Posts by VargaGy:

    Legjobb úton (kritika)

    október 13th, 2017

    Túri Bálint első nagyjátékfilmje egyszerűen, de lényegre törően mutatja be a mai Magyarország fiataljainak egyik nagy dilemmáját, menni vagy maradni?

    Nándi, a 31 éves wannabe zenész 7 éves külföldi tartózkodása után tér haza szülőfalujába. Nem tervez sokáig maradni, csak ameddig nem kapja meg a vízumát Új-Zélandra, ahol a számára is csak anyagilag vonzó építőiparban tervezi jövőjét. Látogatása során rátalál a szerelem, találkozik 20 éve nem látott apjával és régi ismerőseivel is. Ezek a találkozások kételyeket ébresztenek benne, hogy nekivágjon-e újra az ismeretlennek, vagy inkább itthon próbálja meg felépíteni az életét.

    A kis költségvetésű film javarésze monokróm technikával készült. A fekete fehér képeket néhol színes animációs részek szakítják meg, ahol Nándi gyerekkori játéka Tom Kapitány elevenedik meg. Általa ismerjük meg a kissé komor arcú főszereplőben dúló valódi érzéseket. A történet egészét a különböző találkozások teszik egységes egésszé. A főhős hazatérése után szinte azonnal szerelembe esik. Ironikus módon, Szilvi a zenészlány, épp fordított utat járt be, mint Nándi, ő Budapestről költözött a kis faluba, ahonnan Nándi egyre csak a kiutat keresi. Találkozik gyerekkori barátjával, Matyival, aki a faluban maradt, itt éli szerény életét feleségével. Budapesten rég nem látott cimboráival vitatja meg az élet nagy dolgait. Onnan gyerekkori barátjához vezet az útja, aki egy balul sikerült csempészés miatt börtönben ül, és akit eddig még saját testvére sem látogatott meg évek óta. Eközben csatlakozik hozzá Pável, egykori utcazenész társa, aki egy harmadik utat kínál neki, csatlakozzon hozzá Szilvivel, és ismét járja az utakat, mint vándorzenész. A legfontosabb találkozása jó dramaturgiai érzékkel a végére marad. Édesapja, aki 20 éve elhagyta családját, felveszi vele a kapcsolatot és arra kéri, látogassa meg. Megannyi hezitálás után, úgy dönt, hogy teljesíti kérését, így utolsó filmbéli útja az apjához vezet.  A történet végére megjön a várva várt vízum is, hogy eldőljön a nagy kérdés, menni vagy maradni.

    A szereplők javarésze a hazai underground zenei életből került ki, de a film dramaturgiája nem is követelt meg különösebben nagy színészi játékot. A Nándit alakító Cservenka Ferenc a film társforgatókönyírója és zeneszerzője is egyben. Korrektül hozta az állanadóan egykedvű, búskomor karaktert. Akárcsak a szerelmét alakító Walters Lili, akinek a saját zenekara is szerepelt a filmben. A szintén zenész Lajkó Bence alakította Pávelt, akinek néhány humorosabb pillanatot köszönhettünk.

    Összességében egy jól átgondolt, remek zenével kivitelezett filmet kapunk az Y-generáció egyik legnagyobb dilemmájáról.

    Legjobb úton (kritika)
    5.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (0 Szavazások)
    0.0

    No Comments "

    Borg/McEnroe (kritika)

    október 8th, 2017

    A tenisztörténelem egyik legtöbbet emlegetett mérkőzése által nyerünk bepillantást Björn Borg és John McEnroe pályán kívüli lelki vívódásaiba.

    Wimbledon,1980. Björn Borg (Sverrir Gudnason), aki mindössze még csak 24 éves volt ekkor, világelsőként ötödik wimbledoni címvédésére készül. Ellenfele az igen tehetséges, de annál forrófejűbb 20 éves amerikai John McEnroe (Shia LaBeouf). Borg számára az igazi küzdelem azonban nem a pályán, hanem a szívfalak mögött zajlik, saját magával.

