízen munkálja ki Megaszaki városának különleges, ősi mondákon alapuló, de a történet kezdetekor már modern, high-tech világát és társadalmát. Aztán ahogyan halad előre a történet a rendező hajlamos elveszni saját csodavilága részletgazdagságában, mondjuk ez nem meglepő a rendezőnél, aki szereti munkásságát, ezen már meg sem lepődik.

    Egy ponton túl Andersonnak már sokkal fontosabb a karakterek egyéni élete és bejárt útja, mint a történetben betöltött szerepük. Ettől kicsit túlságosan dagályos lesz a sztori, a lényegi dolgokról pedig totálisan elvonja a figyelmet a látvány és a cirádás körítés.

    A filmben csak a kutyák beszélnek angol nyelven, az emberek csak és kizárólag egy kevert japán halandzsa nyelven szólalnak meg, amit Anderson csak akkor fordít le, ha éppen olyan a szituáció, hogy egy eb tudja fordítani az elhangzottakat. Ellenben a filmben rengeteg más felirattal találkozhatunk, Anderson fejezetekre bontja a történetet, melyeket duplán feliratoz, ugyanígy tesz akkor ha flashback-et használ, szóval bőven akad felesleges bonyolítás, ami alaposan meg tudja keverni még a felnőtt nézőt is, nemhogy egy gyereket. Éppen ezért a Kutyák szigetét csak szinkronosan ajánlanám még a nagyobb gyerekeknek is, a kicsiknek még szinkronnal is szükségük lesz a felnőttek segítségére a megértéshez. Ez inkább százszázalékosan egy felnőtt történet mese álruhában, de annak viszont nagyon ötletes és kimagaslóan jó.

    Kutyák szigete (kritika)
    A Kutyák szigete egy páratlan felnőtt mese fanyar humorral és olyan közéleti, politikai áthallásokkal, amik ma Magyarországon igencsak aktuálisak.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.0

    No Comments "

    A bosszú (kritika)

    május 14th, 2018

    Coralie Fargeat bemutatkozó horrorfilmét egyaránt imádja a szakma és a közönség is, de vajon tényleg elég a felszínes feminista felhang és némi Bret Easton Ellis-féle véres utózönge ahhoz, hogy valaki meghatározó filmet készítsen a szexuális erőszakról?

    A felhajtás ellenére Fargeat debütáló alkotása nem más, mint egy totálisan üres váz, amire a rendezőnő ügyesen felaggatott pár zengzetes, már amúgy is bevált és jól működő klisét, hogy azokkal takarja el bizonytalanságát a témában. Vette Tarantino bosszúszomjas mennyasszonyát, akinek megszállottságát keresztezte Lara Croft találékonyságával és mindezt a belső erőt beleültette egy Barbie baba testébe és már készen is volt Jen (Matilda Anna Ingrid Lutz) az egyszerű húsdarabból, varázsütésre feminista ikonná avanzsáló főszereplő. Ez rendben is volna, ha Fargeat képes lenne normálisan végigvezetni hősét ezen a fejlődésen, ez azonban nagyon durván nem sikerül neki.

    Végignézve a filmet inkább gondolnánk, hogy azt férfi rendezte, mert Fargeat végig férfiközpontú megközelítést alkalmaz, egyáltalán nem enged betekintést Jen fejébe, beszélni is alig beszélteti, tulajdonképpen csak a testét használja, még a szexuális erőszak megtörténte után is. Ez nyilván a koncepció része, de ahelyett, hogy a film az áldozathibáztatás elleni metodika ellen szólna, pontosan a visszájára fordul és a főszereplőt sem képes kiemelni az ösztönlény kategóriából.

    A sztori egy butuska, illetve elviekben csak annak látszó lányról szól, aki egy kellemes hétvégére érkezik egy sivatag közepén lévő luxusvillába a nős szeretőjével. A férfi üzlettársai azonban belerondítanak a romantikába, mert egy nappal előbb érkeznek a tervezett vadászatra. Az újonnan érkezett férfiak természetesen kezdetektől felfalják a szemükkel Jent, aki falatnyi bikiniben grasszál közöttük. Egyikük pedig képtelen uralkodni magán, amikor egyedül maradnak megerőszakolja. Jen szeretőjénél sem talál védelemre, a férfi csak el akarja sikálni a dolgokat és pénzt akar adni a lány hallgatásáért. A vita eldurvul közöttük és a védtelen lányt szeretője egyszerűen lelöki egy magas szikláról. Itt azonban nem ér véget a történet, mert Jen leleményességének köszönhetően megmenekül, és módszeres vérengzésbe kezd, ami kitart a film legvégéig.

    Szereplőink tehát mindannyian ösztönlények. Az mondjuk a kisebbik baj, hogy Fargeat maximálisan démonizálja az erőszaktevőket, hiszen aki képes elkövetni olyan aljasságot, mint a szexuális erőszak, vagy zaklatás az nem is érdemli meg, hogy az indítékait részletezzék. A szexuális erőszak minden szempontból megengedhetetlen! A nagyobbik baj azonban, az hogy a főszereplő figurája is egyfajta ösztönlény, aki csak a trauma hatására kezdi valamilyen szinten belső lelki tartalékait használni, addig ugyanúgy a külsőségek rabja, mint a körülötte lévő férfiak. Ennél is nagyobb baj, hogy átváltozása egyáltalán nem meggyőző, túl éles a váltás, mintha csak egy érme két oldalát látnánk.

