Posts by Veronika:

    Star Wars: Az utolsó Jedik (kritika)

    december 12th, 2017

    Star Wars film még SOHA nem volt rád ilyen hatással! Az utolsó Jedik egy csodálatos és kalandos érzelmi hullámvasút, ami olyan erővel húz vissza a gyerekkorba, hogy végül újra az a csillogó szemű, őszinte kissrác leszel, aki még feltétel és cinizmus nélkül hitt abban, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a mesék végén.

    Ha szerinted A Birodalom visszavág az eddigi legjobb Star Wars rész, akkor az általa nyújtott élményt most nyugodtan emelt a négyzetre és még akkor is nagyon messze leszel attól az érzelmi felfokozottságtól, amiben majd kitámolyogsz a moziból a vetítés után. Az utolsó Jedik annyira jól sikerült, hogy napokra készen leszel, ha pedig megszállott rajongó vagy más vágyad se lesz, csak hogy kockáról kockára újra áttanulmányozhasd ezt a filmet. Rian Johnson rendező ugyanis olyan ikonikus képekkel dolgozik, hogy az már önmagában is felkavaró, de a VIII. rész nem pusztán az eszeveszetten jó látványról szól, sokkal fontosabb a szív, ami benne van.

    Az első és legfontosabb változás a többi filmhez képest az egészen mélyre menő komplexitás és a részletesség. Én ezt felnőtt fejjel mindig is hiányoltam a Star Wars filmekből, főleg az eredeti trilógiából. Félreértés ne essék, azt a három részt úgysem lehet überelni, talán csak most, de a fő karakterek fejlődése számomra soha nem volt elég részletes és olyan érzést keltett, mintha minden egyfajta varázsütésre történne velük. Rian Johnson most végre véghezvitte, amire mindig is vágytam, maximális aprólékossággal fejti ki az egyes szereplők történeté, megválaszolva ezzel egy csomó olyan kérdést, ami eddig sok találgatásra adott okot.

    A történet ettől mégsem lesz unalmas vagy lassú, hanem egészen a játékidő végéig szuper pörgős és izgalmas marad. A lassúbb részek a titokzatosságuk és a magukban hordozott új infók miatt olyan érdekesek, a pörgősebb, harci epizódok, pedig olyan erővel szegeznek a székbe, hogy az ember tényleg úgy kezd viselkedni, mint egy lelkes ovis, amikor először lát bábszínházat és bekiabál Paprika Jancsinak, hogy vigyázzon, mert a háta mögött ólálkodik az ördög. Ez így nyilván viccesen hangzik egy felnőtt ember szájából, de tényleg ez a helyzet. A vetítésen több körülöttem ülő kolléga is lelkesen dumált fel a vászonnak, vagy fészkelődött izgatottam a körmét rágva az izgalmasabb jeleneteknél. Nyilván én voltam a leghangosabb, de én azért nem vagyok mérvadó, mert már attól konstans bőgőgörcsöt kaptam, amikor Carrie Fisher először megjelent a vásznon.

    Johnson tehát annyi új infót pakol a történetbe, hogy csak győzzük feldolgozni. A lelkes néző agya persze folyamatosan kattog a játékidő alatt, mert próbál választ találni az előző részben felvetett égető kérdésekre. Például, hogy kik Rey (Daisy Ridley) szülei, miért hagyták el, milyen kapcsolat van, ha egyáltalán van közte és Kylo Ren (Adam Driver) között és ki a fészkes fene az a Snoke nagyúr? Johnos egészen biztosan a legjobb krimi íróktól tanult, mert állandóan úgy kanyarítja a történetet, hogy amikor már úgy érzed kisakkoztál magadban egy halál biztos verziót, akkor az simán darabjaira hullik a következő jelenetben, te meg kezdheted előröl az egész nyomozósdit. A VIII. rész nem annyira a válaszok epizódja, inkább az újabb kérdéseké.

    Spoiler nélkül elég nehéz a továbbiakban bármit is mondani, legyen elég annyi, hogy feltűnnek régi, végtelenség szeretett karakterek, akik szerencsére nem változtak semmit, de lesznek egészen újak is, akik friss színt hoznak a történetbe, újabb bonyodalmakat helyezve a látómezőbe. Egyes régi szereplők tulajdonságait pedig a még játékban lévők veszik át, hogy úgymond ne hiányozzon senki a régi alapcsapatból. Sok újfajta lény is feltűnik, akik mókás perceket tartogatnak, de megismerhetünk eddig még nem látott bolygókat és társadalmakat is.

    A film központi témája főleg azt firtatja, hogy akkor is ragaszkodnunk kell-e a jóra törekvés eszméjéhez, ha azt a jelenlegi világképünk már egyértelműen torznak és értelmezhetetlennek tartja, vagy adjuk meg magunkat az új, cinikus és önző elvnek, ami csak az egyén boldogulását helyezi előtérbe. Johnson tökéletesen körbejárja a témát, mert nem csak a sötét oldal és az erő közti különbségeket fejtegeti, de minden egyes szereplőt nehéz döntések elé állít.

    Visszatérve a látványhoz, inkább kimagasló részekről beszélhetünk, mint folyamatos CGI orgiáról, de azok a részek tényleg nagyon emlékezetesek lesznek. Rendezőnk, ha nem is ismétli meg tökéletesen a normandiai partraszállás kegyetlen hangulatát, de mindenképpen újra felsejlik a sokat emlegetett második világháborús párhuzam. Ha a Zsivány egyesben láthattuk a Star Wars legizgalmasabb légi csatáját, akkor itt megkapjuk az eddigi legjobb lézerkard csörtét, ami újszerű ugyan, de annál élvezetesebb.

    Mindenképpen szót kell ejtenünk Johnson Marvel filmeket meghazudtoló humoráról, ami egy kicsit tényleg furán hat, ha a nagy egészet nézzük. Ez nyilván egy trend most, azt sem állítom, hogy nem működik, mert ezek a meglehetősen fura poénok megdöbbentően jók, de valahogy mégis teljesen életidegenek az adott szituációkban, akkor meg pláne, ha a szereplők eddig megismert tulajdonságaira gondolunk. Jelenleg még nem tudom eldönteni, hogy pontosan hogyan is vélekedjek róluk, ez olyan mértékű változás, amit több időbe telik megemészteni. Mindenesetre elég visszás érzést kelt.