    A történet az 1980-as Wimbledoni tornára van felépítve. Ahogy a filmben haladunk a címbéli páros végső csatájáig, úgy kapunk egyre nagyobb betekintést, a főszereplők múltjába és jelenlegi életébe. Tekintve, hogy egy svéd filmről van szó, nem meglepő, hogy Björn Borg karaktere sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott, mint ellenfele John McEnroé, mégis lehetett volna egyenlőbb a két szereplő játékideje. Sokat hozzáadott volna a filmhez, ha jobban megismerjük McEnroe lázadó, a társadalmi szabályokra fittyet hányó személyiségének kialakulását. Főleg, hogy a döntő idején már ő sem egy különc újoncként szállt harcba a trófeáért, tekintve, hogy előző évben megnyerte a US Opent. Iceberg, azaz Björn Borg szerényebb családból származott és gyerekkorában még nagyon is forrófejű volt a pályán. Ez talán annak is volt köszönhető, hogy a tenisz mellett hokizott is, ahol az ilyesfajta érzelem nyilvánítás megszokott. Későbbi edzője hatására, sikerült teljesen magába folytani minden érzelmét meccs közben. Talán emiatt, vagy mert nem tudott megbirkózni azzal, ha nem ő volt a legjobb, 24 éves korára kissé depressziós, rigolyáinak élő férfi lett, aki inkább a szállodaszobájában tölti estéit, ahelyett, hogy kiélvezné sztárságát. Mivel a történet egésze az évszázad egyik legnagyobb meccse köré van felépítve, így mégiscsak egy sportfilmről beszélünk. Ennek ellenére sajnálatosan pont a teniszpályán felvett jelenetek lettek a leggyengébb képsorai a filmnek. Nyilván egyik szereplő sem egy Nadal vagy egy Federer, sőt a McEnroet alakító Shia LaBeouf még csak nem is bal, hanem jobb kezes, de akkor is lehettek volna átütőbbek a sportjelenetek. A rendező Janus Metz Pedersen valahogy nem tudta kézben tartani, hogy a film egyes szálai egy kerek egészet alkossanak a végén. Pedig Ron Howard már megmutatta a Hajsza a győzelemérttel, hogyan is kell egy klasszikus rivális páros történetét bemutatni.

    A színészek játékára nem lehet panasz. A remek jelmezek és a külsőbéli hasonlóságok nagyban hozzásegítik átlényegülésüket. A főszereplő Sverrir Gudnason, a svéd krimik sztárja hitelesen adja vissza az akkoriban borongós, örökké világfájdalmas tekintetű teniszfenomén Björn Borgot.

    Shia LaBeoufnek ez a szerep szinte ajándék volt, hiszen ő a magánéletben is egy elég balhés figura, a teniszezést leszámítva, csak magát kellett adnia. Stellan Skarsgard, aki Borg edzőjét és mentorát alakítja, olyan hatásosan terelgeti az ifjabb, majd felnőtt teniszezőt, hogy szinte felkérném, adjon nekem is magánórákat. Érdekesség, hogy gyerek Borgot maga a sztár fia Leo alakította.

    Kicsit felemásra sikerült ez a film. Önéletrajzi történetnek sekélyes, sportfilmnek pedig kevés. Teniszrajongóknak kötelező, de azt hiszem, akit eddig se érdekelt ez a sport, nem ezután a film után fog elrohanni pályát bérelni egy közeli klubba.

    Borg/McEnroe (kritika)
    Önéletrajzi történetnek sekélyes, sportfilmnek pedig kevés. Teniszrajongóknak kötelező, de azt hiszem, akit eddig se érdekelt ez a sport, nem ezután a film után fog elrohanni pályát bérelni egy közeli klubba.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    5.5

    No Comments "

    Tulipánláz (kritika)

    október 4th, 2017

    Justin Chadwick készített feldolgozást, Deborah Moggach azonos című regényéből, amely remek korrajzot ad a 17. századi Amsterdamról, egy romantikus történet keretében.