    A film vége felé Fargeat elrejt ugyan egy zengzetesnek szánt részt, ami nagyon erősen hajaz Bret Easton Ellis Amerikai pszichójára, miszerint külsőségek iránti, ösztönszerű vágyaik a felismerhetetlenségig összemossák az embereket, akik egyéniség híján leginkább csak az áldozat szerepére alkalmasak. Ebben az olvasatban azonban Jent semmi sem különbözteti meg Patrick Batemantől, aki sosem volt önjelölt igazságosztó, csak egy egyszerű gyilkos, aki maga sem különbözött áldozataitól.

    Fargeat tehát jobban és főleg sokkal mélyebben is átgondolhatta volna a mondandóját a témában és akkor talán nem csak egy üres lufit tett le volna az asztalra film helyett.

    A filmben lévő horror és thriller elemek ettől eltekintve legtöbbször működnek, szóval akinek elég annyi is, hogy 108 percen keresztül szinte megszakítás nélkül patakzik a vér a vászonról, az ne habozzon megnézni a filmet, aki viszont a tökéletes feminista kiáltványt keresi, az keressen nyugodtan tovább.

    A bosszú (kritika)
    A filmben lévő horror és thriller elemek ettől eltekintve legtöbbször működnek, szóval akinek elég annyi is, hogy 108 percen keresztül szinte megszakítás nélkül patakzik a vér a vászonról, az ne habozzon megnézni a filmet, aki viszont a tökéletes feminista kiáltványt keresi, az keressen nyugodtan tovább.
    4.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.3

    No Comments "

    Belle és Sébastien 3.- Mindörökké barátok (kritika)

    május 1st, 2018

    A Belle és Sébastien trilógia szerencsére a végéhez ért. Reméljük a készítők is képesek lesznek lemondani a további folytatásokról, mert a kalandvágyó ifjúvá cseperedett Sébastien és cuki négylábújának harmadik kalandja még a második résznél is feleslegesebb és unalmasabb.  

    A Mindörökké barátok tipikus példa arra, hogy hogyan lehet pusztán a pénz miatt a végletekig lerontani egy amúgy nagyszerű és sikeres ifjúsági történetet.

    Cécile Aubry 1965-ben megjelent regénye generációknak nyújtott már csodás olvasásélményt izgalmas, értelmes és főleg érzelmes történetével és meglepően élvezetes tájleírásaival. A belőle készült Nicolas Vanier filmmel sem volt igazából semmi gond, a rendező követte az eredeti könyvet, így nagyon mellélőni sem tudott. A végeredmény pedig egy abszolút vállalható gyerekfilm lett, ami méltán volt annyira sikeres. Ezen felbuzdulva természetesen elkészült a második rész is, aminek sajnos már nem volt olyan a színvonala, mint az első résznek, de még beletartozott az erős középmezőnybe, ha alkalmaztuk rá azt az erős csúsztatásnak minősülő általánosítást, miszerint a folytatások mindig rosszabbak egy fokkal az elődjüknél.

    Ám a harmadik részre még kifogások sincsenek. Szemmel láthatóan még az alkotók is érezték, hogy Belle kutyáról már igencsak necces vállalkozás lesz lehúzni egy újabb bőrt, így nem is feccöltek bele túl sok energiát. Az egész film olyan, mintha egy kávészünet alatt dobták volna össze egy zsírfoltos szalvétára, egy másik félóra alatt meg begépelte volna valaki a teátrális, elcsépelt jelenetektől és orbitális szülői bakiktól hemzsegő forgatókönyvet, aztán viszontlátásra!

    Ebben a részben Sébastien (Félix Bossuet) már elmúlt 12 éves, de még mindig kísérti édesanyja halála. Ezért is nagy trauma számára, amikor Angelina és Pierre úgy döntenek, hogy összeházasodnak és a kis család Kanadában kezd majd új életet. Ráadásul a semmiből megjelenik Belle régi gazdája is, aki nemcsak a kutyát követeli vissza, de annak időközben született három kölykére is igényt formál. A kisfiúnak és kutyusának nincs más lehetősége, újra egy veszélyes kalandra kell vállalkozniuk, ha továbbra is együtt akarnak maradni.

    Az alapsztorival tulajdonképpen nincs is semmi baj, ennél jobban, azonban a készítőknek sem sikerült kifejteni a szálakat. Ebben a pár sornyi ismertetőben gyakorlatilag több izgalom van, mint a film további részleteiben. Kezdjük például azzal, hogy a főgonosz figurája egy vicc. Még egy ma született báránynak, aki az ártatlanság mintaképe is több indokolt motivációja lenne elszedni egy kisfiú szeretett kutyáit, mint ennek a tagnak, akiről még azt sem tudjuk meg, hogy miért olyan gonosz. Szörnyella legalább megszállott szenvedélybeteg volt, rajongott a cigiért és a bundákért. Beethoven ellenlábasai minden részben a pénzért pedáloztak, de ez a Joseph nevű pasas egyszerűen csak egy troll. Ez mondjuk még így is elfogadható lenne, hiszen természetesen vannak szimplán csak gonosz és rosszindulatú állatkínzók is a világon, de akkor ne is az legyen a film központi problémája, hogy a szereplők a kezüket tördelgetve elmélkednek, hogy miért is ilyen rettentően gonosz ez a Joseph, mert ez csak elveszi az amúgy is véges játékidőt, amit sokkal hasznosabb lenne másra fordítani.

