Posts by VargaGy:

    Solo: Egy Star Wars történet (kritika)

    május 25th, 2018

    Miután a Disney 4 milliárd (!) dollárért vette meg a Star Wars jogait, várható volt, hogy futószalagon fogják gyártani a folytatásokat illetve előzményfilmeket. Így született meg a Han Solo ifjú éveire koncentráló Solo is. A keményvonalas rajongóknak lehet, hogy csalódást fog okozni, mert hangulatában és képi világában kissé eltér az eredeti sorozattól. Ez a változás azonban inkább csak jót tett a filmnek, eltérő stílusa egyedibbé teszi. Az, hogy mégsem született egy kiemelkedő alkotás, sokkal inkább a gyengébbre sikerült történet számlájára lehet írni.

    Az ifjú Han (Alden Ehrenreich) és szerelme Qi’Ra (Emilia Clarke) egy szebb jövő reményében, mindenre elszántan szeretnék elhagyni a Corellia nevű lepusztult ipartelepre hajazó bolygót. Ekkor veszi kezdetét Solo alvilági kalandozása, melynek során megismeri Chewbaccát (Joonas Suotamo), későbbi másodpilótáját és elmaradhatatlan társát, találkozik a minden hájjal megkent, dörzsölt szerencsejátékos Landóval (Donald Glover) és láthatjuk, ahogyan először lép az Ezeréves Sólyom fedélzetére.

    Han Solo az egyik legkarizmatikusabb szereplő a Birodalomban, így hát nem volt meglepő, hogy éppen az ő karaktere kapott előzményfilmet. Végre megismerhetjük azokat az embereket, és eseményeket, melyek nagyban hozzájárultak, hogy a kissé naiv, idealista fiúból egy dörzsölt csepész lett. Mivel élete ezen szakasza főleg az alvilágban játszódott, a film képi világa is elég komorra sikerült. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kapnánk meg a SW univerzumtól már megszokott gyönyörű képeket, csak éppen a történet nagyrészt nyomasztó bolygókra kalauzol el minket, a mindent betakaró hó birodalmától kezdve, teljes sivatagi tájon át. Mindezt nagyon látványos akciójelenetek kíséretében láthatjuk, a már jól megszokott különös, olykor mókás, de mindenképpen marandandó élményt nyújtó újonnan belépő szereplők kíséretében. A film ezen elemeire nem is lehet panasz, az ok amiért nem csettint elismerően az ember, az a kissé kiszámítható történet. Szépen eljutunk „A” pontból a „B”-be, de mindeközben alig kapunk előre nem látható fordulatot, és sajnos akad a filmben üresjárat is.

    A főszerepet alakító Alden Ehrenreich nehéz örökséget kapott, hiszen finoman szólva sem egyszerű feladat Harrison Ford egyik legendás szerepét alakítani. Ami a hasonlóságokat illeti, inkább csak a külsőségekben akarták az alkotók az eredeti Solót leutánozni, ami egyrészt jó húzás volt, másrészt a béna frizurát leszámítva jól sikerült. Amit pedig Ehrenreichnek színészileg kellett hozzátennie, azt remekül megvalósította, én el tudtam vonatkoztatni az eredeti szereplőtől. Nyilván lesz majd olyan, aki inkább végigszenvedné az egészet egy digitálisan megfiatalított Ford látványával, mintsem, hogy egy kockát is Alden Ehrenreich-el lásson.

    Donald Glover telitalálat volt Lando szerepében, mintha csak rá szabták volna a film egyik legeredetibb karakterét, akinek egyébként nagyon sok humoros, feszültségoldó jelenetet köszönhetünk. Woody Harrelson pedig lassan, de biztosan bebetonozta magát a jelentősebb filmek meghatározó mellékszereplőjének. Üzembiztosan hozta a Han életében fontos szerepet betöltő Tobias Beckett karakterét. Emilia Clarke viszont kicsit elveszettnek tűnt Qi’Raként. A kémia sem működött igazán közte és Ehrenreich között, és az általa alakított szereplő változó jellemét sem tudta igazán hitelesen visszaadni.

    Ha önmagában nézzük, akkor a Solo egy igazán szórakoztató, látványos kalandfilm lett. Ha viszont a SW-széria részeként vesszük, akkor csak alulról súrolja a sorozat előző részei által igen magasra tett képzeletbeli lécet.

