Posts by Veronika:

    Bébibumm (kritika)

    augusztus 9th, 2017

    Kész, vége van. Nincs mit tenni, ez már hivatalos. A franciák tényleg elfelejtették hogyan kell élvezhető vígjátékot csinálni. Akármennyire is próbálnánk szeretni, a Bébibumm a nyári uborkaszezon legalja és ezen még az isteni Juliette Binoche sem változtat.    

    A film egy végletesen infantilis anyáról és a lányáról szól, akik egyszerre várnak kisbabát. Mado (Juliette Binoche) az ötvenbe hajló, ám tiniként viselkedő anyuka folyamatosan lánya nyakán élősködik. Amikor lánya, Avril (Camille Cottin) bejelenti, hogy terhes Mado jó nagymama módjára alaposan felönt a garatra és összefekszik volt férjével (Lambert Wilson). Kis idő múlva persze kiderül, hogy Mado is áldott állapotban van, így az amúgy is feszült családi helyzet csak tovább bonyolódik. Nem is akárhogyan, ugyanis az alapszitun kívül lesznek itt még őrült nőgyógyászok, morcos főnökök és párkapcsolati gondok minden mennyiségben. Meg még egy kutya is, aki tinderezget a gazdája mobilján. (Igen, Tinder kutyáknak! Hát nem kacagtató ötlet? Hogy Juliette Binoche is játszik a filmben?! Nos, De Niro is elvállalta, hogy nagyfaterként csinál orbitális hülyét magából…)

    A Bébibumm első és legnagyobb problémája, hogy egyáltalán NEM VICCES! A filmben előforduló poénoknál még a fásult Gálvölgyi János is jobbakat tolt ódivatú kis műsoraiban, szóval már az is teljesen érthetetlen, hogy Noémie Saglio ötletét komoly filmes szakemberek eladhatónak gondolták, az meg pláne felfoghatatlan, hogy engedték is neki, hogy leforgassa.

    Itt most jönne egy bekezdés kihagyott ziccerekről, elpocsékolt nyersanyagról és arról az értékes időről, amit már soha nem kap vissza az, aki beül erre a filmre. Ettől azonban most mindenkit megkímélnék, mert már én is rettenetesen unom, hogy folyamatosan szinonimákat keressek, amikkel tovább szapulhatom a leszállóágba került francia vígjáték intézményét.

    Vegyük inkább át gyorsan az okokat, amiért ez a film nem jó. Először is Saglio teljesen szétzilálja a fő cselekményt azzal, hogy érthetetlenül sok mellékszereplőt szuszakol a történetbe. Ráadásul ezek közül a szereplők közül egyik sem vicces, vagy szórakoztató, egyvonalas személyiségükkel a sztorit sem igazán mozdítják előre, a velük forgatott jelenetekkel csak szükségtelenül húzzák az időt.

    Ezekkel a szereplőkkel túl sok felesleges történetszál keveredik a fősodorba, ami ugye elvileg az anya-lánya kapcsolat és annak harmonizálása lenne. Ehelyett azonban csak egy hatalmas katyvaszt kapunk, rémületes és/vagy halott nőgyógyászokkal, akik az abortusszal viccelődnek, labilis anyósokkal, lúzer vőlegényekkel, házisárkány főnökökkel és még hosszan sorolhatnám. A film mélypontja nem is a kutyás rész, hanem amikor Saglio a Nicsak kibeszél! filmek stílusában, beszélő babákkal akar poénkodni.

    Rendezőnk dúskál a történet kínálta lehetőségekben, de egyiket sem használja ki. Színészei egyetlen őszinte érzelmet sem képesek megjeleníteni a vásznon, ennek legfőbb oka a sok pocsék dialóg és ötlettelen jelent, hogy a színészvezetés teljes hiányáról már ne is beszéljünk! Saglio simán eléri, hogy Binoche és Lambert Wilson fertelmes ripacsnak tűnjön, ami azért ilyen kaliberű színészeknél már tényleg „kimagasló” teljesítmény. Binoche balerinaként lejtett kismama tánca például egészen rémületes, egy cirkuszi bohócban is több kecsesség van. Ráadásul ez sarkalatos pontja a cselekménynek, éppen ezért nem értem, hogy miért nem szereztek a jelenethez legalább egy komolyabbnak nevezhető koreográfust, vagy egy dublőrt, aki látott már balerinát képen, vagy legalább ismer olyat, aki már látott.

    Saglio vígjátékára egyszerűen nincsenek mentségek, továbbra is várjuk azt a tehetséges rendezőt, aki megszabadít minket a további kínszenvedéstől és legalább egy jó poént elrejt a soron következő francia blamában.

    Bébibumm (kritika)
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    2.2

    No Comments "

    Minden, minden (kritika)

    augusztus 4th, 2017

    Az ígéretes alapötlet ellenére a Minden, minden csak egy banális fordulatokkal teletűzdelt, esetlenül közhelyes coming of age történet. Üres és jellegtelen filmecske, amit egykedvűen, érzelmek nélkül néz végig az ember és közben abban reménykedik, hogy legközelebb majd jobban választ filmet.