    Az 1700-as évek Amszterdamjában, Sophia az árvaházi kislányt egy jobb jövő reményében hozzáadják egy idősebb, ámde annál gazdagabb kereskedőhöz. Ez a frigy megteremti saját maga és testvérei anyagi biztonságát is. A boldogtalan házasság egyhangú hétköznapjai azonban váratlan fordulatot vesznek, amikor Sophia férje, egy ifjú festőt bíz meg portréjuk elkészítésével. A festő és a fiatal nő hamar egymásba szeretnek. Nem látván más kiutat reménytelen helyzetükből, minden pénzünket a tulipántőzsdén teszik kockára.

    A történetet Sophia szobalánya narrálja végig, akinek sok elszólásából már sejthetjük a végkifejlet irányát.  A kor szellemének megidézésenként, egy nagyon szép, és tényleg igazán igényes díszleteteket és jelmezeket vonultatnak fel a készítők. Amszterdam kereskedelmi, halbűzös kikötőjét, a macskaköveken átvonuló szedett-vedett seregletet szinte megelevenedve látja maga előtt az ember, mintha ténylegesen is lelépnének a vászonról. Sajnos a történet már nem ezt az érzést adja vissza a nézőnek. A film a saját műfajába is belegabalyodik, mert romantikusnak nem elég romantikus, realistának meg harmatgyenge. Gondolok itt arra, hogy a szegény árvaházi lány egy számára anyagilag előnyös, de a boldogságát nézve visszás házasságát nem éli meg teherként. Viszolyogva bár, de zokszó nélkül várja minden este, hogy nála jóval idősebb férje gyerekkel ajándékozza meg. Mégis a nő nem borzong ettől eléggé, miközben ez láthatóan teher számár, a férje pedig, aki kvázi megvásárolta magának, nem elég türelmetlen, hogy három év elteltével sem ajándékozza meg gyerekkel. A másik sarkalatos probléma, hogy elég nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen kik az igazi főszereplők. Ha csak a filmvásznon eltöltött időt vesszük alapul, akkor egyértelműen Sophia (Alicia Vikander) és festő szerelme (Dane DeHaan). Ugyanakkor, ha a történet egészét nézzük, akkor a második szálként felvonultatott szobalány (Holliday Grainger) és halárus szerelmi története fonja át az egész filmet és tulajdonképpen ez ad neki keretet is.

    Az önfeláldozó fiatal lány szerepénben most nem sikerült olyan átütő alakítást hoznia Ailcia Vickadernek, ugyanakkor Dane DeHaanne-el való románcuk nagyon jól működik a vásznon. Nem Christoph Waltz hibája, hogy a regény és ennek adaptációja során, a vén kecske szerepében kissé nevetségessé válik a végére. Azt azonban nem értem, hogy miért kellett beleerőltetni Cara Delevingnét ebbe a filmbe. Talán egyszerre tartottak kávészünetet a Valerián forgatásán Dane DeHaannel és nem volt jobb dolga?

    Tulipánláz (kritika)
    Sokszor volt olyan érzésem, hogy a lenyűgöző jelmezek és a korhű díszletek, ellenére a történet sokat rontott az összképen.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.3

    No Comments "

    Egyenesen át (kritika)

    szeptember 29th, 2017

    Nem túl a hálás feladat egy sikeres film újraértelmezése, főleg ha Joel Schumachert kéne felülmúlni vagy legalábbis szorosan a nyomában lépkedni. Nos, ez Niels Arden Oplevnek nem is sikerült.

    Jamie (James Norton), Courtney (Ellen Page) Ray (Diego Luna), and Marlo (Nina Dobrev)

    Öt fiatal, sikeres, feltörekvő orvostanhallgató, saját életüket kockára téve megdöbbentő kísérletezésbe kezdnek, hogy megtapasztalják mi vár rájuk a halál után. Az újraélesztésből visszatérve tapasztalt eufória azonban hamar elmúlik, és helyette a múlt sötét titkai kezdik kísérteni őket.