    Solo: Egy Star Wars történet (kritika)
    A keményvonalas rajongóknak lehet, hogy csalódást fog okozni, mert hangulatában és képi világában kissé eltér az eredeti sorozattól. Ez a változás azonban inkább csak jót tett a filmnek, eltérő stílusa egyedibbé teszi. Az, hogy mégsem született egy kiemelkedő alkotás, sokkal inkább a gyengébbre sikerült történet számlájára lehet írni.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.2

    No Comments "

    Sosem voltál itt (kritika)

    május 23rd, 2018

    Lynne Ramsay drámájából leginkább a főszereplő Joaquin Phoenix zseniális alakítása marad meg az ember emlékezetében, mert sajnos maga a film elég gyengére sikerült.

    Joe (Joaquin Phoenix) a kiégett veterán és egykori FBI ügynök lelkében olyan mély sebeket hagytak a karrierje során átélt borzalmak, hogy az öngyilkossággal való próbálkozás mindennapjai részévé vált. Amikor nem magát próbálja meg bántani, akkor otthonról elszökött lányokat kutat fel, akik vagy eltűntek, vagy lánykereskedők raboltak el. Ez a cseppet sem könnyű munka egy nap még a szokottnál is veszélyesebbé válik, aktuális megbízása még az eddigieknél is sötétebb titkokat rejt.

    A film leggyengébb pontja maga a forgatókönyv, ami akárcsak a főhős lelke, a szemünk előtt kezd el széthullani. Kapunk egy gyerekkorában bántalmazott, a munkájában pedig méginkább kiégetté vált középkorú férfit, akit leginkább csak idős, segítségre szoruló édesanyja ápolása tart vissza az öngyilkosságtól. Miközben bepillantást nyerünk belső lelki vívódásaiba a múltból felvillanó rémes emlékképek kíséretében, láthatjuk, hogy a jelenben gyereklányok felkutatásával foglalkozik, akiket néha a legborzalmasabb helyekről kell elhoznia. Ez a két fő cselekményszála a filmnek, melyek sokszor idegesítő tempóban váltogatják egymást. Így aztán nem tudunk elmélyülni sem Joe lelkivilágában, hiszen jószerével csak utalásokat kapunk arról, hogy milyen borzalmas gyerekkora lehetett és hogy felnőtt élete sem egy fáklyásmenet, sem pedig az aktuális esetébe. Pedig az új megbízása eltér a szokványostól, hiszen az eltűnt lány, Nina (Ekaterina Samsonov), történetesen egy szenátor lánya, és egy pedofilokra szakosodott luxusbordély foglya. Azonban ettől a száltól sem kapunk többet, mint néhány véresebb jelenetet, ahogy kalapácsával ered a perverz bűnözök nyomába. Bár az  mindenképpen alkotókat dicséri, hogy a film nem lett öncélúan, a végletekig erőszakos, nem ezzel akarta felhívni magára a figyelmet. Ezzel együtt is, a végeredmény elég vérszegényre sikeredett.

    Az egyetlen és tényleg említésre méltó dolog a filmmel kapcsolatban Joaquin Phoenix remekbe szabott játéka. Csakhogy róla tudjuk, hogy bármikor képes ilyen szintű alakításra, és az egyáltalán nem válik a film javára, ha ez az egyetlen pozitívum, amit ki lehet emelni az alkotással kapcsolatban.

    Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha ebben a filmben a rendező mindent egy lapra tett fel, azaz Joaquin Phoenixre, és a történetvezetésre már nem fordított annyi energiát, mint amennyit kellett volna.

    Sosem voltál itt (kritika)
    Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha ebben a filmben a rendező mindent egy lapra tett fel, azaz Joaquin Phoenixre, és a történetvezetésre már nem fordított annyi energiát, mint amennyit kellett volna.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.3

    No Comments "

    Három hegycsúcs (kritika)

    május 16th, 2018

    Jan Zabeil thrillerbe oltott lélektani drámája a gyönyörű táj és a nagyszerű színészi teljesítmények ellenére is nagyon vontatottra sikeredett, a feszültség lassú adagolása inkább elkedvetleníti, mint felcsigázza a nézőt.