    A tizennyolc éves Maddy (Amandla Stenberg) súlyos immunbetegségben szenved, ezért nem érintkezhet a külvilággal. A lány egy steril, hermetikusan zárt házban él édesanyjával, aki orvos lévén maga felügyeli lánya állapotát. Maddy már beletörődött, hogy csak egy üvegfalon át szemlélheti a kinti életet és csak az internet segítségével szerezhet információkat a világról. Nincs is ezzel különösebb problémája egészen addig, amíg új család nem költözik a szomszédba. Olly (Nick Robinson) a kedves szomszéd srác szinte azonnal beleszeret a különös lányba és mindent megpróbál, hogy megismerkedhessen vele. A fiú érzései természetesen viszonzásra találnak és a szerelmes Maddy mindent hajlandó kockára tenni, hogy végre átélhesse élete első románcát.

    Ebben a történetben számtalan remek lehetőség van. A film rendezőnője, Stella Meghie például részletesen beszélhetne a betegség okozta magányról és frusztrációról, a generációk közti különbségekről, a családon belüli erőszakról, vagy csak egyszerűen az első szerelem fájdalmasan gyönyörű szépségéről.

    Meghie rendezői tapasztalata azonban édeskevés ehhez, így csak odáig jut, hogy telepakolja a filmet elcsépelt közhelyekkel a szerelem erejéről, a fennmaradó időben pedig vágóképeket mutogat a tengerről és néhány ízlésesen berendezett pasztell árnyalatú szobáról.

    Rendezőnk próbálja nagyon intellektuálisra venni a figurát, bár ez is kimerül annyiban, hogy a szereplők könyvek címeivel és belőlük csent okos gondolatokat vagdalkoznak. A film mélypontja, amikor Meghie egy az egyben átemeli az Annie Hall feliratozott erkélyen ismerkedős jelenetét, de ezt is olyan esetlenül és szellemtelenül teszi, hogy az konkrétan fizikai fájdalmat vált ki az emberből.

    A film nélkülöz mindenfajta feszültséget, rendezőnk csak karcolgatja a felszínt, de egyik fent említett témában sem merül alá igazán. A szereplők jellemzésével sem foglalkozik túlzottan, Maddy azért különleges, mert be van zárva, Olly azért szívdöglesztően titokzatos, mert veri az apja és még hosszan sorolhatnánk. Pedig sokkal izgalmasabb lett volna a végeredmény, ha a szereplők elfojtott érzéseiről is megtudhatnánk az igazságot.

    Sajnos a színészek sem brillíroznak. Amandla Stenberg és Nick Robinson között zéró a feszültség, mindketten csak vergődnek a vásznon. Stenberg ugyan néha el tudja hitetni, hogy bájos, de Robinson folyamatosan olyan, mint egy élettelen fadarab. Inkább tűnik a lány kisöccsének, mint élete szerelmének.

    Jó volna pusztán annyit írni erről a filmről, hogy kihagyott ziccer, de igazság szerint ez túl kedves állítás volna. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy Meghie csak a nyersanyagot pazarolta. Kérem haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló!

    Minden, minden (kritika)
    Az ígéretes alapötlet ellenére a Minden, minden csak egy banális fordulatokkal teletűzdelt, esetlenül közhelyes coming of age történet.
    4Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    4.0

    No Comments "

    Valerian és az ezer bolygó városa (kritika)

    július 20th, 2017

    Luc Besson legújabb munkája izgalmas és látványos, egy bizonyos szintig. A rendező által beígért katartikus csoda azonban teljesen elmarad. Valerian ügynők kalandjai sajnos keserű utóízt hagynak a szánkban, ennél azért sokkal többre számítottunk.

    Besson ezt a sci-fit élete dobásának szánta, és ha innen nézzük a dolgot csúfosan megbukott. A Valerian és az ezer bolygó városa ugyanis egyáltalán nem alkalmas arra, hogy elkápráztassa a nézőt, inkább a rendező átlagos minőségű munkái közé sorolhatjuk. Teljesen korrekt, de kicsit sem emlékezetes. Több kisebb gond is akad a filmmel. Ezek önmagukban talán fel sem tűnnének, de együttes erővel elrontják az összhatást.

    Besson első és legnagyobb hibája, hogy valamit nagyon benézett a szereplőválogatásnál. Cara Delevingne még rendben is volna, ügyesen hozza Laureline ügynök figuráját. Vad, öntudatos, ugyanakkor csajosan lágy is az érzelmesebb pillanatokban. Egyedül a film végén található könnyfakasztónak szánt nagyjelenetben nevetséges egy kicsit a játéka, de az is csak azért, mert itt túl éles a váltás pofonosztó vadóc és a törékeny gerle között.

    A nagyobb gond Dane DeHaan, ő konkrétan olyan az egész film alatt, mintha csak tévedésből került volna a forgatásra. Daniel Craig full szmokingban, koktélt kortyolva, egy Aston Martinnal a háttérben is előbb hitetné el bárkivel, hogy balett táncos, mint hogy DeHaan eladja magát menő, galaktikus ügynöknek. Így az általa játszott szerencsétlen Valerian, aki elvileg a sztori szíve és lelke csak egy idegesítően pökhendi kamasz, akinek leginkább szobafogság járna a gáz dumái miatt. Közte és Cara Delevingne között pedig még csak egy parányi szikra sincs, egyáltalán nem tudják elhitetni, hogy ők egy igazi szerelmespár.