    A másik nagy probléma, hogy a film rendezője, Clovis Cornillac valamiért úgy képzeli, hogy érzelmeket csak teátrális ripacskodással lehet megjeleníteni a vásznon, ezért addig nyaggatja színészeit, míg azok játéka inkább hasonlít a Feleségek luxuskivitelben egyik irányított toporzékolásához, mint színjátszáshoz. Nézni is fáj az eltúlzott gesztusokat és a grimaszokba torzult arcokat az igazi emóció helyett.

    Az alkotóktól nem igen fogadnék el gyereknevelési tanácsot sem, mert az egyik kulcsjelenetnél például, amikor Sébastien éppen szökésre adja a fejér, apja „gondos” új felesége képes valami olyasmit kiejteni a száján, hogy kár is foglalkozni az eltűnt és sértődött kisfiúval, ha az apja boldog ő is egészen biztos boldog lesz. Márpedig biztosan boldog, mert éppen most vette el őt. Szóval induljon a jól megérdemelt nászút, minek is azzal foglalkozni, hogy a gyereknek se híre se hamva, miközben az évszázad hóvihara közelít feléjük.

    Az ilyen és ehhez hasonló logikátlanságok miatt a film végére egészen úgy érezhetjük magunkat, mintha megittuk volna Douglas Adams híres Pángalaktikus Gégepukkasztó koktélját, melynek „hatása olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek.”

    A kisebb gyerekek elképzelhető, hogy jól fognak szórakozni, mert a kutyák tényleg aranyosak benne, de a nagyobbak és a szülők sajnos rémesen fognak unatkozni.

    Belle és Sébastien 3.- Mindörökké barátok (kritika)
    A Mindörökké barátok tipikus példa arra, hogy hogyan lehet pusztán a pénz miatt a végletekig lerontani egy amúgy nagyszerű és sikeres ifjúsági történetet.
    4Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    4.7

    No Comments "

    Géniusz: Picasso (kritika)

    április 22nd, 2018

    A vegyes megítélésű Einstein magánéletét taglaló sorozat után a National Geographic most Pablo Picasso életét és munkásságát veszi górcső alá. Ma este indul a csatornán Géniusz második évada.

    A rekordidő, mindössze 90 nap alatt leforgatott sorozatot főleg Magyarországon forgatták, számos budapesti helyszín feltűnik majd benne. Tíz részen keresztül követhetjük nyomon benne Picasso életének és festészetének különböző korszakait és amennyire az első részből kiderült, itt is főleg a művész magánéletén csámcsoghatunk majd.

    A történet nem egyenes vonalban, hanem az időben ugrálva, több síkon ismertet meg minket Picasso életének főbb eseményeivel. Láthatjuk gyermekként, egyetemista suhancként Párizsról álmodozva és érett festőként is, amint éppen egyik meghatározó műve, a Guernica megfestésére készül. Ez a többrétűség kifejezetten jót is tenne a történetnek, fenntartja a pörgést és nyilván izgalmasabb, mintha pontról pontra vennénk át egy életrajzot. A baj csak az, hogy a forgatókönyv nem túl erős, több ponton nagyon melodramatikus, gyengécske párbeszédekkel és kidolgozatlan konfliktusokkal tarkítva. Az első rész alapján még Antonio Banderas sem mutat olyan kimagasló színészi játékot, mint az Einstent alakító Geoffrey Rush az előző évadban. Persze jelenleg még csak az első epizódról beszélünk, szóval még bármi lehet.

    Nekem igazából nagyon hiányoznak a tényadatok ezekből az újhullámos, főleg a látványra és az életrajzi elemekre építő ismeretterjesztő sorozatokból. Ugyanígy vagyok Darren Aronofsky Volt egyszer egy bolygójával is, ami a maga nemében, látvány és koncepció szempontjából tényleg utánozhatatlan, de igazából nem nyújt sokkal több információt, mint egy alsó tagozatos környezet könyv.

    Valahogy a Géniusz sorozaton is azt érzem, hogy felborult benne az egyensúly és Picasso festészetéről vajmi keveset fogunk megtudni belőle, ellenben a nőügyeiről annál több infónk lesz. Ezzel igazából nincs is semmi baj, csak akkor ne nevezzük ismeretterjesztő sorozatnak, hanem inkább romantikus elemekkel tarkított életrajzi filmnek.

    Ma este egyből két részt is láthatunk a Nat Geón, szóval igazán kíváncsian várjuk a folytatást! Reméljük, hogy a Géniusz ismételten rácáfol az előzetes fanyalgó kritikákra és mégis hasznos időtöltés lesz.

    No Comments "

    Veszett vidék (kritika)

    április 19th, 2018

    A Veszett vidék egy igazi western csemege a műfaj minden narratív alapvetésével. Sötét hangulatú, klasszikusan fűszerezett, izgalmas történet az ausztrál őslakók gyötrelmes kirekesztettségéről.

    Az őslakos Sam (Hamilton Morris) és családja a vallásos Smith gazda (Sam Neill) birtokán él és dolgozik. Smith az átlagtól teljesen eltérően nagyon jól bánik segítőivel, családtagnak és barátnak tekinti őket. Nem úgy a szomszédságában élők, akik söpredék rabszolgaként bánnak az aboriginalokkal. Az ő táborukat erősíti az a megtört lelkű háborús veterán, aki Smith tanyája mellé költözik. Sam az első perctől érzi, hogy a férfitől tartaniuk kell. Hamarosan be is következik, amitől félt, mert Kennedy (Thomas M. Wright) részeg tombolásában fegyverrel támad rájuk és Sam kényszerűségből lelövi, hogy mentse magát és feleségét. A házaspárnak menekülnie kell a részrehajló igazságszolgáltatás elől, beveszik tehát magukat a vadonba, de hamarosan rá kell jönniük, hogy szülőföldjük is ugyanolyan kegyetlenül bánik velük, mint a fehérek világa.