    Ennek ellenére nyugodtan kijelenthetjük, hogy Az utolsó Jedik nem is sikerülhetett volna jobban. Egyrészt azért, mert Johnson nem is állíthatott volna szebb és értékállóbb emléket Carrie Fishernek, másrészt pedig bármit megadsz majd az élményért, hogy amikor stáblista után felkapcsolják a fényeket te őszintén úgy érzed majd, hogy újra az a kábé nyolcéves vakarcs vagy, aki a szomszédban könyörög a nyári szünet végén, hogy adják még egyszer kölcsön azt a szuper csillagos háborúsat, mert tényleg őszintén, szívből belehalsz, ha nem nézheted meg most azonnal.

    Star Wars: Az utolsó Jedik (kritika)
    Az utolsó Jedik egy csodálatos és kalandos érzelmi hullámvasút, ami olyan erővel húz vissza a gyerekkorba, hogy végül újra az a csillogó szemű, őszinte kissrác leszel, aki még feltétel és cinizmus nélkül hitt abban, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a mesék végén.
    9.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    7.3

    No Comments "

    Megjött apuci 2 (kritika)

    december 8th, 2017

    Idén karácsonykor Mel Gibson és John Lithgow is csatlakozik a dilis, de szeretnivaló apák csapatához, hogy közös erővel dolgoztassák meg az ünnepek miatt ellágyult szívünket, na meg a rekeszizmainkat.

    2016-ban kifejezetten szerettük a Magjött apuci első részét, mert tulajdonképpen üde színfolt volt a sok jellegtelen altesti humorral operáló amerikai vígjáték között. Főleg azért csíptük, mert szerethetőek voltak a karakterei és olyan tipikus családi helyzeteken viccelődött, amit az életben sokszor túlságosan is komolyan veszünk. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy népnevelő jelleggel hívta fel a figyelmet arra, hogy ne felejtsünk el egy jót röhögni önmagunkon, mert úgy még a családi viták is sokkal elviselhetőbbek. A második rész sem tér el ettől a sémától, csak most hozzáadja a fő sodorhoz a nagypapákat, meg a sztenderd karácsonyi ámokfutást, hogy teljes legyen az őrület.

    Az első rész viszontagságai után Brad (Will Farell) és Dusty (Mark Wahlberg) végre elásták a csatabárdot, de azért nyilván nem olyan mélyre, hogy ne találják meg azonnal, ha a helyzet úgy kívánja. Helyzet pedig lesz bőven, mert az ünnepekre megérkeznek a népes családhoz a nagypapák, akik alaposan megbolygatják a látszólagos nyugalmat. A csibészes Kurt (Mel Gibson) és a szinte már lányosan érzelmes Don (John Lithgow) nemhogy egymással nem jönnek ki jól, de fiaikkal is jócskán akad gondjuk és elintéznivalójuk. A család többi tagja sem lazsál, gyerekek és anyák rivalizálnak majd szokás szerint, hogy aztán az egész sztori kapjon egy kicsit szirupos, de azért cuki befejezést, ami szívmelengető karácsonyi utóérzést hagy maga után.

    A filmen kifejezetten sokat lehet nevetni, még úgy is, hogy a poénok minősége elég változó. Vannak nagyon jól sikerült részek, de sajnos akadnak olyan gegek is, amik erőltetettek és cikisek. Szerencsére ebből tényleg kevés van és ezért nem is igazán lehet haragudni a készítőkre.

    A színészeknek ez tulajdonképpen jutalomjáték. Will Farell most is zseniális a hétköznapi pancser szerepében, ebben ő tényleg világbajnok, Mark Wahlberg pedig tökéletes untermann a számára, együtt verhetetlenek. Mel Gibson is simán hozza a védjegyévé vált csibészes figurát, jóval karizmatikusabb, mint filmbéli partnerei, de azért John Lithgow is nagyon vágja a témát, szuper a vajszívű, túlpörgéses nagypapa szerepében. A gyerekszínészeket meg szimplán meg kell zabálni!

    A hibái ellenére ez egy remek kis karácsonyi vígjáték, ami arra tökéletesen alkalmas, hogy megpihenjünk egy kicsit a lázas ünnepi készülődésben és nevessünk egy jót azokon a tipikus családi szitukon, amik amúgy halálra idegesítenek minket a hétköznapokon.

    Megjött apuci 2 (kritika)
    A hibái ellenére ez egy remek kis karácsonyi vígjáték, ami arra tökéletesen alkalmas, hogy megpihenjünk egy kicsit a lázas ünnepi készülődésben és nevessünk egy jót azokon a tipikus családi szitukon, amik amúgy halálra idegesítenek minket a hétköznapokon.    
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.7

    No Comments "

    Wonder Wheel (kritika)

    december 7th, 2017

    Woody Allen újra a megtört életek nyomorúságával foglalkozik és újra a klasszikus amerikai drámából inspirálódik. A Wonder Wheel főszereplője Ginny, kis túlzással maga a női Willy Loman, aki színes, tündöklő illúziókkal bástyázza körbe magát, hogy elviselhetővé tegye sikertelen életét. Vajon képes még Allen frissességet vinni egy olyan témába, amin már a hetvenes évek óta csámcsog, vagy tényleg ideje letennie a lantot? 

    Kezdjük rögtön a lényeggel, hiszen úgyis minden Allen-rajongó, arra kíváncsi elsősorban, hogy megüti-e a mester idei filmje a saját maga által felállított mércét. Sajnos úgy tűnik, végérvényesen kezd megdőlni az elmélet, miszerint Allen kétévente rendez egy kimagaslóan jó filmet, aztán a következő évben úgymond lazít egy kicsit egy gyengébbel. Ez zsinórban már a negyedik olyan filmje, amikor nem tudja megteremteni azt a csodát, amiért igazán szeretjük őt.