    Ha már a gáz dumáknál tartunk, Besson és író barátai itt is csak próbálkoznak a tutival. A viccesnek szánt beszólások kivétel nélkül roppant erőltetettek. Az ember sokszor csak a fejét fogja, hogy miért kell egy szépen ívelt jelenetet agyoncsapni egy fertelmesen béna félmondattal, amitől még ráadásul tök hülyének is tűnnek a szereplők. Ilyen azért még a Taxi első részében sem volt. (Na, jó! Volt. De oda pont elment.)

    Térjünk ki azért a jó dolgokra is. A látvány valóban nagyon pöpec, már a legelső pillanattól beránt ez az új, izgalmas világ, amit jól kiegészít a 3D. Besson tényleg teljesen elengedte a fantáziáját, az Alpha univerzuma felér egy multikulturális ősrobbanással. Az ötödik elem látványvilága tényleg sehol sincsen hozzá képest, bár természetesen nagyon sokban hasonlít rá. Ez azonban egyáltalán nem baj, hiszen pont ezt a szárnyaló, gát nélküli, gyermeki fantáziát imádjuk Besson munkáiban. A látvány nekem néha egy kicsit túl rajzos volt, ezzel akaratlanul is eszembe jutatta az Avatar képeit, de ezt nem nevezném azért olyan nagy problémának.

    A film tempós, feszes felépítéséért mindenképpen nagy dicséret jár a rendezőnek. Menet közben alig tűnik fel, hogy a játékidő fél órával hosszabb a megszokottnál. Besson nagyon ügyesen keveri a szálakat, így relatív hamar minden fontos információt megtudunk az Alpha keletkezéséről, mindennapjairól és lakóiról is, közben pedig nem esik szét a „bűnügyi” szál sem, így a sztori kerek és többnyire tetszetős.

    A történet az Alpha közepén megjelenő és gyors ütemben növekvő idegen eredetű zóna köré szerveződik, ami rákos sejtként, belülről zabálja fel a sok ezer fajnak otthont adó bázist. Valerian és Laureline ügynökök feladata, hogy segítsenek megakadályozni a pusztítást és kiderítsék annak eredetét. Az ellenség pedig közelebb van, mint gondolnák.

    Besson megint szociálisan érzékeny sztorit hozott össze az univerzum megmentésére, még arra is maradt ideje, hogy a menekültkérdéssel foglalkozzon. Rihanna csodás illegális bevándorló és mindenképpen nagyobb lelkesedéssel és profizmussal játssza csöpp kis szerepét, mint amit nekünk virított tavaly a Szigeten.

    Én azért reménykedem benne, hogy Besson készít majd egy sokkal jobb folytatást, amiben kiküszöböli a hibákat, mert az Alpha világát tényleg kár volna veszni hagyni. Más nagy produkciók is simán túlélték már a szereplőváltást.

    Valerian és az ezer bolygó városa (kritika)
    Luc Besson legújabb munkája izgalmas és látványos, egy bizonyos szintig. A rendező által beígért katartikus csoda azonban teljesen elmarad.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    7.4

    No Comments "

    Szerelmes SMS (kritika)

    július 18th, 2017

    Karoline Herfurth első komolyabb rendezése a Szerelmes SMS egy kedves kis bohóság, tipikus édes-savanykás limonádé a nagy nyári melegre.

    Clara (Karoline Herfurth) vőlegénye meghal egy tragikus balesetben. A lány mindent megtesz, hogy feldolgozza szerelme elvesztését, de ez még két év után sem sikerül neki. A szomorúság lassan felőrli egész életét. Már szeretett munkájában, a mesekönyv írásban sem talál megnyugvást. A lány érzi, hogy nagy változásra van szüksége, ezért visszaköltözik szüleitől Berlinbe, hogy barátnője Katja (Nora Tschirner) segítségével új életet kezdjen. A forgószél természetű Katja azt tanácsolja a búskomor lánynak, hogy próbálja meg hangosan kimondott szavakkal elbúcsúzni vőlegényétől. Clara azonban erre képtelen és inkább SMS üzeneteket kezd küldeni szerelme régi számára, amiről azt gondolja, hogy már amúgy sem létezik. A számot azonban időközben kiadták egy feltörekvő és főleg kíváncsi újságíró srácnak. Mark (Frederich Mücke) nyomozni kezd az üzenetek küldője után és ő lepődik meg a legjobban, amikor halálosan beleszeret a titokzatos idegenbe.

    Herfurth gond nélkül kopírozza az átlag amerikai romkom tipikus stílusjegyeit. Talán egy kicsivel komolyabb, intelligensebb hangvételt céloz meg az elején, de végeredményben egy szokványos vattacukros románcocskát tár elénk, egy csillámosan sziporkázó befejezéssel. A történet aranyos, teljesen rendben van, a szereplők egytől egyig szerethetőek, de ne számítsunk semmi extrára. Clara története inkább megható, mint vicces, bár akad azért néhány jó poén, főleg a mellékszereplők brillíroznak ilyen téren.

    Herfurth helyében a vége felé kicsit behúztam volna a féket, akkor talán nem árasztaná el a szirup a mozikat minden előadás végén. Sebaj! Mindenki lelkének kell néha egy kis rózsaszín.