    Lea (Bérénice Bejo) és kisfia Tristan (Arian Montgomery) az anya barátjával, Aaronnal (Alexander Fehling) töltik családi vakációjukat a festői Dolomitokban. A külvilágtól elzárt környezetben azonban szépen lassan a felszínre törnek az elnyomott indulatok. Annak ellenére, hogy Lea és Aaron már két éve együtt vannak, a nyolcéves Tristan nehezen fogadja el mostohaapját, ami egyre veszélyesebb helyzetekbe sodorja őket.

    A film központi témája a három ember egymáshoz fűződő bonyolult viszonya. Az egyedülálló anya próbálja minél jobban elfogadtatni fiával szíve új választottját, ami korántsem olyan egyszerű, mert Tristan egyszerre érzi betolakodónak és valamiféle pótapának az életükbe nemrég belépő Aaront. Ezt a kettős érzését a férfi felé a negatív irányba erősíti az a tény, hogy anyja miatta hagyta el apját, ezáltal szétszakítva a családot. Lea pedig sokszor inkább fia kedvére tesz, mellőzve a tényt, hogy éppen kinek volt igaza az adott helyzetben. Ez persze természetes egy anyától, csak éppen nem az áhított harmóniát segíti elő. Mindeközben Aaron, ahogyan egyszer az ő szájából is elhangzik, fiaként szereti Tristant, mégis néha azt kívánja, bárcsak ne lenne velük. Bonyolult kapcsolatukat tovább terheli, hogy Lea és Aaron közös gyereket szeretnének, aminek Tristan finoman szólva sem örül. Ezt a cseppet sem egyszerű alapfelállást próbálja Zabeil feszültségkeltő módon bemutatni, thrillerszerűvé tenni. Mert hiába ez a film műfaji besorolása, ez nem thriller. Inkább drámának lehet nevezni, vagy a kettő keverékének, és emiatt a végeredmény nem is lett egy igazán jól sikerült alkotás.

    A kisfiút alakító Arian Montgomery alakítása kiemelkedően jó, sokszor már a puszta pillantása is hátborzongatóan hat. Igazán fényes jövő állhat előtte, ha már gyerekként ilyen szuggesztív előadásra képes. Az anyát alakító Bérénice Bejo is remekel a szerepében, ahogyan Alexander Fehling is kitűnően átadja Aaron karakterét. Ezt azért is fontos kiemelni, mert a köztük lévő feszültséget sokszor inkább a színészi játékukkal kell visszaadniuk, semmint a dialógusok által.

    Bár a film nem lett igazán hosszú, mégis rettentő terjedelmesnek tűnik, és akárcsak a szereplők egymástól a végére a néző is elkezd eltávolodni a filmtől.

    Három hegycsúcs (kritika)
    Jan Zabeil thrillerbe oltott lélektani drámája a gyönyörű táj és a nagyszerű színészi teljesítmények ellenére is nagyon vontatottra sikeredett, a feszültség lassú adagolása inkább elkedvetleníti, mint felcsigázza a nézőt.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.5

    No Comments "

    Egy lélegzetnyire (kritika)

    május 11th, 2018

    Végre egy katasztrófafilm ahol nem a CGI-jal túltolt képsorok háttérben próbálnak a főszereplők életben maradni. Enélkül is lehet egy feszültséggel teli, és igazán izgalmas filmet alkotni. Ehhez azonban elengedhetetlen egy nagyon erős történet, ami a képi világ helyett, sokkal inkább az egyes szereplőkre és az egymást közötti interakcióra helyezi a hangsúlyt. Az Egy lélegzetnyire c. filmnek ezt sajnos nem sikerült megvalósítania.

    Párizst földrengés rázza meg, melynek következtében mérgesgázköd árasztja el a várost. A túlélők az épületek felsőbb szintjeire menekülnek, ahová már nem ér el a gázfelhő. Egy családnak azonban nem csak ezzel a természeti katasztrófával kell megküzdenie, hanem le kell jutniuk a második emeleten ragadt lányukhoz, aki egy veleszületett betegség miatt egy speciális burokban kénytelen élni. Azonban az idő előrehaladtával rájönnek, hogy nem fog jönni a segítség, nekik kell megoldást találniuk rá, hogy mindannyian épségben kijussanak a gyilkos ködből.