    Allent a végtelenítve ismételt „kliséi” teszik azzá ami, tőle még a lezárás előtti „felesleges” időhúzás is úgy hat, mintha a filmművészet legtermészetesebb és legfontosabb dolga lenne, de egy ideje már vészesen kimerülőben vannak a tartalékai. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért nem engedélyez magának legalább egy aprócska pihenőt. Nyilván magyarázhatja ezt bárki egy olyan zseninek, akinek a levegővétellel egyenértékű az írás és a rendezés folyamata, ettől azonban csak még szomorúbb az egész, mert megkérdőjelezi annak az éleslátó, kellemesen cinikus szemléletnek a hitelességét, ami Allen legjobb filmjeinek sava-borsát adja. A hosszas felvezető után talán úgy tűnhet, hogy a Wonder Wheel rossz film, de ez egyáltalán nincs így. Inkább csak Allen-hez mérten középszerű, vagy mondjuk inkább korrektnek, az sokkal jobb szó rá.

    A negyvenes Ginny (Kate Winslet) reménytelenül boldogtalan második házasságában tengődik. Színésznői álmait már rég feladta és egy koszos kis osztriga büfében gürcöl a vibrálóan színes Coney Island-i vidámpark közepén. Alkoholista férje, Humpty (Jim Belushi) ugyanolyan lecsúszott figura, mint ő, a nő első házasságából született fiával (Jack Gore) is csak a baj van, Ginny hiába próbálkozik jó útra terelni a piromán kiskölyköt, sorozatosan kudarcot vall. A kitörni vágyó nő elkeseredésében könnyed viszonyt kezd egy fiatal úszómesterrel, Mickey-vel (Justin Timberlake). Az amúgy is feszült és bonyolult családi helyzetet Humpty lányának felbukkanása tovább mélyíti. Carolina (Juno Temple) gengszter férje elől menekül apjához és akaratán kívül alaposan belekavar a Ginny és Mickey között bimbózó románcba.

    Elő is állt a jó kis Woody Allen-féle szerelmi sokszög, de a feloldás ebben az esetben sokkal tragikusabb, mint általában. Fájóan hiányzik a keserédes happy end és Allen hanyagolja a rá annyira jellemző humort is.

    A Wonder Wheel színpadias beállításai, a lecsupaszított díszlet és a túlzó, vakító naplementét imitáló világítás folyamatosan olyan érzést kelt, mintha csak egy színházi előadást látnánk felvételről.

    Ha a Blue Jasmin a Vágy villamosának reinkarnációja, akkor a Wonder Wheel, Arthur Miller klasszikusának, Az ügynök halálának egy lehetséges alternatívája.

    Ginny és Willy Loman nagyon hasonlítanak egymásra, egyikük sem meri igazán belevetni magát a sikeres életért folytatott kemény harcba, inkább elérhetetlen álomképekkel veszik körbe magukat, közben pedig folyamatosan szenvednek a lelkiismeret-furdalástól. Ginny szüntelenül másokat hibáztat sikertelenségéért, minden szerette csak kolonc a számára, ugyanakkor kilépni sincs mersze igazán haldokló házasságából. Akárcsak Miller főhőse, ő is megpróbálkozik az öngyilkossággal, de túlságosan gyáva, hogy megtegye.

    Allen történetében nem kap akkora hangsúlyt Ginny kapcsolata kisfiával, mint Loman és fiai esetében. A megszállottan piromán kisfiú karaktere, de főleg az általa gyújtott egyre nagyobb tüzek szimbolizálják a Ginny számára egyetlen megoldást: porig kell égetnie mindent maga körül az újrakezdéshez.

    A film gyönyörűen és különlegesen fényképezett. Vittorio Storaro, aki olyan filmeket tudhat a háta mögött, mint például az Utolsó tangó Párizsban, vagy a 2000-es Dűne, most is a rá annyira jellemző sárgás tónusokkal dolgozik és a vidámpark vibrálóan élénk, szemet gyönyörködtető képeivel kitűnően ellenpontozza a szereplőkben dúló belső feszültséget és lélektani drámát.

    No Comments "

    Volt egyszer egy Szíria (kritika)

    december 1st, 2017

    Philippe Van Leeuw alkotása tipikusan az a film, amit mindenképpen látnod kell egyszer, de soha többé nem leszel képes újra megnézni! 

    Ritkán találkozunk olyan filmmel, ami totálisan képes felforgatni hétköznapi világunkat és igazán mély, maradandó nyomot hagy bennünk. A Volt egyszer egy Szíria pontosan ilyen film. Kihagyhatatlan, megrázó, változásra ösztönző és éppen elég egyszer látni ahhoz, hogy soha többé ne felejtsd el az üzenetét.

    A film eredeti címe Insyriated. Ez a kitalált szóösszetétel sokkal beszédesebb, mint a magyar cím, mert nagyon jól érzékelteti azt a klausztrofób, fullasztó érzést, ami a film nézése közben letaglózza az embert.

    A történet egy nagyon kis térben, nevezetesen egy lakás belsejében játszódik. Ide gyűjti össze rokonait és barátait Oum Yazan (Hiam Abbas) a középkorú családanya, hogy megvédje őket a Damaszkusz utcáin tomboló háborútól. A háború szörnyűségeiből ténylegesen nem sokat látunk, de ez nem is szükséges, hiszen a látszólagos biztonságban összezárt emberek szemében minden világosan tükröződik. Van Leeuw az erőszak által kiváltott végeredményre koncentrál, nem erős képekkel, hanem lélektanilag sokkolja a nézőt.

    A lakás foglyai között akad idősebb és fiatalabb egyaránt, a rendező pedig úgy alakítja a történetet, hogy minden szereplőről kiderüljön mit képes, vagy éppen képtelen megtenni ilyen mértékű nyomás alatt. A hősies és önző viselkedésformák keverékén pedig lehetetlenné válik ítélkezni, mert az életben maradás ösztönös igénye elnyom minden erkölcsi normát.

    Oum mindenáron kint akarja tartani a háborút, de ez képtelenség, hiszen a legnagyobb háború pontosan a falakon belül játszódik, az emberek fejében. A félelem pedig olyan erő, ami felülír mindent és sok norma, amihez békeidőben aktívan igazodunk, semmivé lesz. Így lehet legitim, hogy nem segítünk egy közeli barátnak, akit éppen megerőszakolnak, a gyermekét pedig a falhoz csapják, hogy befejezze a sírást. Most nyilván elég naivak vagyunk, hogy erre kapásból azt válaszoljuk, hogy ez a szörnyűség soha nem lehet legitim és mi biztosan nem hagynánk, hogy ez megtörténjen. Az igazság azonban az, hogy abszolút reális, hogy hasonló helyzetben mi is gyáván megfutamodnánk.