    A történet nagyon sokban másolja az eredetit, ami nem baj, sőt, egy feldolgozásról beszélünk, de pont, amikor hozzá lehetne tenni a cselekményhez, akkor mennek félre a szálak.

    Nehéz értelmezni például, hogy a film felújítása csak abban merül ki, hogy fejlettebbek az orvosi körülmények és a kórház vészhelyzetre berendezett alagsorában lévő gépekhez már MR gép is tartozik, amit a laptophoz csatlakoztatnak, nem pedig VHS videóra rögzítik a kísérletet. De ez az a film, ami nem igényelt sok képi újítást, vagy CGI-t, mert a lényeg a történetben rejlik. Amint be kéne mutatni az egyes szereplőket, és azt, hogy hogyan meg küzdenek meg múltjuk kísérteteivel már el is vérzik a sztori. A film első fele még többnyire leköti az ember figyelmét, főképp, mert az még nagyban hajaz az eredetire. Aztán valami rémületesen nagyot zuhan a színvonal, akárcsak a szereplők pulzusa, mikor kiütik őket, és egyre inkább egy zs-kategóriás horror filmet látok, nem egy régvolt film okos újra gondolását.

    Ami a színészeket illeti, nehéz eltekinteni az eredeti impozáns gárdától.(Julia Roberts, Kiefer Sutherland, Kevin Bacon, Oliver Platt, William Baldwin) Akkoriban nem voltak még Oscar közelben, de róluk hihető volt, hogy egyszer talán elérik ezt a szintet. Itt Ellen Pagen kívül a többieknek lehet tényleg ez lesz életük szerepe. Kiefer Sutherland volt az egyetlen, aki a régi szereplők közül bevállalta, hogy részt vegyen a feldolgozásban, méghozzá az eredeti film 17 évvel későbbi Nelsonja képében. Az orvostanhallgatók mentoraként, csekélyebb szerepe ellenére is lejátszotta legtöbb fiatal kollegáját.

    A már korábban említett Ellen Page jól hozta a lelkiismerete miatt őrületbe forduló, gyászoló testvért. Talán ő volt az egyetlen hiteles karakter a főszereplők között.

    Nina Dobrev hozta a tőle megszokott kötelezőt, ami nála kimerül abban, hogy gyakorlatilag csak három arcát váltogatja: szép vagyok, hisztizek, majdnem meghalok, bocs mégse. Neki a Vámpírnaplók alatt volt ideje begyakorolni, hogyan kamatoztassa ezt a sokoldalú tehetségét. A többiek közül még Diego Lunát említeném meg, mert neki nagyobb jövőt jósoltak anno, és itt sem volt rossz, de azért sokkal karizmatikusabban kellett volna hoznia az ellenpólust, akit Oliver Platt alakított az eredeti filmben. A barát, aki részt vesz ugyan a kísérletekben, segítve a többi őrültet, hogy tényleg visszajöjjenek az életbe, de ő maga sosem lenne áldozati bárány, mint kísérleti alany, hiszen ezzel a saját életét tenné kockára.
    Sajnálom, hogy a készítők egy ekkora ziccert, mint ennek a filmnek az újragondolása kihagytak, mert az alapsztori adott volt, és egy ponton még jó irányba is vihették volna. A végére azonban sokkal inkább éreztem magam agyhalottnak, mint azok, akiket kiütöttek.

    Egyenesen át (kritika)
    Nem túl a hálás feladat egy sikeres film újraértelmezése, főleg ha Joel Schumachert kéne felülmúlni vagy legalábbis szorosan a nyomában lépkedni. Nos, ez Niels Arden Oplevnek nem is sikerült.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    4.7

    No Comments "

    Isten hozott Németországban (kritika)

    szeptember 25th, 2017

    Nagy fába vágták bele a fejszéjüket a film készítői, amikor a bevándorlás kényes témáját egy vígjátékkal akarták emberközelibbé tenni.  Nem lett volna hamvába holt ötlet, de a megvalósítás ezúttal kivitelezés gyatra lett.