    Szerelmes SMS (kritika)
    Karoline Herfurth első komolyabb rendezése a Szerelmes SMS egy kedves kis bohóság, tipikus édes-savanykás limonádé a nagy nyári melegre.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.7

    No Comments "

    Baywatch (kritika)

    július 13th, 2017

    Az új Baywatch többnyire vicces és szórakoztató. Annak ellenére az, hogy Seth Gordon rendező leginkább csak a nosztalgia farvízén evickél és mentőövként használja az összes béna vízimentős poént, amit már kívülről ismerünk. 

    A Baywatch mindig is attól volt jó, hogy már fénykorában is borzalmas volt. Persze mindenki nézte, még az is, aki körömszakadtáig tagadta. Seth Gordon most természetesen erre játszik rá és alaposan kifigurázza Mitch Buchanon sellőtestű bandáját, bár ettől a remake még egy tök szokványos hollywoodi kacat marad, de a történet előélete azért némiképp megszépíti a dolgokat.

    Gordon természetesen nem tud kibújni a bőréből, most is muszáj elsütnie pár kínos péniszes és hullás poént, de ettől eltekintve egy egészen jó kis vígjátékot hozott össze, amiben ugyan zavarba ejtően egyszerűek a poénok, de ez most valahogy tökéletesen rendben van így. (Még a borzalmas angol szóviccek és azok fertelmes magyarítása is egész mulatságos, arról már nem is beszélve, hogy micsoda öröm nézni, ahogy Dwayne Johnson megállás nélkül savazza Zac Efront, aki szerepe szerint természetesen most is egy arrogáns hülye gyereket alakít.)

    A sztori persze egyszerű, mint a kő. Mitch Buchanon (Dwayne Johnson) a fejlett bicepszű és igazságérzetű vízimentős nemes egyszerűséggel a part császára, mindenki szereti és tiszteli, ő pedig egész életét fontos és felelősségteljes munkájának szenteli. Ebbe a jól működő rendszerbe rondít bele Matt Brody (Zac Efron) a pökhendi, olimpiai bajnok úszófenomén, aki közmunkáját kénytelen letölteni Buchanon csapatánál. Ehhez jön még az elmaradhatatlan bűnügy, ami jelen esetben egy kis ingatlanspekuláció némi drogterjesztéssel fűszerezve. Aztán kell még pár kigyúrt felsőtest, néhány gyönyörű lány, akik a megszokottnál most kicsit kevesebbet futnak lassítva, meg egy szerencsétlen túlsúlyos karakter (Jon Bass), akit ki lehet röhögni a bénasága miatt. Mondjuk, Gordonban legalább van annyi, hogy miután kizsigerelte a random dagi srácot, azért ad neki egy fullos nőt és egy cukinak (vagy cikinek?) nevezhető szerelmi szálat.

    Az akciójelenetek, már amennyire annak lehet őket nevezni, egészen izgalmasak. A Dwayne Johnson fogtündéres múltjából visszamaradt gyerekszobás verekedés például tényleg csúcs. A CGI sem mindig béna, szóval összességében csak egy kicsit kellett volna komolyabbra venni a figurát, hogy egy igazán jó kis akció-vígjátékot hozzon össze Gordon.

    Természetesen elmaradhatatlan, hogy Pamela Anderson és David Hasselhoff is megjelenjen egy rövid ideig a vásznon, ezek a jelenetek pedig tényleg extrán viccesek.

    Az új Baywatch talán nem lesz túl emlékezetes, de azért megteszi ebben a nyári melegben, aztán ki tudja, még az is lehet, hogy kultvígjáték lesz belőle.

    Baywatch (kritika)
    Az új Baywatch talán nem lesz túl emlékezetes, de azért megteszi ebben a nyári melegben, aztán ki tudja, még az is lehet, hogy kultvígjáték lesz belőle.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    7.0

    No Comments "

    Volt egyszer egy Venice (kritika)

    június 17th, 2017

    Bruce Willis koffeinmentes kávéra cseréli a piát és még a véres atlétáját is simán ledobja, hogy kikészítse Venice Beach maffiózóit, akik lenyúlták a kiskutyáját. 

    Keanu Reeves után szabadon most Willis harcol a maffiával ölebe becsületéért, ugyanis a legkedvesebb akcióhősünk által alakított magánnyomozó, Steve Ford durván bepöccen, amikor egy alvilági banda ellopja a kutyáját, Buddyt. Ford, hogy mihamarabb visszaszerezze a cuki kis bolhabuszt, üzletet köt a banda fejével, a drogdíler Spiderrel (Jason Momoa), akitől éppen lenyúltak egy nagyobb szállítmányt. Ford vagy megtalálja a cuccot, vagy búcsút mondhat a kutyának. Nyomozónk tehát beleveti magát az ügybe, de természetesen cseppet sincs könnyű dolga. Párhuzamosan futó ügyei folyton bekavarnak, ráadásul még válófélben lévő haverja (John Goodman) lelkét is ápolnia kell, hogy a nála dolgozó béna gyakornok srácról (Thomas Middleditch) már ne is beszéljünk, aki abból űz sportot, hogy megkeserítse az életét. A kötelező vert helyzet tehát szépen előállt, Willis pedig hozza a tőle várható szintet. Mi kell még egy hamisítatlan nyári akció-vígjátékhoz?