    Számtalan remek példa állt az alkotók előtt, melyekből okulhattak volna, hogy az alacsonyabb költségvetés nem feltétlenül jelent hátrányt, mert az egyedi látásmód, a történet váratlan fordulatai, és a színészi játék sokkal többet számít egy film elkészítése során. Nem kell messzire menni, elég csak a nemrég mozikba került Hang nélkülre gondolni.

    Az alapvetően jó keretet ad a történetnek, hogy akárcsak ha velünk történt volna meg ez a katasztrófa, itt is csak annyit látunk az eseményekből, amennyit a szereplők átélnek. Ez segít a nézőnek, hogy teljesen bele tudja helyezni magát a szituációba, és néhány izgalmas jelenet keretében átélhetjük hogyan is lehet vészelhető át egy katasztrófa. Ahogy az a tétel is bizonyosságot nyer, ember embernek farkasa. A probléma azzal van, hogy a mozgalmasabb részek csak felvillanások a filmben, még a szűkre szabott 89 perces játékidő is soknak tűnik.

    A főszereplő Romain Duris nem erre a filmjére lesz a legbüszkébb, ettől függetlenül mindent megtesz, hogy a lehető legtöbbet kihozza a szerepéből. Ahogy a feleségét alakító Olga Kurylenko is remekül alakítja a lányáért mindenre képes anyát.

    Összeségében nagyon sajnálatos dolog, hogy nem sikerült ebből az alapfelállásból egy sokkal jobb filmet létrehozni, így elég nagy hiányérzet marad az emberben a moziból kifelé jövet.

    Egy lélegzetnyire (kritika)
    Összeségében nagyon sajnálatos dolog, hogy nem sikerült ebből az alapfelállásból egy sokkal jobb filmet létrehozni, így elég nagy hiányérzet marad az emberben a moziból kifelé jövet.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    6.8

    No Comments "

    Szűzőrség (kritika)

    május 4th, 2018

    A tökéletes hang mindhárom részét forgatókönyvíróként jegyző Kay Cannon rendezőként debütált a Szűzőrséggel. Azonban a remek szereplőgárda és az ígéretesnek induló történet ellenére, ez a film csak egy közepesen sikerült vígjáték lett.

    Három barátnő titkos szövetséget köt, mi szerint az érettségi banketten veszítik el szüzességüket. Számításukba azonban hiba csúszik, mikor aggódó szüleik rájönnek tervükre és a nyomukba erednek. Ez az éjszaka mindannyiuk számára sokkal több kalandot tartogat, mint amit előzetesen reméltek tőle.

    A szűzőrség története nem túl egyedi, hiszen nagyon sok film alaptörténetéül szolgált már az érettségi bankett és a szüzesség elvesztése közötti szoros kapcsolat. Ezek közül talán a legismertebb az Amerikai pite. A Szűzőrség ennek a történetnek a másik oldalára koncentrál, azaz főleg a szülők szemszögén keresztül láthatjuk az eseményeket. Ez papíron nagyon jól hangzik, hiszen a kémkedő szülők, a tinik között csetlő-botló, aggódó felnőttek és a tőlük szabadulni igyekvő tinédzserek együttese nagyon komikus tud lenni. Mégis valami hiba csúszott a kivitelezésbe, mert a végeredmény kissé nyögvenyelősre és laposra sikerült. Szerencsére a fingós-büfösős poénokat javarészt hanyagolták, egyet-kettőt azért beletettek, mintha ez egy kötelező elem lenne az amerikai vígjátékoknál.

    A gyerekek karakterei a lehető legsablonosabbakra sikerültek. Mivel a filmben nem rajtuk van a hangsúly, jellemrajzuk megalkotásával öt percnél többet nem töltöttek az alkotók.

    Az egyedülálló anya szerepében Leslie Mann ismét nagyszerűen teljesít, sajnálatos, hogy eddig nem találták meg egy komolyabb szereppel, mert képességei alapján ennél sokkal többre lenne hivatott.