    A tehetős, ámde unatkozó, középkorú háziasszony Angelika (Senta Berger) férje ellenérzéseit figyelmen kívül hagyva befogadja a nigériai menekültet Diallot (Eric Kabongo). A család élete teljesen felbolydul, mert nem csak a külvilág, hanem felnőtt gyerekeik ellenérzéseivel is meg kell küzdeniük. Különös vendégük azonban ráébreszti őket, az élet igazán lényeges dolgaira.
    Az egy dolog, hogy a sztori kissé elrugaszkodott a valóságtól, elvégre egy bohókás vígjátékhoz jó alap lehet a kapuzárási pánikkal sújtott háziasszony, aki menekültek befogadásában látja élete megújítását. Sajnos azonban a sztereotípiák keltette feszültséget nem tudják feloldani a humoros pillanatok, mert a gegek jóval kínosabbra és butábbra sikerültek a kelleténél. Gondolok itt például a Diallo tiszteletére rendezett bulira, ahol az a legnagyobb poén, hogy egy zebra is a tiszteletét teszi. (Érted! Mert afrikai.)

    A film karakterei bántóan sablonosak, eredeti szándék szerint nyilván ez adná a tökéletes ellenpólust Diallo karakterével szemben, akinek eddigi élete maga volt a szenvedés, de az alkotók figyelhettek volna rá, hogy egy kicsit színesebbé, emberközelibbé tegyék a többi szereplőt is.

     Ami a színészek játékát illeti, ott nincs sok kivetni való, hiszen elég alacsony az a léc, amit meg kell ugraniuk. Senta Berger remekül hozza a begyepesedett nyugdíjas tanárnőt, aki új kivívásokat keresve a jótékonykodásban látja a megoldást, hogy újra megtalálja önmagát, ha már óraadónak nem veszik fel a menekültek konténervárosba.
    A férjét alakító Heiner Lauterbachhal jól hozzák az elhidegült, nyugdíjas házaspárt. Az már nem az ő hibájuk, hogy a forgatókönyv nem sikerült túl fényesre.

    Itt jegyezném meg, hogy a film rendezője, Simon Verhoeven egyben a forgatókönyv író is. Nyilván nem lehetetlen vállalkozás, hogy egy személy tartsa kézben a gyártás két legfontosabb folyamatát, de neki ez most egyáltalán nem sikerült.

    A házaspár lányát alakító Paulina Rojinskihez párosították a film legnagyobb sztárját, így Elyas M’Bareket is könnyedén ellenpólussá válhatott, mint török származású, menő sebészorvos, aki szabadidejében a menekültek egy csoportjával barátkozik és sportol.

    Florian David Fitz alakítja Philipp Hartmannt a jól menő ügyvéd fiút. Itt sem a színész játékán múlott, hogy szerepe unalomba fullad, mert minden egyes lépése csak arra szolgál, hogy mindenkiben tudatosítják, a pénz nem boldogít, lám mennyivel fontosabb dolgok is vannak az életben.
    A film azért csalódás, mert sokkal több lett volna benne, mint amit végül a néző kapott. Bár a rendező egyértelműen állást foglal a menekült helyzet megosztó témájában, ostoba poénjai miatt mégis sokszor kínos gúnyolódásnak hat az egész, mintsem a menekültek mellett szóló történetnek.

    Isten hozott Németországban (kritika)
    Bár a rendező egyértelműen állást foglal a menekült helyzet megosztó témájában, ostoba poénjai miatt mégis sokszor kínos gúnyolódásnak hat az egész, mintsem a menekültek mellett szóló történetnek.
    4Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.4

    No Comments "

    Amerikai bérgyilkos (kritika)

    szeptember 16th, 2017

    Napjaink egyik legégetőbb témáját boncolgatja az Amerikai fejvadász, nevezetesen, mi lenne ha, illetéktelen kezekbe kerülne egy atombomba. Bár a filmről is azt mondhatnám, hogy atomi volt!