    A film legnagyobb erénye, hogy teljes mértékben képes átadni a háború nyomasztóan félelmetes hangulatát, a néző nem csak külső megfigyelő, a szinte folyamatosan mozgó kamera nézőpontjába helyezkedve aktív részese a történéseknek. Ez az élmény pedig egyenesen bénító! A legmegrázóbb mégis az, ahogyan Van Leeuw bemutatja, hogy ehhez a bénító helyzethez is képesek vagyunk hozzászokni és a lehetőségekhez képest törekedni a hétköznapi életre.

    A történetben jócskán meg van a lehetőség a pátoszra, de rendezőnk végig tárgyilagos tud maradni, a mértéktartó színészi játék pedig abszolút hitelessé teszi a látottakat.

    Van Leeuw alkotása valóban képes arra, hogy felforgassa a lelkünket és gondolkodásra bírjon bennünket. Kihagyhatatlan, megrázó és lebilincselő élmény!

    Volt egyszer egy Szíria (kritika)
    Philippe Van Leeuw alkotása tipikusan az a film, amit mindenképpen látnod kell egyszer, de soha többé nem leszel képes újra megnézni! 
    9.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.8

    No Comments "

    Coco (kritika)

    november 24th, 2017

    Ritkán találkozunk olyan fontos és gyönyörű mesefilmmel, mint a Coco. A Disney és a Pixar tőle egészen szokatlan módon egy szinte tabuként kezelt témáról készített egész estés családi filmet. Ez a téma pedig nem más, mint a halál. Első blikkre talán sokan gondolják majd úgy, hogy az egeres mesegyár kreatívjai minden bizonnyal bolondgombát fogyasztottak, mert normális szülő nem riogatja a gyerekét az elmúlással és mindenféle félelmetes csontvázakkal. A Coco azonban zseniálisan dönt le minden ilyen berögzült tiltást vagy félelmet és egészséges, nyílt őszinteséggel beszél az elmúlásról a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Olyan tiszta őszinteséggel, amivel mindig is beszélnünk kéne a halálról!

    Mára már egész modern kultúránk és életünk tagadhatatlanul arról szól, hogy hogyan képezzük át magunkat halandó lényekből valamiféle örökéletű torzszülötté, aki a bankkártyájával megvásárolt instant fiatalság maszkját magára öltve akar elbújni az elkerülhetetlen halál elől. Ahelyett, hogy megbékélnénk az elmúlással, pánikba esünk tőle és jobbnak látjuk, ha egyáltalán nem is foglalkozunk a borús gondolattal. Azt pedig már pláne kezdjük elfelejteni, vagy talán sosem tudtuk igazán, hogy hogyan beszélhetünk a témáról gyermekeinknek. Az nyilván nem opció, ha a gyerkőcre hagyjuk, amikor foglalkoztatja ez a téma, mondván majd csak elfelejti, úgyis kicsi még. Ám az sem megoldás, ha egyfajta tompítás nélkül az arcába toljuk a halál kegyetlennek tűnő fogalmát.

    A Coco tulajdonképpen az arany középutat választja, de azért az őszinteség felé billenti a mérleg nyelvét. Bizonyos dolgokban megmarad a cukiskodó púder dumánál, de többnyire annyira őszinte, amennyire csak lehetséges.

    A mese főhőse Miguel, a tehetséges és végtelenül muzikális kisfiú, akinek mégis titkolnia kell zene iránti vonzódását, mert ükmamája, Imelda örökre száműzte a zenét családja életéből akkor, amikor elhagyta a férje, akinek egyetlen álma az volt, hogy sikeres és halhatatlan zenész legyen, aki örök nyomot hagy a világon. Miguel ugyanerről álmodozik. Példaképe a nagy mexikói muzsikus, Ernesto de la Cruz. Indulni is akar egy tehetségkutató versenyen, de nagymamája (Imelda unokája) hallani sem akar arról, hogy ükapja nyomdokaiba lépjen, vagy ezt a híres muzsikust majmolja. Ráadásul Miguel még beteg dédmamáját, Cocot is nagyon felzaklatja, ezért nagyija dühében eltöri Miguel gitárját. A veszekedésben leesik Imelda ükmama képe a családi oltárról és az eltört kép darabjai között a kisfiú olyan bizonyítékokra lel, amik alapján arra kezd gyanakodni, hogy titokzatos ükapja nem más, mint maga a híres Ernesto de la Cruz. Miguel annyira szeretné magát megmérettetni a versenyen, hogy elhatározza, kis időre kölcsön veszi az ükpapa gitárját, amit kriptája falán őriznek a temetőbe. A gitár azonban egy egészen más dimenzióba repíti Miguelt, aki a halottak földjére kerülve találkozik elhunyt családtagjaival és az intésük ellenére elhatározza, hogy kideríti ki is az igazi ükapja. Izgalmas útja során találkozik a svindler Hectorral és még megannyi furcsa lénnyel, hogy a segítségükkel fényt derítsen családja igazi történetére.

    A Coco túlmutat a hagyományos önmegvalósítást szorgalmazó mesefilmeken. Míg a hasonló alkotások sokszor nyíltan arra bíztatják a gyerekeket, hogy mindenáron, akár a családjuk akarata és irreális félelmei ellenére is bátran forduljanak az álmaik felé, elhagyva a család által kijelölt utat, a Coco óvatosabb ennél és inkább a család és a hagyományok tiszteletét szorgalmazza. Persze nem szab gátat az önmegvalósítás fontosságának sem, de inkább a családi összefogásban és a közös, minden családtagra kiterjedő lelki fejlődésben, egymás kölcsönös bátorításában és gondozásában látja a megoldást.