    Ike Barinholtznak köszönhetjük a legtöbb mókás jelenetet, tékozló apaként, az ő karaktere viszi a hátán a filmet. John Cena pedig, a végtelenül aggódó, a lányát már-már mániákusan féltő apukaként alkotja az ellenpólust, aki sokszor átesik a ló túlsó oldalára aggodalmában. Ezt a szerepet ő is remekül hozza.

    Összeségében a Szűzőrség egy egyszer nézhető, inkább aranyos, mint humoros alkotás, ami remek időtöltés lehet egy esős délutánon, de ennél több nincs benne.

    Szűzőrség (kritika)
    Összeségében a Szűzőrség egy egyszer nézhető, inkább aranyos, mint humoros alkotás, ami remek időtöltés lehet egy esős délutánon, de ennél több nincs benne
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.7

    No Comments "

    Ghost Land – A rettegés háza (kritika)

    április 23rd, 2018

    A Ghost Land az utóbbi idők egyik legjobban sikerült horrorfilmje. Az elsőtől az utolsó kockáig leköti a néző figyelmét, és nem fordul át egy ponton önmaga paródiájába, ami sajnos sok hasonló filmmel megesik mostanság.

    Az egyedülálló anya két lányával a nénikéjétől örökölt, isten háta mögötti házba költözik. A környéken ólálkodó pszichopata, gyilkos betörők már az első éjjel rájuk rontanak, de az anya talpraesettségének köszönhetően sikerül élve megúszniuk a támadást. Az fiatalabb lánytestvér Beth(Crystal Reed) később elköltözik, saját családot alapít és sikeres horror könyv író lesz. Megírja a borzalmas este történetét is. Anyja(Myléne Farmer) és nővére Vera(Anastasia Phillips) azonban ottmarad a házban. Vera még mindig az átélt szörnyűségek hatása alatt éli életét, míg egy nap felhívja húgát, hogy a segítségére van szüksége. Beth minden rossz érzése ellenére is visszatér a házba, ahol igen különös dolgok történnek.

    Pascal Laugier rendezőnek és forgatókönyvírónak, sikerült egy igazán lebilincselő filmet alkotnia, ahol a néző egy percig sem ülhet nyugodtan és a feszültség csak egyre fokozódik. Zseniális a történet felépítése mert, ahogy szépen haladunk előre a filmben és kialakul egy elképzelésünk, vagy legalábbis sejtésünk, hogy mik vagy kik lehetnek az események hátterében, egyszer csak kapunk egy hatalmas csavart. Egy olyan fordulatot, ami részben felülírja az addig történteket, és amire egyáltalán nem számít az ember. Végre egy horrorfilm, ahol a forgatókönyv nem csak egy összefércelt keret, amiben a végeláthatatlan, vérengzős, és vagy földöntúli jelenségek váltakoznak kifulladásig.  Laugier nem ismeretlen a szakmában az ő nevéhez fűződik az igen felkavaró horrordráma a Mártírok is. Ez az alkotása is bepillantást enged az emberi lélek sötét bugyraiba, de sokkal inkább a szórakoztatásra törekszik.

    A felnőtt Beth játszó Crystal Reedet a Teen Wolfból ismerhetjük. Ebben a filmben remekül hozza a múltjától felzaklatott nőt, aki egyre kevésbé érti, hogy valójában mi is történik körülötte. Meg kell még említeni a női szereplők gyerekkori énjét alakító Emilia Jones-t (Beth) és Taylor Hicksont(Vera). Mindketten nagyon élethűen alakították a rémült áldozatokat ezzel is fokozva a néző rémületét.

    Egy igazi hátborzongató filmet készített Laugrier, amit a műfaj szerelmeseinek csak ajánlani lehet.

    Ghost Land - A rettegés háza (kritika)
    A Ghost Land az utóbbi idők egyik legjobban sikerült horrorfilmje. Az elsőtől az utolsó kockáig leköti a néző figyelmét, és nem fordul át egy ponton önmaga paródiájába, ami sajnos sok hasonló filmmel megesik mostanság.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    4.2

    No Comments "

    Hurrikán meló (kritika)

    április 23rd, 2018

    A történet alapján akár egy izgalmas akciófilm is lehetett volna a Hurrikán meló. Sajnos azonban a vihar nem csak a filmbéli kisvárosra csapott le, hanem a filmet is sújtotta. 