    Robb és Mark Cullen a Két kopper felemás sikere után egy kicsit belehúzott és egy sokkal jobb komédiát hozott össze, ugyanis a Volt egyszer egy Venice inkább vígjáték, mint akciófilm.

    Willis persze zsigerből hozza a gondokkal terhelt nyomozó figuráját és még az a hunyorító félmosoly sem ment ki a divatból, ami a veterán akcióhős védjegye. A szájából egyedül csak a bagó hiányzik, meg persze az elengedhetetlen kérdés és rendben is volnánk. (Amúgy a film egyik legnagyobb poén forrása, hogy a természetesen drog és piafüggő Fordot már absztinens állapotában ismerjük meg.)

    Cullenék tehát értik a csíziót. A karaktereik szerethetők és viccesek, főleg a kardot nyelt, szerelmi bánattól búsuló John Goodman brillíroz, de Thomas Middleditch is ott van a szeren, az ügyeletes idióta szerepében. Jason Momoa is remekül hozza a szokatlanul barátságos díleret. Egy kicsit mindenki önmaga és főleg előző szerepei paródiáját játssza, ettől lesz a film igazán szerethető.

    Az akció kedvelői talán kicsit unatkozni fognak, mert író-rendezőink eléggé spóroltak a puskaporral. Ha valaki azt várná, hogy Willis szokásához híven felégeti a díszletet és tárakat ürít ellenfelei fejébe az csalatkozni fog. Kicsit öreguras a tempó ilyen szempontból, de maximális kárpótlást nyújtanak majd a remek poénok és a hamisítatlan nyári hangulat.

    Volt egyszer egy Venice (kritika)
    Kicsit öreguras a tempó ilyen szempontból, de maximális kárpótlást nyújtanak majd a remek poénok és a hamisítatlan nyári hangulat.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.5

    No Comments "

    Verdák 3 (kritika)

    június 17th, 2017

    Villám McQueennek hivatalosan is leáldozott. A Verdák 3. egy kicsit ismerős, egy kicsit unalmas, de végül azért egy egészen bájos mesévé változik, csak az a baj, hogy addig végig kell szenvednünk az első kétharmadát. Már csak azt a költői kérdést kéne valakinek megválaszolni, hogy mi köze egy átlag gyereknek a kiöregedés témájához?

    A Verdák harmadik része nagyon sokban hasonlít a legelső epizódhoz, már csak azért is, mert a játékidő jelentős része azzal telik, hogy a Pixar csak emlegeti a piros sportkocsi és Hudson doki dicső múltját. Ez egy kicsit sem szórakoztató, de legalább hallhatunk töménytelen mennyiségű idegesítően kifacsart autós szójátékot. Hogy stílszerű legyek, ettől tuti ledobja majd az agyunk az ékszíjat és/vagy kiakad a féltengelyünk, de annyi biztos, hogy ezeknél a halovány minőségű poénoknál nem számíthatunk jobbakra.

    Villám McQueen, mint rendesen, most is sorra nyeri a versenyeket, de egyszer csak rá kell ébrednie, hogy már nem bírja úgy az iramot, mint régen. A feltörekvő fiatal versenyzők egyre jobban megszorítják minden kanyarban. Olyannyira, hogy a piros villám saját magát radírozza le a pályáról csökönyössége miatt. A baleset után úgy tűnik, hogy az örökös nyertes már soha nem lesz a régi, visszavonulásáról suttognak a szakmában. A segítség egy új edző képében érkezik, Ramirez a tűzről pattant sárga csodajárgány high tech megoldásokkal dolgozik, de azt még ő sem tudja, hogy a versenyzéshez még mindig szív, azaz a hűségesen zakatoló motor a legfontosabb, még akkor is, ha már rég nem lehet kihozni belőle háromszáz lóerőt.

    A mostani részben tehát nagyon ismerős dolgok történnek, Villám McQueennek megint a nulláról kell felépítenie önmagát, a különbség csak annyi, hogy ezt másodszorra végignézni tényleg meglehetősen unalmas. A régi szereplőkből valahogy kifogyott a kraft, az újak meg nem elég emlékezetesek, hogy elvigyék a hátukon a sztorit.

    A főszereplő karaktere egy idő után szabályosan szánalmas lesz, mert nem tudja elfogadni az öregedést, mint természetes állapotot. Villám McQueen leginkább csak egy fakó vörös rúzzsal maszatosra kimázolt, gyöngysoros öregasszonyra hasonlít, aki nem bírja elengedni elveszett szépségét, jelen esetben természetesen a gyorsaságát.

    A Pixar egyértelműen a felnőttekhez szól és teljesen kihagyja az egyenletből a gyerekeket. Elképzelni sem tudom, hogy egy kis lurkó mi vonzót találhatna ebben a mesében, mert azonosulni biztosan nem tud a kiöregedés tényével, esetleg mondjuk akkor, ha állati tehetséges sportoló, de a célközönség átlag korosztályát tekintve, még így sincsenek szinkronban a dolgok. Még a visszavonult tornászok is kihúzzák valahogy 18 éves korukig.

    A Pixar a kicsik számára, csak minden mese általános igazságát, a céljaink elérését szolgáló állhatatos küzdelem fontosságát tudja hangoztatni. A felnőtteknek meg elmondták már sokkal kreatívabban is, hogy ne féljenek átadni a stafétát a következő generációnak. Így nézve a Verdák 3. totálisan felesleges.