    A filmből sugárzik, hogy az aboriginalok kirekesztett sorsa és rehabilitációja Warwick Thorton rendező igazi szívügye. Nagy érzékenységgel és odafigyeléssel beszél a témáról, ezért is annyira jó film a Veszett vidék. Ugyanakkor az is igaz, hogy Thortont egy kissé elvakítják a saját érzelmei a témával kapcsolatban, ezért használ túldramatizált, szájbarágós jeleneteket, amikor lényegi gondolatait akarja átadni a nézőnek a témáról. Erre igazából semmi szükség, mert a film formanyelve magában is elég meggyőző és nagyon jól közvetíti Thorton álláspontját. Igazából csak pár ilyen jelenet van, nem feltétlenül zavaróak, mégis kicsit elrontják az összhatást, nélkülük tökéletes kritikai hangvételű filmet kaptunk volna.

    A hanyatlóban lévő western műfajának narratív sémái tökéletesen kiszolgálják a történetet. A sematikus „vadnyugati” konfliktus és a standard szereplők felvonultatása csak tovább erősíti az őslakók kirekesztettségének érzetét. Sam és családja két világ határán rekedt, soha nem tudnak majd integrálódni a fehérek életébe, de sajátjaik, akik a történet idején még mindig törzsi szinten élnek Ausztrália vadonjaiban is egyértelműen kivetik maguk közül a menekülőket. Se földhöz, se emberhez nem tartoznak, megrekedt, kiszolgáltatott lelkek a semmiben.

    Thorton a film operatőre is. Gyönyörű és erős képi megoldásokkal támogatja a film mondanivalóját, érzelmeket fest egyszerű tájképekkel. A lineáris történetmesélést pedig folyamatosan megtörik a flashback jelenetek, melyek a szereplők múltját, vagy jövőjét világítják meg felesleges szócséplés és magyarázkodás nélkül.

    Összességében Thorton egy remek klasszikus westernt forgatott, ami izgalmas és élvezhető azok számára is, akik nem elkötelezett hívei a műfajnak.

    Veszett vidék (kritika)
    Összességében Thorton egy remek klasszikus westernt forgatott, ami izgalmas és élvezhető azok számára is, akik nem elkötelezett hívei a műfajnak. 
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.3

    No Comments "

    Genezis (kritika)

    április 12th, 2018

    Bogdán Árpád második nagyjátékfilmje egy nagyon erősen kimunkált, érett szimbólumrendszerrel dolgozó alkotás, amihez foghatót csak az Oscar-díjas Nemes Jeles László készített az utóbbi időben Magyarországon. A Genezis nem csak rehabilitálja a pont tíz éve történt romagyilkosságok áldozatait, de remélhetőleg ahhoz is megvan a kellő ereje, hogy beindítsa a hazánkban egyre inkább halkuló toleráns és építő jellegű társadalmi párbeszédet.

    A film három egymásra épülő történetből áll, melyek koncentrikus körökként, belülről kifelé haladva mutatják be Magyarország egyik legsúlyosabb bűncselekmény-sorozatának társadalmi vetületeit. Bogdán Árpádot az érdekli igazán, hogy hogyan hatottak a gyilkosságok a társadalom legkisebb egységeire. Azt boncolgatja, hogy hogyan képesek az üggyel kapcsolatba került egyének feldolgozni egy ilyen mértékű traumát, hogyan találnak vissza önmagukhoz és mi történik erkölcsi érzékükkel.

    Az első történet Ricsiről (Csordás Milán) az alsó tagozatos roma kisfiúról szól, aki édesanyjával és testvéreivel él egy erő szélén. Ricsi apja börtönben van falopás miatt, a család csak az idős nagyszülők jelképes támogatására számíthat, mert ők is nagy szegénységben élnek. A kisfiú gyerekkora sokkoló gyorsasággal ér véget, amikor egy éjjel brutális idegenek kiirtják az egész családját.

    A film második része egy fiatal halláskárosult lány történetét meséli el. Virág (Illés Enikő Anna) iskola és edzés után egy kutyamenhelyen dolgozik, ahol szerelmes lesz egy idősebb fiúba, akinek köze van a romák ellen elkövetett gyilkosságokhoz, de ki szeretne szállni.

    A harmadik történet pedig Hanna (Cseh Annamária) a sikeres ügyvédnő története, aki azt az embert próbáló feladatot kapja, hogy védje Virág barátját, aki végül feladta a társait.

    Bogdán 2004-ben kezdte készíteni a filmet, volt tehát jócskán ideje rá, hogy kidolgozza a sztori finom részleteit. Nem véletlenül emlegettem a cikk elején Nemes Jeles Lászlót, de említhetném akár Török Ferencet is, mert utoljára a Saul fiában, valamint a tavaly szintén a Titanic Fesztiválon bemutatott 1945-ben láthattunk ennyire erős vizuális és gondolati szimbolikát.

    Bogdán Árpád tökéletesen képes megvalósítani azt a koncepciót, amit kitűzött magának. A film a különálló történetek ellenére is egy stabil egységet alkot, a hatása pedig kifejezetten felkavaró és nagyon hosszan elkíséri az embert.