    Mitch Rapp (Dylan O’Brian) egy szörnyű terrorista támadás során elveszíti percekkel azelőtt eljegyzett mennyasszonyát. A tragédia hatására egyszemélyes háborút indít a szélsőségesek ellen. Az egyik ilyen balul sikerült akciója során felfigyel rá a CIA igazgatóhelyettese Irene Kennedy (Sanna Lathan), aki lehetőséget kínál neki, hogy immár a haza szolgálatába állva élje ki mérhetetlen bosszúvágyát a terroristák ellen. Az egykori atléta egy kőkemény kiképzésvezető Stan Hurley (Michael Keaton) szárnyai alatt kíméletlen hírszerzővé válik. Élete első bevetésén rögtön a Közel-Keleten találja magát, hogy megakadályozzon egy radikális szervezetet az atombomba bevetésében.

    Az első képsorok már-már Romana regényekbe illő romantikáját látva, azt hittem, hogy rossz filmre ültem be. A jól sikerült leánykérés azonban perceken belül véres drámába torkollik a tengerparton. A rendező Michael Cuesta, aki eddig jobbára tévés krimisorozatokat rendezett, hátborzongatóan élethűen  idézi elénk, a két évvel ezelőtti tunéziai tengerpari mészárlást. Saját csontjaiban érzi az ember a főhős mindent felülíró bosszúvágyát.

    Mégis kissé nevetséges, hogy egy átlagos ember másfél év leforgása alatt, olyan profi terrorista jelöltnek képezi  ki magát, hogy simán  eljut egy terroristasejt bázisára, meg hogy önjelölt ámokfutását látva a CIA a szárnyai alá veszi, mert a Cég egyik fejese annyira beleesik, mint vak ló a kútba, hogy benne aztán van potenciál! A rendhagyó kiképzés során azonban sokadszorra is kiütközik, hogy csakis a saját bosszúvágya hajtja. Nem tudom mennyire hihető, hogy egy atombomba visszaszerzésére egy olyan embert is beválasztanak a csapatba, aki szeretettel leszarja felettese parancsát, ha épp valakiben viszont látja agyonlőtt szerelme gyilkosát. Ettől függetlenül a film első kétharmadáig pörgős, az akciójelenetek ütnek, és lendületesen haladunk a végkifejlet felé. A végére azonban sajnos sokat veszít a film a lendületéből. Talán az inkább tévében sikeres rendezőnek túl nagy falat volt egy egész estés játékfilm.
    A főszereplő Dylan O’Brian, öles léptekkel halad, hogy kilépjen a tinifilmek árnyékából. Meggyőzően alakítja a gyásztól megvadult bérgyilkost, aki nem ismer kegyelmet. Mellette Michael Keaton a tőle megszokott módon megbízhatóan hozza veterán kiképzőt, aki akkora penge, hogy a CIA-n belül is saját kis kiképző víkendháza van. A Shiva Negar által alakított Annika személyében megkapjuk a filmek kötelező jónőjét. Sok szerepe nincs, de az általa hozott egzotikus szépség karaktere kipipálva. A főgonosz szerepe ebben a filmben tényleg elég hálátlan volt, mert a Szellem becenéven futó őrült motivációja finoman szólva is megkérdőjelezhető. Taylor Kitch azonban kihozza a szerepben lévő maximumot, aminek végcélja nyilván nem az Oscar jelölés volt.

    Összességében az Amerikai bérgyilkos egy lendületes, élvezhető popcorn mozi. Nem úgy fogjuk emlegetni, mint életünk meghatározó moziját, de az egy estés szórakozás garantált.

    Amerikai bérgyilkos (kritika)
    Az Amerikai bérgyilkos egy lendületes, élvezhető popcorn mozi. Nem úgy fogjuk emlegetni, mint életünk meghatározó moziját, de az egy estés szórakozás garantált.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.0

    No Comments "

    Renegátok (kritika)

    szeptember 10th, 2017

    Az uborkaszezon lezárásaként érkezett meg a hazai mozikba ez a korántsem korszakalkotó kincsvadász történet. Steven Quale rendező és Luc Besson egy monoton és többnyire kiszámítható akciófilmet akar újdonságként eladni, de az igazság az, hogy ezek felett a klisék felett már rég eljárt az idő.