    A mexikói kultúrkör részletgazdag bemutatásával a gyerekek egy egészen új, sokkal emberségesebb alternatívát kapnak az elmúlás fájdalmára. Az élőkhöz visszajáró kedves halottak mítosza nem hordozza azt a visszafordíthatatlan véglegességet, amit elsőre feltételeznénk a témáról, ez a mese inkább a reményről és a megnyugvásról szól. Hangsúlyozza az emlékezés és a generációs összetartás fontosságát.

    Az igazából alap, hogy a Disney és a Pixar filmek látványvilága kimunkált, de a Coco ebből a szempontból is egészen elképesztő. Messzemenőkig részletgazdag, tele csodálatos színes képekkel, amik maximálisan elvarázsolják az ember. A filmet a lehetőségekhez képes megpróbálták valóban úgy elkészíteni, hogy a visszajáró csontváz lelkek és mesés segítőik, akik az alabrijez névre hallgatnak, a legkevésbé legyenek félelmetesek. Felnőtt fejjel természetesen az összes karakter elképesztően cukinak hat, de azt nem állítanám, hogy ezt a gyerekek is így fogják érezni. Éppen ezért a hatos korhatár besorolást én kicsit túlságosan is alacsonynak érzem. Az ideális mindenképpen az lenne, ha ilyen pici gyerekeket még nem terhelnénk a Cocoval, inkább a 9-10 évesek élvezhetik igazán és még ebben az esetben is kötelező a film utáni nagy családi átbeszélés, a közös értelmezés. Azért is, mert a mese sztorija kifejezetten összetett és sokrétű.

    Ettől azonban nem szabad megijedni, mert a Coco egy csodálatos és kihagyhatatlan mese, ami pont azért készült, hogy a családok legyőzzék generációs félelmeiket és közös erővel, kézen fogva egymást induljanak el azon a csodálatos úton, amit életnek nevezünk.

    Coco (kritika)
    Ritkán találkozunk olyan fontos és gyönyörű mesefilmmel, mint a Coco. A Disney és a Pixar tőle egészen szokatlan módon egy szinte tabuként kezelt témáról készített egész estés családi filmet. Ez a téma pedig nem más, mint a halál.
    9.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    9.9

    No Comments "

    Hét nővér (kritika)

    november 24th, 2017

    A Hét nővér igazán ígéretesen indul, de a vége felé sajnos elfogy a lendülete és egy többé-kevésbé összecsapott befejezéssel szúrják ki a szemünket.

    A film kezdő felütése már szinte unalomig ismert, a klímaváltozás miatt a Föld mér képtelen eltartani a túlnépesedett emberiséget, ezért a világ kormányai bevezetik azt a szabályt, hogy egy családnak, csak egyetlen gyermeke lehet. A csalás lehetőségét egy nagyon fejlett nyomkövető és nyilvántartó rendszerrel minimalizálják. Az elsőszülöttön felüli gyerekeket hibernálják és elvben majd felébresztik őket, ha megoldották a túlnépesedés problémáját.

    Ebben a kiábrándítóan silány, disztópikus világban él Karen Settman (Noomi Rapace) a fiatal banki alkalmazott, vagyis a külvilágvilág így tudja. Karen azonban csak egy kitalált személyiség, akit igazából hét iker személyesít meg, hogy így ússzák meg a hibernálást. A lányokat nagyapjuk (Willem Dafoe) a hét napjairól nevezi el és a nevük által jelzett napon hagyhatják el a biztonságot nyújtó lakást. Nyomkövetőiket természetesen meghekkelik és sminkkel meg parókákkal alakulnak át reggelente. Leglényegesebb trükkjük azonban mégis a teljes őszinteség, hiszen mindenről be kell számolniuk testvéreiknek, ami a külvilágban történt velük aznap. A rendszer egy ideig jól működik, ám Hétfő egyszer csak nem jön haza és megszakad vele minden kapcsolatuk. A maradék hat lánynak rögtön cselekednie kell, ha nem akarnak lebukni, így egy veszélyes nyomozás veszi kezdetét, amiben olyan súlyos dolgok is kiderülnek, amire a lányok még legdurvább rémálmukban sem számítottak.

    A film nagyon izgalmasan indul, egyrészt a rendező, Tommy Wirkoda egyből belecsap a lecsóba és nagyon pörgős, extra erőszakos képsorokkal sokkolja a nézőt, másrészt az embert emellett maximálisan leköti, hogy kielemezze Noomi Rapace játékát. A színésznőnek igazából nem sikerül hét különböző személyiséget megformálnia, néha sajnos összecsúszik pár jellemvonás, de ezt alapvetően nem hat zavaróan, így is simán követhető a történet.

    A probléma ott kezdődik amikor Wirkoda elkezdi előkészíteni a végkifejletet. Innentől kezdve az ígéretes kezdés ellenére átcsúszik csúnyán unalmas klisékbe a történet és a befejezést magát is pikk-pakk lezavarják, ami hiányérzetet hagy maga után. A sztori elvileg egy komplikált világméretű összeesküvésről is szólna, de ezt pár pillanat alatt megoldják, MacGyver-szintű megoldásokhoz folyamodva. Kár, hogy Wirkoda végül mégis a biztonsági játék mellett döntött.

    Hét nővér (kritika)
    A Hét nővér igazán ígéretesen indul, de a vége felé sajnos elfogy a lendülete és egy többé-kevésbé összecsapott befejezéssel szúrják ki a szemünket.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    8.9

    No Comments "

    A Viszkis (kritika)

    november 23rd, 2017

    Antal Nimród piszkosul jó akciófilmet forgatott A Viszkis történetéből! Jó arányérzékkel, remek tempóban és megfelelő rálátással bontotta ki Ambrus életútját ahhoz, hogy a film igazán maradandó nyomot hagyjon a magyar filmtörténetben. 

    A magyar akciófilm, mint olyan tulajdonképpen egy nem létező műfaj. Persze ez azért nincs teljesen így, de az tény, hogy a zsánerben elkövetett próbálkozásokra leginkább csak elnéző mosollyal szoktuk csóválni a fejünket, vagy maximum az 1982-ben bemutatott Dögkeselyűt emlegetjük nagy vehemenciával, ami a maga nemében valóban egy hibátlan alkotás, de egymagában elég kevés hozzá, hogy a műfaj létezését alátámassza. Aztán tavaly bemutatták Sopsits Árpád lélegzetelállítóan izgalmas filmjét a martfűi sorozatgyilkosról, ami nem egyszerűen egy izgalmas thriller volt, inkább egy teljes és kíméletlenül őszinte történelmi korlenyomat.