    Azért a végkifejlet némileg kárpótol, az utolsó percek tényleg meghatóak és tanulságosak is. A felnőtteknek tuti könny fog szökni a szemébe és büszkén néznek majd gyermekeikre a moziból hazafelé menet.

    Verdák 3 (kritika)
    A Verdák 3. egy kicsit ismerős, egy kicsit unalmas, de végül azért egy egészen bájos mesévé változik, csak az a baj, hogy addig végig kell szenvednünk az első kétharmadát.
    5.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.6

    No Comments "

    Romazuri (kritika)

    június 9th, 2017

    Philippe de Chauveron ismétli önmagát, a Bazi nagy francia lagzik rendezője ismét Chrsitian Clavier-t bújtatja a szalon-rasszista családapa szerepébe, akinek újfent meg kell tanulnia eligazodni a multikulti világában. Lehet habkönnyű vígjátékot forgatni a roma integrációról?

    Jean-Etienne Fougerole (Christian Clavier) a harcos liberális politikus és író egész életében küzdött a rasszizmus ellen. Nem túl sikeres könyveiben is a szegények gyámolítására buzdít mindenkit. Egy tévévita alkalmával heves jobboldali ellenlábasa kikénysze rít belőle egy ígéretet, miszerint ha akad olyan nélkülöző roma család, aki segítségre szorul, ő szívesen befogadja őket, akár a saját otthonába is. Így tűnik fel a Fougerole villa kapujában Babik (Ary Abittan) a roma családfő és népes famíliája. A politikusnak tehát nincs más választása, a sajtóvisszhang miatt muszáj befogadnia az érkezőket. A kényszerű együttélés persze számtalan kacagtató szituációhoz vezet, na meg egy olyan romantikus végkifejlethez, amit Fougerole álmában sem gondolt volna.

    Rendezőnk most sem finomkodik a polkorrektség szabályrendszerével, rendesen kifigurázza szereplőit, a romák és a többnyire álszent franciák is alaposan megkapják a magukét. Chauveron néha talán kicsit túltolja a karakterek tulajdonságain való élcelődést, de még így sem lesz bántó az a kép, amit szereplőiről fest, többnyire az arany középúton egyensúlyoz.

    A romák simlisek, hangosak, de jólelkűek, a franciák (még a szabadelvűek is) merev finomkodók, akik zsigeri szinten tartják többre magukat másoknál, még akkor is, ha éppen az ellenkezőjét hirdetik. A szereplők személyisége abszolút a klisékből táplálkozik, Chauveron kicsit rágyúrhatott volna az árnyaltságra. Ettől függetlenül könnyű megkedvelni a szereplőket.

    A szituációk viccesek, Christian Clavier hozza a tőle megszokott frenetikus formát, akár egyedül is elvinné a filmet a hátán, de azért jócskán kap segítséget, Ary Abittan méltó párja a komédiázásban. Párosuk tényleg lehengerlő és kacagtató.

    Külön jó pont jár a rendezőnek azért, hogy a felszínesség ellenére okosan próbál meg vicceskedni a témával, nevelő célzattal tart görbe tükröt a nézők elé.

    Mindkét csoport hajlandó lesz a változásra, Babikék kicsit megkomolyodnak, a szűk látókörű franciák meg egy kicsit lelazulnak, így aztán már nem is olyan hihetetlen a Kusturicára hajazó cifra befejezés.

    A Romazuri talán túl könnyed, de azért mindenképpen jó vígjáték, ami nem a világot akarja megváltani, pusztán csak szórakoztatni szeretne. Az pedig valóban remekül megy neki!

    Romazuri (kritika)
    A Romazuri talán túl könnyed, de azért mindenképpen jó vígjáték, ami nem a világot akarja megváltani, pusztán csak szórakoztatni szeretne.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    4.4

    No Comments "

    Jupiter holdja (kritika)

    június 8th, 2017

    A Jupiter holdja egy végletesen megosztó alkotás, ami nem csak közönsége egészét választja majd szét két táborra, de magát az adott mozinézőt is skizofrén állapotba hozza. Mundruczó Kornél legújabb munkája ugyanis egyszerre kivételes és banális. Emlékezetes film, ami valóban nyomot hagy. Csak az nem mindegy, milyet!

    A film egy fiatal menekült fiú, Aryan (Jéger Zsombor) története, aki apjával együtt akar átjutni a magyar zöldhatáron, de a határőrök hirtelen felbukkanása miatt elkeverednek egymástól. Aryan menekülés közben szemben találja magát a határőrök könyörtelen parancsnokával, Lászlóval (Cserhalmi György), aki halálosan megsebesíti a fiút. Aryan azonban nem hal meg, hanem emberfeletti képesség birtokosa lesz, megtanul levitálni. A menekülttábor orvosa, az állandóan nyerészkedő, alkoholista Stern doktor (Merab Ninidze) boldogulása kulcsát látja a fiúban, ezért kiszökteti a táborból és pénzért kezdi mutogatni haldokló pesti betegeinek, elhitetve velük, hogy Aryan megváltja őket a haláltól. A doktornak mindenképpen pénz kell, mert egy ellene indított műhibapert akar így megúszni, a bolt kifejezetten jól megy, a haldoklók szépen tejelnek, Aryan és Stern üzletét csak az őket kopóként követő László veszélyezteti, akinek egyetlen célja, hogy elkapja a két szökevényt. A hajsza közben azonban sok minden megváltozik, nemcsak a feldúlt főváros formálódik át, de Stern és László is teljesen kifordul önmagából.