    A sztori egy elveszettnek hitt háromszáz millió dolláros kincs utáni európai hajszáról szól, amit egy amerikai elit kommandós csapat próbál visszaszerezni és leszállítani jogos tulajdonosának. Jó akciófilmes szokás szerint, egy szerencsétlen baki miatt a küldetésre pusztán csak tíz órájuk marad az eredetileg tervezett egy hét helyett.Szóval szegény renegátokat még az ág is húzza, csak győzzenek kikeveredni a rázós szitukból.

    A film számomra leginkább olyan benyomást keltett mintha nem csak a cselekmény játszódna 1995-ben, de maga a film is akkor, vagy még sokkal korábban készült volna. Már a nyitó képsorok is lassan döcögnek, az időben túlméretezett akció jelenet szemmel láthatóan meghaladja Quale képességeit, a film első fele bántóan unalmas.

    A későbbiekben sem számíthatunk túlzott izgalomra, a cselekmény teljesen kiszámítható módon zötyög a végkifejlet felé. Az akciójelenetek mondjuk egészen korrektek, bár sajnos túlságosan is kiütköznek a kisebb költségvetésű filmekre jellemző hibák. A CGI sajnos sokszor kritikán aluli.

    A filmben még Luc Bessonhoz képest is sok a mesés és bugyuta elem. Például az isten háta mögötti kis falu pultos lánya természetesen nem lehet más, csak egy Victoria Secret kaliberű szépség, aki pusztán szempilla rebegtetéssel is rávesz egy komplett elit egységet, hogy karrierjüket és főleg életüket kockáztatva mentsék meg kis hazáját. A mesés kincs létezését igazoló bizonyíték elrejtésére pedig nyilvánvalóan a mosogató alatti szekrény a legalkalmasabb, ehhez kétség sem férhet.

    A filmben elsütött poénok java nagyon erőltetett, talán összesen két emlékezetes van köztük. Besson úgy látszik minden energiáját elhasználta a Valerian forgatása közben, erre a filmre már teljesen kifújt az amúgy remek humorérzéke.

    A karakterek is teljesen sablonosak, a hidegvérű nagy öreg (Sullivan Stapleton), a random szépfiú (Charlie Bewley) és az őket segítő kivételes képességű társak, akik simán elmennek terminátornak is. A két főszereplő és a csapat többi tagját alakító Diarmaid Murtagh, Joshua Henry és Dimitri Leonidas hiteles alakítást nyújtanak, a néző elhiszi, hogy egy összeszokott gárda küzd vállvetve egymásért.  A film női főszereplője Sylvia Hoeks is jobbára hitelesen lobbantja lángra Charlie Bewley szívét. Az már nem a színészek, sokkal inkább a forgatókönyv hibája, hogy ennek a románcnak legalább Rómeó és Júliát meghazudtoló erejűnek kellene lennie, hogy beindítsa a nagyszabású kincsmentési akciót. Az egyik üdítő kivétel az Oscar-díjas J.K. Simmons, aki a maga pár mondatával is túlszárnyalja az összes szereplőt és vidám perceket szerez a nézőnek. Nem lenne igazságos kihagyni Ewan Bremner nem túl hosszú, de annál emlékezetesebb alakítását, mint egyfajta kamikaze helikopter pilóta.

    Ha a filmet részletiben nézzük, nem lehet rá sok panaszunk, sajnos azonban mégsem áll össze egy dinamikus pörgős sztorivá, sok benne az üres járat. Engem szinte végig az kötött le, hogy kitaláljam melyik filmből ismerős Dimirti Leonidas. Azt hiszem ez tényleg nem túl hízelgő egy pörgősnek és izgalmasnak kikiáltott akciófilmre nézve.

    Renegátok (kritika)
    Steven Quale rendező és Luc Besson egy monoton és többnyire kiszámítható akciófilmet akar újdonságként eladni, de az igazság az, hogy ezek felett a klisék felett már rég eljárt az idő.
    4Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    5.9

    No Comments "