    Antal Nimród is ezen a csapásvonalon indult el és Ambrus Attila sztoriját jócskán átitatta a kilencvenes évek posztkommunista hangulatával. A film tehát nem feltétlenül koncentrál pusztán az akcióra és az izgalomra, inkább jól kimunkált életrajzi film és korrajz egyben.

    A rendezőnek külön dicséret jár a remek forgatókönyvért, mert képes volt elérni, hogy az életrajzi részek legalább olyan izgalmasak, ha nem izgalmasabbak, mint a ténylegesen maximális fordulatszámon pörgő akciójelenetek. Ezek a részek valóban prímán sikerültek. Az mondjuk igaz, hogy néhány üldözéses jelent közben akad pár olyan rész, ami kicsit berántja a kéziféket, pl. miért egy kellemesen duci motoros postás üldözi életre-halálra Ambrust, vagy miért nem képesek az őt futva üldöző életerős férfiak egy adott sebességnél gyorsabban futni, de alapvetően nagyon profin és életszerűen oldották meg az akciójeleneteket. Ez Magyarországon mindenképpen unikum.

    Antal egyik legjobb húzása, hogy szinte főszereplői rangra emeli A Viszkist kihallgató nyomozó figuráját.  Schneider Zoltán pedig olyan kiemelkedő alakítást nyújt a szerepben, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. A színész egyszerűen parádésan hozza a kiégett és meghasonlott zsaru figuráját, aki egy amolyan elfelejtett szocreál bútordarab, akin jócskán nyomot hagyott az élet, meg a Viszkis által folyamatosan terebélyesített nyomozati anyag lélektani súlya. Ezért elszánt kopóként üldözi a Robin Hoodnak kikiáltott tolvajt, nem csak önmagáért, de azért is, hogy megmutassa az ország közvéleményének az eredendő igazságot.

    Antal Nimród amúgy végig nagyon ügyesen elkerüli az állásfoglalást a filmben, ő gyakorlatilag három lépés távolságból szemléli Ambrust és a nézőre bízza, hogy kivel szimpatizál jobban.

    A színészekre visszatérve Szalay Bence is remek A Viszkis szerepében, nem játszik túl semmit, de nem is marad súlytalan az alakítása. Móga Piroska sokkal meggyőzőbb volt az Aglaja főszereplőjeként, itt sajnos az esetek többségében kicsit olyan hatást kelt, mintha csak véletlenül téved volna a forgatásra és csak úgy a kamera elé lökték volna. A mondjuk tény, hogy a szerepe sem enged meg sokkal többet, de akkor sem hiteles az alakítása.

    A Viszkisre nagyon megérte várni, valóban kihagyhatatlan film, ami reméljük, hogy végre stabilan lefektette a magyar akciófilm alapvető műfaji követelményeit.

    A Viszkis (kritika)
    Antal Nimród piszkosul jó akciófilmet forgatott A Viszkis történetéből! Jó arányérzékkel, remek tempóban és megfelelő rálátással bontotta ki Ambrus életútját ahhoz, hogy a film igazán maradandó nyomot hagyjon a magyar filmtörténetben.
    8.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    9.1

    No Comments "

    120 dobbanás percenként (kritika)

    november 20th, 2017

    Robin Campillo igaz történeten alapuló, szívszorító drámája méltó tisztelgés azok előtt az elszánt aktivisták előtt, akik a kilencvenes évek elején elszántan küzdöttek azért, hogy előre mozdítsák a HIV és AIDS kutatásokat és felnyissák a betegséggel kapcsolatban a közönyös társadalom szemét.

    Az ACT UP egy olyan nemzetközi civil szervezet, melynek tagjai a kilencvenes évek elején végleg megelégelték, hogy a kormányzat és a közvélemény nem fordít elég figyelmet az AIDS járvány kezelésére. A film elsősorban a szervezet francia tagozatáról és annak működéséről szól, másrészről viszont egy nagyon megható szerelmes film, ami szinte a falhoz csapja az embert.

    Campillo először magával az ACT UP közösségével, működésével és felépítésével foglalkozik. Ügyes húzás tőle, hogy a film legelején olyan nézőpontból forgat, hogy a néző úgy érzi, ő is csak egy a sok új jövevény közül, aki csatlakozni szeretne a szervezethez. A gyors fejtágító után, amiben az egyik szereplő elmondja, hogy mik a gyűlés és a részvétel szabályai egyből vitás helyzetekbe csöppenünk és egyre jobban elmélyülhetünk az ACT UP munkájában. Tüntetéseken, demonstrációkon vehetünk rész velük. Láthatjuk, hogy hogyan tartóztatják le őket és milyen egy gerilla felvilágosító akció egy középiskolában. Később a rendező szépen felrajzolja a tagok személyes érintettségét is, ezzel magyarázva a belső vitákat és a folyamatosan változó erőviszonyokat. Azzal, hogy Campillo egyre inkább az egyénre koncentrál, szépen csúsztatja át a propaganda filmet egy sokkal mélyebb szerelmi történetbe.

    A második rész Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és Nathan (Arnaud Valois) szerelméről szól. Sean már régi tagja a szervezetnek, egészen fiatal korában fertőződött meg és a radikálisabb hozzáállást részesíti előnyben. Nathan nem beteg, régi szerelme volt az, a fiú akkor tehetetlennek érezte magát, most ezen szeretne változtatni. Kettőjük lassan kibontakozó, őszinte szerelme megállíthatatlanul sodródik a tragédia felé, Campillo pedig részletesen, példa értékű érzékenységgel mutatja be Sean haldoklásának különböző stációit, valamint azt is, hogy ez milyen hatással van a körülötte lévőkre.

    A mélyen megrázó történetet a rendező időről időre tervszerűen megszakítja az önfeledt bulizás és az öröm képeivel, melyekről aztán olyan homályos nagyításokat készít, hogy végül már csak a fényben táncoló porszemek tündökölnek a vásznon. A fényes részecskék egyszerre jelképezik a betegséget, illetve azt, hogy maga a társadalom is egy élő, összefüggő szervezet, melynek mi mindannyian részesei, élő kis sejtjei vagyunk. Éppen ezért nem csukhatjuk be a szemünket és nem lehetünk közömbösek.