    A Genezis szimbólumrendszere végtelenül összetett, a rendező archaikus népmeséket és eredetmítoszokat kever Dobos Tamás operatőr elképesztően szuggesztív képeivel és Víg Mihály koncentrált, impozáns filmzenéjével. Ezek a rétegek úgy simulnak egymásba, mint ahogy a hagymahéjak óvják közös erővel legbelsőbb szívcsakrájukat, ami jelen esetben az intelligens és érett tartalom.

    Nagyon fontos, hogy Bogdán nem, vagy csak minimális mértékben démonizálja a gyilkosságok elkövetőit és az áldozatokat sem teszi mártírrá. Megmutatja a karakterek jó és rossz oldalát is, hibáikat, gyengeségüket és problémáikat, melyek későbbi motivációjukat mozgatják. Például Virág barátja nem egyszerűen kegyetlenül vérengző gyilkos, vagy sarokba szorított állatként viselkedő agresszor, de a gyengédséggel ügyetlenül próbálkozó őszinte szerelmes is. Ugyanígy Ricsi sem csak egy megüdvözült túlélő, ő is hoz kifejezetten rossz és elítélendő döntéseket, mint például a tornaórai jelentben, vagy a későbbi nagyjelenete elején. Bogdán tehát nem általánosít, minden történést az adott karakter szempontjából mutat meg és ez az erős szubjektív hozzáállás teszi igazán emberközelivé a filmet.

    A színészvezetés briliáns, az alakítások nagyon meggyőzőek és magával ragadóak. Igaz ez mind az amatőr színészgárdára, mind Cseh Annamarira, aki egyedül bírt színészi tapasztalattal a szereplők közül. Bogdán elmondása szerint Csordás Milánt kifejezetten hosszú ideig keresték a szerepre, de annyi bizonyos, hogy megérte várni, mert a csöpp kisfiú hibátlan alakítást nyújt. Milánnal végig drámapedagógus foglalkozott a forgatás alatt és nem is ismerte az egész forgatókönyvet, csak az aktuálisan rá vonatkozó részletekkel volt tisztában.

    Cseh Annamária alakításáról is mindenképpen szót kell ejteni, a játéka kifejezetten érzékeny, egyszer sem modoros, vagy túldíszített. Őszinte, nyugodt és légies jelenség a vásznon, akinek ereje is van, ha éppen úgy akarja.

    A Genezis egy nagyon fontos film. Bogdán Árpád igazi humánus gondolkodó, aki most büszkén csatlakozhat a Nemes Jeles és Török által alkotott filmes triumvirátushoz. Őszintén bízom abban, hogy munkája (munkájuk) felnyitja a feleslegesen félelemben élők szemét és közelebb visz minket ahhoz, hogy egy toleránsabb, gyűlölet nélküli társadalomban élhessünk!

    Genezis (kritika)
    A Genezis egy nagyon fontos film. Bogdán Árpád igazi humánus gondolkodó, aki most büszkén csatlakozhat a Nemes Jeles és Török által alkotott filmes triumvirátushoz.
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    3.2

    No Comments "

    Lajkó – Cigány az űrben (kritika)

    április 10th, 2018

    Lengyel Balázs első nagyjátékfilmje semmilyen szempontból sem hasonlít az átlag magyar vígjátékra. A kitaszított cigánylegény szürreális története friss, ötletes és hibái ellenére is azonnal az ember bőre alá kúszik.

    Lengyel feketekomédiája egyáltalán nem az a szokványos minden egyediséget és valamirevaló koncepciót nélkülöző, térdcsapkodósnak szánt, olcsó viccekkel operáló darab. Aki ilyen elvárásokkal ül be rá, az mindenképpen csalatkozni fog és jobban teszi, ha inkább a Valami Amerika harmadik részére vált jegyet. A Lajkó, bár címe alapján akár egy ízléstelen roma vicc kezdete is lehetne, egyáltalán nem az, hanem egy izgalmas történelmi fricska, érdekfeszítő történettel, hatalmas szívvel és csípősen találó magyar kül- és belpolitikai utalásokkal, amik aktuálisabbak nem is lehetnének.

    Lengyel legalább olyan bravúrosan és szabadon játszik a történelemmel, mint Tarantino a Becstelen brigantikban. A filmben látható alternatív múlt pedig nem is lehetne szürreálisabb, mégis élethű lenyomata Magyarország diktatórikus múltjának, vagy akár orosz baráti jelenének.

    Lajkót (Keresztes Tamás) kisfiú korában szinte megbűvölik a csillagokról szóló mesék, ezért elhatározza, hogy mindenképpen kozmonauta lesz, már csak azért is, hogy bocsánatot kérhessen halott édesanyjától (Papadimitriu Athina), akit saját kezűleg ölt meg egy félresikerült rakétakísérlet során. Karmazsin elvtárs (Gyabronka József) a helyi termelőszövetkezet elnöke minden támogatást megad Lajkónak, amikor a Nagy Szovjetunió úgy határoz, hogy az első embert, akit az űrbe küldenek, a baráti országokból választják majd ki. Karmazsin és Lajkó így hirtelen Bajkonurban találja magát, hogy egy eszement feladatokból álló versenyen, a baráti csókokat osztogató Leonyid Brezsnyev előtt küzdjenek meg a kilövés dicsőséges jogáért. Ám az orosz elvtársak, természetesen cinkelt lapokkal játszanak, és az áhított fődíj nem is annyira csodálatos, mint azt Lajkó gondolta.