    Mundruczó Kornél, saját bevallása szerint, egy olyan filmet szeretett volna leforgatni, ami gondolkodásra és vitára sarkallja a nézőket. Nem volt célja a menekült helyzettel kapcsolatos állásfoglalás, inkább csak a tények bemutatására törekedett.

    Nos, ha ebből a szempontból nézzük a Jupiter holdját, akkor tökéletesen működik, ugyanis életképek sorozatát láthatjuk a vásznon, amik ugyan eltolják Pest hétköznapi univerzumát egy kicsit az elképzelt jövő felé, mégis egyértelműen az aktuális jelenből táplálkoznak. Mundruczó csak felvillantja a különböző szituációk képeit, állásfoglalás nélkül, szinte ömlesztve láthatjuk Budapest különböző arcait, a gazdagság és a nyomor árnyalatait, villanásokat a menekültekről, akik a Keletinél táboroznak.

    A kontextus hiánya és az egyoldalú rendezési elv azonban már a legelső pillanattól nagyon rossz irányba viszi a filmet. Az lehet, hogy Mundruczó egyfajta dokumentarista jelleggel akarta bemutatni a menekülttáborok képeit, vagy a Keletinél kialakult helyzetet, sőt az is nyilvánvaló, hogy vannak, voltak és lesznek olyan szituációk, amikben egyes menekültek agresszívebb viselkedésformát tanúsítanak. Igen, lehetnek köztük terroristák is, akik merényleteket hajthatnak végre, de nem az összes menekült ilyen. A Magyarországon kialakult menekülthelyzet egyik legnagyobb rákfenéje a mesterségesen felerősített általánosítási kényszer, amivel egy nem létező ellenség képét vizualizálják elénk. A Jupiter holdja pedig nem cáfolja meg ezt a hamis és felnagyított képet, nem mutatja meg az érme másik oldalát és így már abszolút érthető a cannes-i közönség felháborodott reakciója.

    Mundruczó nyilván Aryan figurájával akarta ellensúlyozni a film egysíkú ábrázolásmódját, de az igazság az, hogy a fiú sem jobb, mint bárki más, aki őt üldözi, vagy aki kihasználja. Képességét szinte tudattalanul működteti és egy kivételtől eltekintve nem is állítja a jó szolgálatába. Legtöbbször ő is csak saját önzését helyezi előtérbe. Irányítható, ezért nem tudunk felnézni rá.

    Aryan tulajdonképpen lehet bárki, csodatévő angyal vagy akár maga a megváltó Krisztus is. Bár az is lehet, hogy csak egy egyszerű srác, aki mindennél jobban szereti a sült krumplit. Mundruczó elég sok utalást tesz. Például Aryan apja ács, de egy igazán teátrális jelenetben Stern doktor szinte ugyanolyan áhítattal köti be a fiú cipőjét, mint ahogy Mária Magdolna kente meg illatos olajokkal Jézus lábait.

    Egyrészről izgalmas, hogy nem derül ki Aryan igazi kiléte, ugyanakkor így valahogy nem is működnek igazán azok a hajtóerők, amik Stern és László személyiségét megváltoztatják. Maga a hit, a vallás nyilván egy megfoghatatlan, absztrakt dolog, ami ilyen formán nem igényel tárgyiasítást, de azért valamiféle koordináta rendszer mégis szükséges hozzá, hogy el tudjuk helyezni benne magunkat és motivációnkat, ami a hit felé terelt.

    Ha mégis mindenáron össze akarnánk foglalni a film üzenetét, akkor nyilvánvalóan az egyetemes vallásos szeretetről és könyörületességről kéne beszélnünk. Bár Mundruczó szándékosan itt is kicsit homályosan fogalmaz. László, aki nem egyértelműen rossz, inkább csak végletesen szabálykövető megtanulja rugalmasan, aktuálisan kezelni a szituációkat, egyszóval tehát jobb lesz. Míg Stern amúgy is egy piszok alak, aki meg azt érti meg, hogy vannak olyan dolgok, amikért érdemes akár nagy áldozatot is hozni. A végkifejlet szempontjából azonban ez a két változás nem olyan mértékű, hogy bármiféle jelentősége is lenne. Magyarország és Európa ettől még pontosan olyan zord és igazságtalan marad. A két eredmény teljesen kioltja egymást. Újra állunk, nem haladunk előre egy centimétert sem, a film végére tehát a jövőből újra visszaérkezünk az alternatíva nélküli jelenbe.

    A film képei valóban lélegzetelállítóak. Annyi biztos, hogy Rév Marcell lassan kezdhet is csomagolni, mert Hollywood pillanatokon belül elszipkázza majd tőlünk. A felvételeken abszolút érezhető Emmanuel Lubezki hatása, de az a már-már posztapokaliptikus borongás, amit Rév ehhez hozzátesz egészen egyedi és felvillanyozó. Ilyet eddig még egyetlen magyar filmben sem láthattunk.