    A 120 dobbanás percenként egy csodás film, kimagasló színészi játékkal és egy olyan, szépen ívelt történettel, amely hosszú időre bekúszik a bőrünk alá. Nem feltétlenül tud új színnel szolgálni a hasonló kaliberű filmek között, de valóban méltó emléket állít ezeknek a bátor fiataloknak, akik nélkül biztosan nem állna nyerésre az AIDS elleni háború.

    120 dobbanás percenként (kritika)
    A 120 dobbanás percenként egy csodás film, kimagasló színészi játékkal és egy olyan, szépen ívelt történettel, amely hosszú időre bekúszik a bőrünk alá.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.0

    No Comments "

    Megtorlás (kritika)

    november 16th, 2017

    Martin Koolhoven legújabb munkája, a Megtorlás leginkább egy olyan műtárgyhoz hasonlít, amit pusztán önmaga szépségéért és nem mögöttes tartalma miatt csodálunk. Lenyűgöző, de gyakorlati haszna és értelme egyáltalán nincs, főleg azért nem, mert a film végére Koolhoven még saját magának is ellentmond.

    A western elemekből építkező film első ránézésre valóban ígéretesnek látszik, annak ellenére, hogy extra erőszakos jelenetek halmozódnak benne egymásra. Még élő emberek hevernek belükkel a nyakukban a megváltó halálra várva, nyelveket vágnak ki passzióból és kényszerből és kislányokat erőszakolnak meg benne és ez csak egy része a nézőre váró borzalmaknak. Ha ennyire embertelen, hogyan lehet mégis ígéretesnek nevezni?

    A film elején még úgy tűnik, hogy Koolhoven egy szinte biblikus történetet jelenít meg a vásznon, melynek elmélyítésére használja a testi és lelki erőszak különböző árnyalatait. Ez alapvetően működne is, ha a karaktereket, főleg a főgonosz jellemét jobban kidolgozta volna az író-rendező.

    A történet egy néma bábáról (Dakota Fanning) és az őt árnyékként követő, az igazságosztó szerepében tetszelgő tiszteletes (Guy Pearce) harcáról szól. A film elején még igazából azt sem tudjuk eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz közülük, csak azt érezzük, hogy ez a harc már-már ősi, vagy akár egészen természetfeletti. Ahogy azonban Koolhoven elkezdi felfejteni a szálakat, úgy ássa alá saját koncepcióját és a film végére a mögöttes tartalom teljesen kiüresedik, mi pedig ha úgy tetszik, pofára esünk, mert nem kapunk mást csak az öncélú erőszakot, amit valóban igazán megterhelő látni. Úgy meg pláne az, hogy az egész értelmetlen. Spoiler nélkül elég nehéz elmagyarázni ezt konkrétan, maradjunk annyiban, hogy a film egyetlen alá is támasztott igazságának, az önmagunkért való kiállás örök fontosságának mondd ellent a befejezés.

    Koolhoven nagyon sok mindenről akar a fő motívumon kívül is beszélni, magáról Amerika megalapításáról, vagy ami még ennél is fontosabb a vallási fanatizmusról, vagy a nők és gyerekek elleni erőszakról, a női önrendelkezésről. Ezek a fontos dolgok azonban pont a gonosz karakter kidolgozatlansága miatt súlytalanok maradnak. Nem kapjuk meg az igazi motivációját, vagy legalább a szereplő múltjának egy szeletét ahhoz, hogy érthetővé váljon az a sok borzalom, amit elkövet. Koolhoven kiszúrja a szemünk annyival, hogy egy perverz, pszichopata állat és kész. Így azonban az erőszakos jelenetek többségének semmi értelme sincs, mert erre a következtetésre (mármint, hogy gonoszunk beteges őrült) sokkal kevesebb szenvedés árán is simán eljuthatunk. Sajnos van olyan, hogy egy beteges ember szörnyűségeket követ el a saját családjával, de ebbe csak akkor érdemes belekeverni a vallási fanatizmust, vagy a történelmet, ha érdemben is tudunk mondani róla valamit.

    Miközben nézi az ember a filmet, kicsit olyan érzése támad, hogy Koolhoven annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Tarantino nyomában járjon, hogy ezért még saját jó ötleteit is képes volt beáldozni. A film szerkezete, a nem lineáris történetmesélés és az erőszakosság mértéke is Tarantino stílusát idézi, mégsem lehet igazán összehasonlítani vele, mert Koolhoven végig komoly marad. A Megtorlásban nincs semmiféle karikatúra, vagy éles önirónia, ami Tarantino filmjeiben kötelező és megszokott. Koolhoven feleslegesen használ bizonyos mellékszálakat, amik természetesen ugyanolyan erőszakosak, mint a fősodor. Ilyen például a Kit Harington által játszott figura története, ami illeszkedik ugyan a fő szálhoz, de dramaturgiailag teljesen felesleges és úgy tűnik szimplán csak az a célja, hogy Kit Harington szerepelhessen a filmben.

    Ettől letekintve Koolhoven munkája még izgalmas, a színészi alakítások pedig egyenesen lenyűgözőek benne. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Dakota Fanning remek színésznő, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben a filmben eddigi legjobb alakítását hozza. Olyan erővel és árnyaltsággal alakítja a némát, amire csak kevesek képesek. Guy Pearce pedig a lehető legmélyebbre ássa magát a prédikátor szerepében, ami minden bizonnyal sokkal több volt számára, mint simán embert próbáló feladat.

    Éppen ezért hatalmas nagy kár, hogy a Megtorlás nem lehetett valami sokkal több, egy olyan maradandó mese, ami tanít is valami fontosat, nem csak önmagában impozáns és lebilincselő.