    Lengyel elég nehéz feladatot választott, mert a film sok témával foglalkozik egyszerre, a történelem szerelmi külkapcsolatokkal bonyolódik, nehéz családi kötelékeknek kell tisztázódni, és a főhősnek is meg kell találnia a saját útját, szembe kell néznie múltjával és nem túl bíztató jövőjével is. Ennyi mindent nem könnyű kézben tartani úgy, hogy közben a komikum színvonala se sérüljön. A Lajkó el is csúszik néha, Lengyelnek nincs elég ideje, hogy a poénok időzítésével foglalkozzon és néha meglehetősen faragatlan poénokat használ. Amikor azonban mégis eltalálja a jó arányt, akkor az tényleg igazán nagyot üt. Vígjátékhoz képest tényleg kevés a poén, de az összhatásért, amit a fordulatos történet és a meseszerű látvány ad abszolút megéri beülni a filmre.

    És akkor még nem is beszéltünk Keresztes Tamás és Gyabronka József világklasszis játékáról. Az senkinek nem lehet újdonság, hogy Keresztes igazán jó színész, itt mégis eszméletlen erős a jelenléte, még úgy is, hogy sok jelenetben szinte meg sem szólal, csak masszív faarccal néz egyenesen a kamerába, de ezzel is eljátszik bármit, amit szükséges. Lehet gyermekien őszinte, vagy harcosan hősies, lehet vak szerelmes, vagy igaz, önfeláldozó barát, Keresztesnek bármi jöhet, némán is megoldja. Gyabronka József pedig hihetetlen eleganciával egyensúlyoz a komédia és a tragédia között. Kacaghatunk rajta, de ha úgy akarja, akkor brutálisan megríkat minket egy igazán emlékezetes jelentben.

    A filmre összességében is igaz ez a kettősség, Lengyel egy igazi sírva vigadós filmet készített a mi kis magyar hazánkról, de főleg a vezetőiről, akik mindig azt hitték, hogy tudják melyik a jó oldal, de a történelem minduntalan barackot nyomott az orrukra.

    Lajkó - Cigány az űrben (kritika)
    Lengyel egy igazi sírva vigadós filmet készített a mi kis magyar hazánkról, de főleg a vezetőiről, akik mindig azt hitték, hogy tudják melyik a jó oldal, de a történelem minduntalan barackot nyomott az orrukra.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    8.7

    No Comments "

    Mária Magdolna (kritika)

    április 4th, 2018

    Jézus és tanítványainak történetét már számtalanszor újraértelmezték a filmművészetben. Használhat egy rendező tradicionális vagy megbotránkoztató megközelítést a témával kapcsolatban a végeredmény így is, úgy is megosztó lesz, ahogyan Jézus alakja is az. Garth Davis megpróbált az arany középúton egyensúlyozni. Mária Magdolnáról szóló magával ragadó alkotása egyrészről követi a hagyományos dramaturgiát, másrészről kifejezetten újszerű és forradalmi álláspontot képvisel.

    A film Jézus (Joaquin Phoenix) kereszthalálát egy az egyben a rehabilitált Mária Magdolna (Rooney Mara) szemszögéből meséli el. Mária Magdolna, akinek szerepe és alakja mindig is képlékeny és az aktuális céloknak megfelelően újraértelmezhető volt a katolicizmusban, jelen esetben egy olyan fiatal nő, aki nem elégszik meg azzal a klasszikus női szereppel, amit az első század társadalma és a benne uralkodó férfiak rákényszerítenek. Mária többre vágyik, mint egy elrendezett házasság, így családját hátrahagyva csatlakozik Jézushoz, aki egy égészen új életet kínál a lánynak. Így lesz Mária apostol, aki a megváltó személyén keresztül keresi saját hitét és sorsát.

    Davis nagyon lassan és méltóságteljesen építi fel a lány történetét és nem elégszik meg azzal, hogy szimplán csak helyreállítsa renoméját. Forradalmi célt és feladatot is ad a számára, ami nem merül ki pusztán annyiban, hogy Mária vakon követi Jézust a végsőkig. A rendező egyenesen feminista ikonná teszi, ami kifejezetten szokatlan, de remekül illeszkedik a történetbe.

    Davis Jézust sem a hagyományos módon ábrázolja, az ő megváltója nem egy nyugodt, sorsába beletörődő mindentudó, sokkal inkább zaklatott és fél a rá váró megmérettetéstől. Csak néha láthatjuk az erős bölcs, vagy a csodás gyógyító alakjában, legtöbbször inkább oltalomra szoruló gyermek, aki szomjazza a megnyugvást, amit csak a teremtő női energia adhat meg. Davis elkerüli, hogy szokványos szerelmi viszonyként utaljon Jézus és Mária Magdolna kapcsolatára. Viszonyuk több, éteribb, nem süllyed le egy hagyományos párkapcsolat szintjére, inkább egy mély, archetipikus barátság, mint szenvedély.

    A rendező legbravúrosabb változtatása mégis Júdás (Tahar Rahim) figuráját érinti, ami végre kellőképpen sokrétű, motivációja és sorsának beteljesülése pedig a végletekig megindító.

    Davis filmjének egyetlen hibája, hogy sokszor túl szájbarágós, mintha a párbeszédek egyenesen belénk akarnák sulykolni a film helyes értelmezését. A rendező nem hagyja meg számunkra a lehetőséget, hogy magunk jussunk bizonyos következtetésekre, inkább aprólékosan elmagyarázza, hogy mit is kell gondolnunk.