    Egy csapat mindre elszánt bűnöző agyafúrt tervet eszel ki, hogy a város felé közeledő, ötös erősségű hurrikánt kihasználva, kirabolják az Egyesült Államok pénzverdéjét. Tervüket azonban megnehezíti a kincstár egyik őre (Maggie Grace) és a hozzá csatlakozó viharvadász (Toby Kebbell). Az egyre közeledő hurrikán miatt azonban egyre fogy hőseink  ideje, hogy megakadályozzák a hatszáz millió dollár elrablását, és kiszabadítsák a túszokat.

    Maga a történet elég sok lehetőséget rejt magában, hiszen egy ilyen magasszintű kormányépületbe betörni, majd onnan a zsákmánnyal elmenekülni nem kis feladat. Ezt tetézi még a hurrikán képében közeledő katasztrófa. Ez okozhatta a film vesztét is, külön ,külön talán megállta volna a helyét a két történetszál, de így együtt eléggé zavarosra sikeredett. Talán még a film első harmada sikerült a legizgalmasabbra, amikor a betörés megvalósítását látjuk. Utána azonban sokat zuhan a színvonal. Innentől nem kapunk mást, csak a néhol igen silányra sikerült CGI viharban egymás ellen küzdő embereket. A legbántóbbak azok a jelenetek, ahol a hurrikán szépen lassan legyalulja a várost, egyre nagyobb tárgyak röpködnek a szereplők felé, ők mégis szinte zavartalanul tudnak haladni széllel szemben is. Természetesen a fizika törvényei a rosszfiúkra sokkal inkább hatnak, míg hőseink rendre megmenekülnek a legképtelenebb szituációkból is.

    A főszereplők karaktere is kissé elnagyolt. Mindannyian küzdenek a múltjukkal, ami erősen kihat a jelenükre is. Mégis erről is csak egy elnagyolt képet kapunk, ami akkor is zavaró, ha nem ez a film központi része. A mellékszereplők pedig bántóan egysíkúak, a kilencvenes évek tipikus, sztereotip bűnözői, kicsit modernebb köntösbe bújtatva.

    A viharvadász Willt alakító Toby Kebbel, és a pénzt az élete árán is védeni akaró őrt játszó Maggie Grace nem túl ismert nevek. A szerepükből mindketten kihozzák a maximumot, azonban nem erre az alkotásra lesznek a legbüszkébbek karrierük során.

    A filmet rendező Rob Cohen nevéhez fűződik többek között a nagy sikerű Halálos iramban is. Ez a filmje azonban inkább az idegesítően bugyuta, mintsem a szórakoztató akciófilmek közé tartozik.

    Hurrikán meló (kritika)
    A filmet rendező Rob Cohen nevéhez fűződik többek között a nagy sikerű Halálos iramban is. Ez a filmje azonban inkább az idegesítően bugyuta, mintsem a szórakoztató akciófilmek közé tartozik.
    4.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.2

    No Comments "

    Tűzgyűrű: Lázadás (kritika)

    április 10th, 2018

    A nagy sikerű első rész után borítékolható volt a Transformers és a Godzilla szerelemgyerekének tekinthető Tűzgyűrű folytatása. Az új részt már nem Guillermo del Toro, hanem Steven S. DeKnight rendezte. Sajnos ez meg is látszik a végeredményen.

    Tíz évvel az átjáró lezárása után járunk, ami véget vetett az idegenek elleni háborúnak. Jake Pentecost (John Boyega) a legendás jaeger pilóta Stacker Pentecost fia, piti kis seftelőként tengeti mindennapjait Los Angeles külterületén. Az egyik félresikerült akciója következményeként kénytelen elszegődni jaergerpilóta kiképzőnek, hogy elkerülje a börtönt. Bár a kaijukra már csak itt-ott heverő csontvázaik emlékeztetnek, mégis gőzerővel fejlesztik a dronnal irányítható robotokat, míg egy nap nem várt helyről érkezik a támadás. Hőseinknek ismét harcba kell szállni a Föld megmentéséért.