    Cserhalmi György élete talán egyik legjobb alakítását hozza, egyes jelenetekben majdnem lepipálja önmagát a Dögkeselyűben, ami tényleg hatalmas szó, mert az alvilági módszerekkel dolgozó taxisofőr figurája a színész legemlékezetesebb filmje.

    Jéger Zsombor is kiválóan és hitelesen játszik, Merab Ninidze azonban, valószínűleg a magyar szinkron miatt elég távolinak és mesterkéltnek tűnik. Sokszor mintha nem lenne szerves része a történetnek.

    Jupiter holdja (kritika)
    Mundruczó Kornél legújabb munkája ugyanis egyszerre kivételes és banális. Emlékezetes film, ami valóban nyomot hagy. Csak az nem mindegy, milyet!
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (23 Szavazások)
    5.6

    No Comments "

    A DC már megint csak majdnem alkotott jót (Wonder Woman – kritika)

    június 1st, 2017

    Sajnos a DC-nek ezúttal sem sikerült emlékezetes eredettörténetet alkotni. A Wonder Woman egy teljesen átlagos szuperhős mozi, amit feldob ugyan az extra női energia és érzékenység, de még így sem okoz sok meglepetést.

    Nincs ezen a dolgon mit szépíteni, a Marvelnél ezt egészen egyszerűen sokkal jobban csinálják. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Christopher Nolan óta semmi jó nem történt a DC-vel és ez valószínűleg még sokáig így is marad. Legalábbis addig biztosan, amíg nem akasztanak le valahonnan ismét egy karizmatikus rendezőt.

    Az oké, hogy Patty Jenkins 2003-ban megrendezte A rémet, amiért Charlize Theron szépen be is zsebelte az Oscart, de ezen kívül szinte csak tévés tapasztalata van, ami azért meg is látszik Wonder Woman történetén. A film ugyan korrekt, de lényegében feledhető.

    Persze ott van a nagy kérdés: Mit is várunk el tulajdonképpen egy átlagos szuperhős filmtől? Én speciel azt, hogy ne legyen feltétlenül átlagos, de sokszor már egy komolyabb színészi alakítással is beérném.

    A filmet egyedül az a női érzékenység és energia menti meg az unalomba fordulástól, ami más szuperhős filmekben még ennyire sincs meg. Ezzel legalább egy kicsit oda tud pörkölni a Marvelnek, de ez is inkább csak a Wonder Woman karakter sajátja, mint sem Jenkins rendezői leleménye. Diana csalódása az emberek igazi természetében valóban meg tudja érinteni az embert. Gal Gadot jól játssza az öntudatos büszke amazont, de ugyanakkor tud egészen kislányos és bájos is lenni, egyszerre hétköznapi nő és harcos, feminista hadvezér. Viszont a karakterben ennél azért jóval több lehetőség van, mint amit itt kihoztak belőle.

    A sztori tényleg korrekt, bár néha egészen kiszámítható. Az alkotók különösen szépen mossák el a határt az ősi amazon múlt és a jelen, vagy inkább a világháborús közelmúlt között. Tulajdonképpen az akció is rendben van, nincs vele gond, de nem is túl izgalmas, láttuk már más filmekben is, amit Jenkins itt felvonultat.

    A fronton játszódó jelenetek helyett engem pélául jobban érdekelt volna az amazonok világa, amiről csak nagyon keveset tudunk meg, mint ahogy Diana képességei sincsenek túlmagyarázva. Persze a legtöbben nyilván tisztában vannak a főhősnő adottságaival, akik meg nem, azok így jártak.

    Azért is nagy kár, hogy nem jut nagyobb szerep Doctor Poison (Elena Anaya) karakterének, Jenkins egyáltalán nem használja ki a lehetőséget, hogy Diana totális ellenpólusaként használja a méregkeverőt, ezért jelenléte súlytalan, majdhogynem teljesen felesleges.

    A filmben egyetlen nagyon idegesítő dolog van, nevezetesen, hogy rendezőnőnk olyan szinten rájátszik a neo-noir hangulatra, hogy sokszor (az esetek 90 százalékában) a világítás hiánya miatt a vásznon, csak fekete pacák ugrándozását látjuk.

    Tényleg vannak olyan jelenetek, amikben semmi sem látszik a szereplők arcából. Ez egy idő után tényleg nagyon idegesítő tud lenni és fel nem foghatom, hogy egyáltalán mi az értelme. Ok, háború van és ez szomorú, de játsszák már el ezt nekünk a színészek! Egyik néző sem olyan béna, hogy ezt így a szájába kéne rágni.

    A színészek többnyire ott vannak a szeren. Chris Pine és David Thewlis hozzák a tőlük elvárt szintet. Ewen Bremner is nagyon jó a poszttraumás stresszel küzdő mesterlövész szerepében, bár skót akcentusának magyarítása szokás szerint felháborítóan béna.

    A Wonder Woman tehát egy újabb kihagyott ziccer, de ami még ennél is sokkal szomorúbb, hogy ezen lassan már senki sem lepődik meg, ha a DC-ről van szó.       

    A DC már megint csak majdnem alkotott jót (Wonder Woman - kritika)
    A Wonder Woman tehát egy újabb kihagyott ziccer, de ami még ennél is sokkal szomorúbb, hogy ezen lassan már senki sem lepődik meg, ha a DC-ről van szó.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    5.1

    No Comments "