    A színészi alakításokban egyszerűen lehetetlen hibát találni. Joaquin Phoenix egyértelműen a legjobb. Hiába múlt el már jócskán 33 nagyon meggyőző és erős a szerepben. Törékenységével hozza igazán közel a figurát, egyáltalán nem fél attól, hogy olyan hétköznapivá tegye a megváltó személyét, amennyire az csak lehetséges. Ez pedig nagyon jó megközelítés, mert így a történet elveszti azt a pátoszos vallási jelleget, ami általában meghatározza a hasonló alkotásokat. A film hitről és vallásról szól, Phoenix alakításán keresztül mégis olyan egyetemes és mindentől független igazságokkal operál, amikkel egy nem hívő néző is szívesen és örömmel azonosul.

    Mária Magdolna (kritika)
    Mária Magdolnáról szóló magával ragadó alkotás egyrészről követi a hagyományos dramaturgiát, másrészről kifejezetten újszerű és forradalmi álláspontot képvisel.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    6.2

    No Comments "

    Viszontlátásra odafönt (kritika)

    április 1st, 2018

    Bár Albert Dupontel regényadaptációja nem emelkedik ki különösebben az I. világháborúról szóló filmalkotások közül, azért mindenképpen magával ragadó mozi, amit érdemes megnézni.

    A Pierre Lemaitre díjnyertes regényéből készült film két háborús bajtárs örök barátságáról szól, mely a fronton kötettett. Édouard (Nahuel Pérez Biscayart) és Albert (Albert Dupontel) kölcsönösen megmentik egymás életét az I. világháború végóráiban levezényelt totálisan felesleges és ésszerűtlen támadás alatt, amit vérszomjas és hatalomvágyó főhadnagyuk (Laurent Lafitte) indít a németek ellen. Édouard súlyosan megsérül egy robbanástól és elveszíti a fél arcát. Albert mindent megtesz, hogy megmentse fiatal barátja életét, morfiumot lop, hogy enyhítsen iszonyatos szenvedésein és még arra is hajlandó, hogy egy ügyes trükkel elhitesse Édouard családjával, hogy rokonuk halott. A sebesült fiú ugyanis nem akar visszatérni zsarnoki apja házába. A zord atya mindig elnyomta Édouard művészi ambícióit és a festést, amiért fia rajongott nevetséges és vállalhatatlan foglalkozásnak tartotta.

    A két veterán összeköltözik Párizsban, míg Albert a betevőt próbálja megkeresni, addig Édouard végre szabadon hódolhat a művészetnek és a festmények mellett olyan csodálatos maszkokat készít, amik amellett, hogy eltakarják arca sérült részét, érzelmeit is ki tudják fejezni. A két barát nagyon nehezen boldogul, a francia állam nem segít a hozzájuk hasonló katonákon, Albert arra kényszerül, hogy alja munkákat vállaljon és lopjon. Édouard sorsuk megváltoztatása érdekében kieszel egy zseniális, ám morálisan megkérdőjelezhető tervet, háborús emlékművek terveivel akar pénzt kicsalni az államtól. Az üzlet be is indul, ám a két barát újra összeakad a kegyetlen Paradelle főhadnaggyal, aki természetesen nem hagyja szó nélkül, hogy becsapták.

    Dupontel mindent megpróbál, hogy egy igazán mély drámát tárjon a szemünk elé, de nehezített pályán kell dolgoznia. A történet ugyanis sok szálon fut, először is ábrázolnia kell magát a háborút és az utána kialakult társadalmi közömbösséget, de el kell beszélnie Édouard és apja történetét is, hogy a csalásról már ne is beszéljünk. Szólnia kell a művészi kiteljesedésről, de legfőképpen arról, hogy aki egyszer megélt egy háborút az már egyszerűen képtelen visszatérni a hétköznapokba, mert örökre hordozni fogja testi és lelki sebesülései súlyát.

    A rendezőnek ennyi feladat mellett nincs elég ideje komolyabban megmerítkezni az összes témában, ezért sokszor csak a felszínt karcolgatja, így ez a végletesen megható történet nem éri el a célját, a katarzis sajnos elmarad a film végén. Dupontel talán jobban tette volna, ha a cselekményszálak közül kiválaszt néhányat és csak arra koncentrál.

    Ettől még nem nevezném rossz filmnek, a színészi játék miatt mindenképpen érdemes megnézni. Főleg Nahuel Pérez Biscayart játszik lehengerlően, őt legutóbb a 120 dobbanás percenként egyik főszerepében láthattuk és ott is nagyon meggyőző volt. Most szinte csak és kizárólag a szemével fejezi ki az érzelmeit, hiszen az arca többi része nem látszik a maszkoktól, a tekintete néha egészen hipnotikus.

    Viszontlátásra odafönt (kritika)
    Bár Albert Dupontel regényadaptációja nem emelkedik ki különösebben az I. világháborúról szóló filmalkotások közül, azért mindenképpen magával ragadó mozi, amit érdemes megnézni.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.0

    No Comments "

    Ready Player One (kritika)

    március 29th, 2018

    A Ready Player One félelmetesen látványos, szerethető és húsbavágóan aktuális történet. Olyan elképesztő moziélmény, amitől a film- és játékőrültek egy része totálisan elveszti majd az eszét, de lesznek olyanok is közöttük, akik egyenesen gyűlölni fogják, és zengzetesen tovább hangoztatják majd, hogy Spielberg erőtlen, önmagát ismétli és végérvényesen leszálló ágba került. Az igazság pedig az, hogy mindkét tábor álláspontjában lesz igazság.