    Ez a film sem kerülte el a folytatások egyik rákfenéjét. Túl sokat akar egyszerre markolni, hogy mindenképpen felülmúlja az első részt. Eközben azonban pont a lényeg veszik el belőle, amiért a rajongók megszerették az eredetit. Ezen az sem segít, hogy bevetettek egy rakás új helyes, és fiatal szereplőt vérfrissítésnek. A történeten is próbáltak csavarni egyet, hogy ne ugyanazt kapjuk, mint az első részben. A hiba azonban pont itt keresendő. Ez a történet az emberek által irányított robotok és földönkívüli szörnyek harcáról szól. A többi csak keretet ad neki, hogy ne csak két órányi jaeger-kaijuk harcot kapjon az ember. Itt azonban a film kétharmadáig nem is látunk ilyen csatát. Helyette láthatunk pár elnagyolt karaktert, új konfliktusforrást és vége felé némi robot-szörny harcot.

    A Csillagok háborújában feltűnt John Boyega csuklóból hozza a laza, lázadó, apja árnyékából kilépni akaró figurát. Talán ő tekinthető a film egyik pozitívumának. Ifjú megtoroltját Amarát Cailee Spaeny alakítja, aki szintén üde színfoltja a filmnek. Scott Eastwood azonban itt is csak azért kapott szerepet, mert apja fiatalkori énjének kiköpött mása. Visszatérő szereplőként találkozhatunk még Charlie Day-jel, Burn Gormannel, és Kikucsi Rinkoval. Nem igazán rajtuk múlt, hogy ennyire félresikerült a folytatás.

    Ha valamire, akkor a Tűzgyűrű: Lázadásra nagyon igaz a mondás, hogy bevált recepten ne változtass. Ez a műfaj eléggé megosztó. Akinek eddig sem tetszett ezután sem fog. A rajongók viszont nagy valószínűséggel csalódottak lesznek.

    Tűzgyűrű: Lázadás (kritika)
    Ha valamire, akkor a Tűzgyűrű: Lázadásra nagyon igaz a mondás, hogy bevált recepten ne változtass.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.0

    No Comments "

    Nap nap után (kritika)

    március 25th, 2018

    David Levithan azonos című regényéből készült egy érdekes kérdést feszegető romantikus tinifilm. Azt azonban távolról sem lehet mondani, hogy hiánypótló műről lenne szó. Sőt ez már a sokadik túlvilági lény-átlagos tini hősszerelmes fantasy a Twiligt sorozat óta, ami ráadásul nagyon sok ponton másolja  Stephenie Meyer Burok című alkotását.

    A 16 éves átlagos diáklány Rhiannon (Angourie Rice) egy nap találkozik A-val a titokzatos vándorló lélekkel, aki nap, mint nap egy másik testben ébred. A kettejük közötti vonzódás mégis annyira erős, hogy a nehézségek ellenére is egymásba szeretnek. Mégis vajon milyen jövője lehet egy olyan kapcsolatnak, amiben az egyik fél 24 óránként testet cserél, és már azért is meg kell küzdeniük, hogy mindennap tudjanak találkozni?

    Maga az alapötlet nagyon hasonló a már fent említett Burokhoz, hiszen ott is hasonló az alapkoncepció: más testbe költözik a főhős. Ebben a történetben azonban „A” a lélek nem maradhat egy helyen csak egy napig, és mikor nyugovóra tér nem tudja, hogy fiúként vagy lányként, szép vagy kevéssé dekoratív emberként fog felébredni. Valahol itt keresendő a film fő mondanivalója, hogy ennek ellenére több, kevesebb sikerrel mindennap igyekszik leküzdeni az akadályokat, hogy ha kis időre is, de együtt lehessen Rhiannonnal. Mégis valahol ez a történet zavaró pontja is. Nevezetesen a kulcsfontosságú jeleneteknél sohasem a lány számára alapvetően kevésbé szimpatikus külsejű emberrel találkozik. Azonban ezzel magának az alapfelvetésnek mond ellent, hogy a külső másodlagos és inkább a belső értékek azok amik meghatároznak egy embert, ezáltal pedig egy másik féllel kialakított kapcsolatát.

    Arról nem is beszélve, hogy ennek a különös vándorló léleknek a története kellene, hogy adja a film másik alappillérét a romantikus szál mellett. Nos, ez finoman szólva is, elég sok kívánnivalót hagy maga után.