    Megtorlás (kritika)
    Martin Koolhoven legújabb munkája, a Megtorlás leginkább egy olyan műtárgyhoz hasonlít, amit pusztán önmaga szépségéért és nem mögöttes tartalma miatt csodálunk
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    6.6

    No Comments "

    Gyilkosság az Orient expresszen (kritika)

    november 9th, 2017

    Poirot szent bajszára kérem, hogy mindenki nyugodjon meg! Az előzetes híresztelések ellenére ugyanis, Kenneth Branagh egy élvezhető és izgalmas filmet készített a kis belga detektív egyik legizgalmasabb esetéből. Az mondjuk már más kérdés, hogy a Branagh által megalkotott Poirot jóval tökösebb és vakmerőbb, mint az indokolt volna egy keményvonalas Agatha Christie rajongó számára, de változnak az idők.

    Megingathatatlan tény, hogy David Suchet a legjobb Poirot és pont. Se előtte, se utána nem volt még olyan színész, aki ilyen mértani pontossággal és hatalmas odaadással közelített volna a nyomozó megformálásához. Az etalon örökre ő marad, még akkor is, ha nem feltétlenül okos dolog Branagh változatát összehasonlítani az 1989-től futó hetven részes sorozattal. Már csak azért sem, mert a kettő tényleg ég és föld.

    Kenneth Branagh iszonyú nyomásnak tette ki magát, amikor arra vállalkozott, hogy újra filmre viszi a krimi klasszikust. Ráadásul magára osztotta a főszerepet is, ami egy olyan legendás figuránál, mint Poirot nagyon veszélyes. Branagh azonban tudta mit akar és azt többnyire képes is volt megvalósítani. Fogalmazzunk úgy, hogy az új Poirot sokkal jobban hasonlít a Guy Ritchie féle Sherlock Holmesra, mint önmagára, de ez nem feltétlenül áll rosszul neki.

    Branagh megtartotta a figura legjellemzőbb tulajdonságait, de adott hozzá egy jó adag kalandvágyat és vakmerőséget is. Így a detektív, aki leginkább arról ismeretes, hogy pusztán csak a szürke kis agysejtjeit dolgoztatja és az úgynevezett piszkos munkát az esetek többségében hű fegyverhordozóira testálja, most egyáltalán nem szorul ilyenfajta segítségre. Poirot verekszik és pisztollyal hadonászik, ami ha vaskalapos módjára ragaszkodunk a regényekhez, vagy a tévés sorozathoz, tulajdonképpen megbocsáthatatlannak minősül, mert kiöli Poirot kulcs tulajdonságainak jelentős hányadát. Ám ha pusztán önmagában nézzük Branagh alakítását, akkor nagyon is szórakoztatónak fogjuk találni. Főleg azért, mert a színész-rendező az újítások ellenére mégis képes volt kellően kényszeresnek és pedánsnak ábrázolni a detektívet.  Azt ugyan nem tudjuk meg tőle, hogy milyen is az igazi Poirot, de azt már úgyis megmutatta nekünk Suchet.

    A hibák, amik a filmben fellelhetők nem is annyira Poirot kozmetikázott jelleméből fakadnak, inkább Branagh színészi ambíciói tesznek keresztbe rendezői rálátásának. Ez mondjuk olyan hatást kelt, mintha Branagh passzióból ütögetné a saját fejét a falba, de szerencsére csak pár ilyen jelenet akad. Talán a sietség is oka lehet ennek, elvégre rendezőnknek sokkal kevesebb ideje marad felvázolni a teljes figurát, ezért valahol érthető, hogy belekeverte Poirot szerelmi „ügyeit” a forgatókönyvbe, hogy megmutassa a nyomozó érzelmesebb oldalát. Ez tulajdonképpen csak azért volt hiba, mert Branagh nagyon sután oldotta meg az utalásokat. Ez konkrétan azt jelenti, hogy vernyákolva szenveleg egy nő fényképe előtt, hogy mennyire szereti, pedig Christie történeteiben számtalan elegáns megoldás található a kis belga érzelmeinek finom árnyalására. Csinálhat bármit Poirot, futhat, lőhet, verekedhet, de könnyes szemmel biztos nem fog nyüszíteni egy hölgy képe előtt!

    Branagh amúgy eléggé ragaszkodott az eredeti sztorihoz, csak kicsiket csavar rajta, ami egy bizonyos szempontból jó, más szempontból viszont érdekesebb lett volna az összhatás, ha jobban elrugaszkodik Christie valóságától és még jobban összekuszálja a szálakat.

    Ettől eltekintve nyugodtan kijelenthetem, hogy a film azoknak is izgalmas lesz, akik olvasták a könyvet, vagy látták valamelyik korábbi feldolgozást.

    A színészekre nem lehet panasz. Judi Dench újra kimagasló, egyetlen pillantásától jéggé dermed a szívünk, de Michelle Pfeiffer is remek a szerepben. Johnny Depp-nek annyira jól áll, amikor végre kiszabadulhat a ráaggatott klisékből és megint komolyabb karaktert hozhat. Egyedül Penélope Cruz erőtlen egy kicsit. Még akkor is, ha a szerepe szerint egy jelentéktelen nőt alakít. Érdekes, bár kicsit felesleges húzás a rendezőtől, hogy Andrényi gróf szerepét a balett fenegyerekeként elhíresült Sergei Polunin-ra bízza, aki most Baryshnikov nyomdokaiba lépve Hollywood felé kacsingat. Polunin mondjuk alapvetően karizmatikus jelenség, de azért mindenképpen jót lett volna neki és a filmnek is, ha nem redukálják le a gróf szerepét pár rövidke jelenetre. Rendben, Polunin jól irányzott pörgő rúgásai igazán emlékezetesek, de ha már őt választották inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy milyen színész. Reméljük a 2018-ban érkező Vörös verébből majd ez is kiderül.

    Branagh feldolgozása tehát megüti a mércét, persze lehetne kimagaslóbb, de ha adunk neki egy esélyt és megszabadulunk az előítéleteinktől jól fogunk szórakozni. A film után pedig jót vitatkozhatunk azon, hogy mikor is érdemes igazából remékelni egy klasszikust.

    Gyilkosság az Orient expresszen (kritika)
    Branagh feldolgozása megüti a mércét, persze lehetne kimagaslóbb, de ha adunk neki egy esélyt és megszabadulunk az előítéleteinktől jól fogunk szórakozni.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    6.5

    No Comments "