    Kezdjük is akkor ezzel a dilemmával, mert a Ready Player One tényleg egy totálisan megosztó film, olyannyira, hogy valóban nehéz eldönteni, hogy az ember melyik oldalra tegye le a voksát. Spielberg még soha nem csinált ennél látványosabb mozit és olyat se, aminek ilyen hatalmas gyermeki szíve van, hiszen ahogy elindul az első képkocka már ki is bújik az emberből az őszinte és mindenre rácsodálkozó Y generációs gyerek, aki konkrétan a földhöz csapkodja magát a gyönyörűségtől a popkultúrális utalások sűrű szövetét látva.

    Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akad majd a filmben pár ütős poén régi filmekről meg pár kivénhedt videojátékról, ez inkább olyan, mintha az ember fejéhez szorítanák egy bazi nagy nosztalgia ágyút és a globális bódulatig lúgoznák vele az agyát. A szíved akkor is imádni fogja ezt a filmet, ha az agyad felháborodik azon, hogy Spielberg milyen szemérmetlenül hasznosítja újra mások és még a saját eredeti ötleteit is.

    A film sztorija egészen népmeseszerű, adott egy átlagos legkisebb fiú, Wade Watts (Tye Sheridan), aki a lelakott és kikészített Föld nevű bolygón tengeti kiüresedett életét a többi kiábrándult emberhez hasonlóan, akik egy világot átfogó virtuális játékba menekülnek a mindennapi gondok előtt. Az OASIS szinte bármire képessé teszi az embereket, akik választott avatáruk képében olyan dolgokat is megtehetnek, amire a szánalmas valóságban már nincs lehetőség. Amikor meghal az OASIS alapítója, James Halliday (Mark Rylance) egy játék veszi kezdetét, aminek tétje nem kisebb, mint az OASIS tulajdonjoga. Halliday elrejtett három kulcsot a rendszerben, amik utat mutatnak az áhított húsvéti tojáshoz, ami a nyereményt tartalmazza. Wade egész életét annak szenteli, hogy megtalálja a kulcsokat és még az sem érdekli, hogy a hajsza eldurvulásával valóságos, játékon kívüli életveszélybe kerül.

    Az Ernest Cline könyve alapján készült film az eredeti történethez képest inkább a külsőségekre épít, a szereplők háttere és kapcsolataik is felszínesek, kidolgozatlanok. Spielbergnek mindig is nagyon fontos volt a látvány, de az abszolút nem jellemző rá, hogy csak és kizárólag ez mozgassa egy filmjét. Ebben az esetben pedig majdnem teljesen erről van szó, ugyanakkor a rendező mégis hozzáad valami egyedi, csak és kizárólag rá jellemző eszenciát ehhez a faék egyszerűségű történethez, amitől az imádnivaló és szerethető lesz az egész.

    Még az sem zavaró igazán, hogy a színészek alig jutnak igazi játékidőhöz és az alakításuk is teljesen átlagos, ennyi idő bőven elég rá, hogy megszeressük őket és azonosulni tudjunk velük.

    Felhasználja, sőt kihasználja a popkultúrát, ez mégis az újdonság erejével hat és nem csak azért facsar egyet a szívünkön, mert régi imádott filmjeink és játékaink köszönnek vissza a vászonról minden időpillanatban, hanem pontosan azért, mert Spielberg ugyanazt teszi ezekkel az idézetekkel, amit mi rajongók, beépíti őket valami személyesbe és egyedibe.

    Megmutatja a popkultúra egyénre és társadalomra gyakorolt pozitív és negatív hatását is és emiatt ez már igazi aktuális társadalomkritika. Mondhatjuk erre, hogy humbug, majd pont egy hollywoodi blockbuster fogja felhívni erre a figyelmet, de egy olyan korban, amikor már mindenkinek default beállításként van rágyógyulva az arcára az okostelefon erre azért elég nagy az esély.

    Ha úgy vesszük Spielberg ezzel a filmmel saját maga nagysága előtt is tiszteleg, hiszen rengeteg olyan utalás van a történetben, ami régebbi munkáit dicsőíti. Sokan gondolják majd, hogy ez tiszteletlenség, önplágium és a fantázia teljes hiányára utal. Ha van is ebben némi igazság, akkor sem várhatjuk el Spielberg minden filmjétől, hogy műfajokat újítson meg és milliószor legyen klasszabb, mint az Oscar-díjas alkotásai. Van, hogy egyszerűen csak hagynunk kell, hogy elsodorjon minket az egészen elképesztő látvány és a nosztalgia, mert ez a látvány semmihez nem fogható, izgalmas és olyannyira lendületes, hogy botorság nem IMAX-ban nézni a filmet, mert ott teljesen eggyé válhatunk a történettel.

    Igaz, hogy Spielberg másol, de azt hatalmas öntudattal, teljesen egyedi módon teszi és eddigi karrierjével már igazából jócskán kiérdemelte, hogy kapjon egy ilyen jutalomjátékot. Nekünk meg nem okoskodni kell, hanem merni gyereknek lenni és hagyni, hogy ez a csodálatos mese teljesen elvarázsoljon!

    Ready Player One (kritika)
    A Ready Player One félelmetesen látványos, szerethető és húsbavágóan aktuális történet. Olyan elképesztő moziélmény, amitől a film- és játékőrültek egy része totálisan elveszti majd az eszét.
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    9.3

    No Comments "