    A színészi játéknál igazán csak a női főhőst Rhiannont alakító Angourie Rice-t lehet igazán górcső alá venni, hiszen a párját alakító másik szereplő szinte minden jelenetben más és más. Így rá hárul a feladat, hogy elhitesse a nézővel, neki egy ponton túl édesmindegy milyen testben jelenik meg a szerelme. Ezt a feladatot remekül teljesíti is a színésznő, és tényleg nem rajta múlt, hogy a történet kissé lyukas foltjait nem tudta befoltozni.

    Sok elgondolkodtató kérdés merül fel a történet kifejtése során, mégis csak nagyon sablonos és/ vagy szájbarágós válaszokat kapunk. Talán legközelebb akkor lenne értelme egy ilyen típusú műhöz nyúlni, ha valóban valami újat tud majd mutatni.

    Nap nap után (kritika)
    David Levithan azonos című regényéből készült egy érdekes kérdést feszegető romantikus tinifilm. Azt azonban távolról sem lehet mondani, hogy hiánypótló műről lenne szó.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.1

    No Comments "

    Bosszúvágy (kritika)

    március 11th, 2018

    Charles Bronson legendás filmjét a később több folytatást is megélő Bosszúvágyat igyekezett leporolni és új köntösbe öltöztetni Eli Roth, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

    Dr. Paul Kersey (Bruce Willis) a chicagói sebészorvos, a város rossz híre ellenére is, jobbára csak a munkája közben találkozik bűnözőkkel. Egy napon azonban tragikus fordulatot vesz élete, mikor békésnek hitt külvárosi otthonukban egy brutális támadás során feleségét (Elisabeth Shue) megölik, lánya (Camila Morrone) pedig kómába esik. Látva a túlterhelt rendőség tehetetlenségét, maga veszik kézbe az igazságszolgáltatást.

    Nem a legjobbkor jött a klasszikus szemet szemért, fogat fogért mentalitást képviselő akciófilm bemutatója, hiszen még egy hónap sem telt el a floridai lövöldözés óta. Ehhez viszont hozzá kell tenni, hogy eredetileg tavaly novemberre tervezték a premiert, de akkor úgy ítélték meg, hogy szerencsésebb lenne egy csendesebb időszakban, kevesebb sikervárományos filmmel együtt a mozikba küldeni. Ez már önmagában is beszédes, hogy maguk az alkotók mennyire bíztak a filmben. Sajnos a végeredmény is azt mutatja, hogy egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött ígéreteket. A fegyvertartás témája már jó néhány éve égető probléma az Egyesült Államokban, teljesen más a társadalmi megítélése egy önjelölt bosszúállónak, mint az eredeti 1974-es film megjelenésekor volt. Ettől függetlenül akarva, akaratlanul is tudunk azonosulni a főhőssel, hiszen kevés embert nem még élt át, valamilyen formában tehetetlen dühöt egy szerette miatt, akin nem tudott segíteni. Ezt az érzelmi hullámvasutat  azonban egy jóval erősebb forgatókönyvvel kellett volna érzékeltetni, sokkal több fordulattal. Így csak egy közepes akciófilmet kapunk, egy kidolgozatlan, emiatt néhol lapos történettel. Pedig ha kicsit többet foglalkoznak a sztorival, akár egy nagyon élvezetes akciófilm is születhetett volna.

    Bruce Willisnek sem ez volt élete szerepe. Nem tudom, hogy megbánta menet közben, hogy elvállata, vagy úgy gondolta, neki épp elég ennyit is beletenni ebbe a kissé vérszegény filmbe. Mindenesetre nem hozta ki magából a maximumot, ami is szomorú, mert neki kellett volna a hátán vinnie a történetet.

    Ha valaki nagyon vágyik egy kis nosztalgiázásra, és vagy Bruce Willis rajongó, akkor ez a film neki szól. Aki egy nagyívű pörgős akciófilmre szeretne látni, keresgéljen tovább.

    Bosszúvágy (kritika)
    Ha valaki nagyon vágyik egy kis nosztalgiázásra, és vagy Bruce Willis rajongó, akkor ez a film neki szól. Aki egy nagyívű pörgős akciófilmre szeretne látni, keresgéljen tovább.
    4.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    2.5

    No Comments "