Posts by VargaGy:

    Kszi, Simon (kritika)

    június 29th, 2018

    Greg Berlanti rendezésében egy okosan megkomponált, igazán érzelmes filmet láthatunk, ami humorosan, de nem elcsépelt módon mutatja be egy kamasz fiú életét, ami most mérföldkőhöz érkezett.

    A tinédzserévek a legtöbb ember életében meghatározó korszak, megannyi örömével, és buktatótival együtt. Különösen Simon (Nick Robinson) számára, aki épp most készül bevallani családjának és barátainak, hogy meleg. Eközben reménytelenül szerelemre lobban online, egy ismeretlen fiúval, akinek kilétét minden erejével igyekszik kideríteni.

    Az utóbbi évek kamaszokról szóló filmjei kizárólag az alpári humorra építő vígjátékok, illetve a véres horrorfilmek tengelyén mozgott. Ebből a körből tör most ki a Kszi, Simon, ami nemcsak hiánypótló alkotás, hanem egy igazán remekbe szabott, a témát jól körbejáró, mégsem sekélyes, vagy túlzottan drámai mű lett. Egyszerűen, de mégis érthetően mutatja be, hogy milyen érzelmek dúlnak egy olyan fiú lelkében, akinek a szokásos tini problémáktól eltérően egy sokkal nagyobb horderejű dologgal kell szembenéznie. Hiába lett elfogadóbb mára a társadalom, coming outolni még most sem egyszerű, hiszen szembe kell nézni azzal, hogy ezt a kinyilatkoztatást, nem mindenki fogja empatikusan kezelni. Emiatt főhősünk Simon is gyakran érzi magát magányosnak, holott szerető család, és barátok veszik körül. A félelem, hogy a hozzá legközelebb álló emberek elfordulnak tőle, ha másságát felvállalja még az ideális környezettel megáldott Simont is megbénítja. A film legnagyobb erénye, hogy mindezt a feszült helyzetet olyan intelligens humorral képes feloldani, ami nem tereli el, vagy teszi nevetségesség az alapvető témát, épp csak könnyedebb formában tálalja. Eközben pedig végig izgulhatja a néző, hogy vajon ki lehet Simon titokzatos levelezőpartnere, ami még egy újabb színt hoz a történetbe. Mindez a remek forgatókönyvnek is köszönhető, amit tényleg csak dicsérni lehet, Elizabeth Berger zseniálisat alkotott.

    A főszereplő Nick Robinson bebizonyította, hogy egy komolyabb szerepben is remekül megállja a helyét, nagyszerű alakítást nyújtott.

    Az apát alakító Josh Duhamelnek most egy kisebb, de annál jelentősebb szerep jutott, amiben ő is legjobb formáját nyújta, akárcsak Jennifer Gardner, akitől az életben is a gondoskodó anyát alakítja, így ennek megformálása könnyed ujjgyakorlat volt számára.

    A KSZI, Simon az év egyik legjobb filmje, amit csak ajánlani lehet. Elgondolkoztató, intelligens film született egy cseppet sem könnyű témában, amire az ember a moziból kilépve is jó szívvel fog gondolni.

    Kszi, Simon (kritika)
    Elgondolkoztató, intelligens film született egy cseppet sem könnyű témában, amire az ember a moziból kilépve is jó szívvel fog gondolni.
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    8.7

    No Comments "

    Ocean’s 8 – Az évszázad átverése (kritika)

    június 23rd, 2018

    A nagy sikerű Ocean’s filmek női főszereplős változatát a nyár egyik nagy durranásának szánták, a végeredmény azonban egy vérszegény, az eredeti trilógiát nyomokban megidéző, közepes akciófilmet lett.

    A börtönből frissen szabadult Debbie Ocean (Sandra Bullock), Danny Ocean húga, felkeresi régi barátnőjét Lou-t (Cate Blanchett), hogy segítségét kérje élete legnagyobb dobásának végrehajtásához. Az akció célja elrabolni a világ egyik legdrágább nyakékét az ismert színésznő Daphne Kluger (Anne Hathaway) nyakából, amit a híres New York-i MET-gálán visel. Ravasz tervük végrehajtásához már csak egy ütős csapatra van szükségük.

    Akárcsak a Szellemírtók esetében, ebben a filmben is női főszereplőkkel gondolták újra az eredeti filmeket. Azonban az alkotók úgy gondolták a pazar színészfelhozatallal már véget is ért a munka, komolyabb történetvezetés kidolgozásán már nem fáradoztak. A siker receptje adott volt: végy egy nagystílű vagány bandavezért, aki egy nagyszabású bűntett végrehajtásához, egy sokszínű, érdekes karakterekkel bíró csapatot szervez maga köré, amit a pazarul végrehajtott izgalmas akció koronáz meg. Ebből az Ocean’s 8-ben szinte semmi nem jött össze. Debbie Ocean csapatában alig találni említésre méltó személyiséggel rendelkező csapattagot, egyikük szürkébb, mint a másik. Emiatt máris kétszer olyan hosszúnak tűnik az az egy óra, amíg összeáll a banda és kidolgozzák a finoman szólva sem túl bonyolult tervüket. Ám ekkor még van remény, hogy az akció végrehajtása meghozza a várva várt izgalmakat, azonban ekkor is keserves csalódás vár a nézőre. Természetesen akadnak buktatók a terv kivitelezése közben, de ezeket egy csettintéssel megoldják, így az a pár percnyi feszültség is hamar elillan. A végére már annyira belefásul az ember, hogy a nagy csavarnak szánt lezáró percek sem hozzák lázba, pláne, hogy azok is elég izzadságszagúak és erőltetetettek lettek. Arról nem is szólva, hogy egy nőkből álló bűnbanda hol máshol csaphatna le, mint egy elegáns gálán, ahol cseppet sem sztereotip módon, mindenki makulátlanul gyönyörűen néz ki, még a hippi hekker is puccba vágja magát.

    Sandra Bullock egy kisebb kihagyás után tért vissza a vászonra, de bár ne ezzel a filmmel tette volna. Hiába hozza ki magából a maximumot, ha a történet harmatgyenge. Cate Blanchett is igyekezett minden tőle telhetőt hozzáadni a filmhez, de neki se ez lesz élete szerepe. Anne Hathaway pedig kifejezetten idegesítő a butácska dáma szerepében, játéka sokszor bosszantó ripacskodásba csap át.

    Az Ocean’s 8 tényleg az évszázad átverése, mert hiába az óriási marketing kampány, ha alig van tartalom mögötte.

    Ocean’s 8 - Az évszázad átverése (kritika)
    Az Ocean’s 8 tényleg az évszázad átverése, mert hiába az óriási marketing kampány, ha alig van tartalom mögötte.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.0

    No Comments "

    Túl szexi lány (kritika)

    június 21st, 2018

    Amy Schumer újabb kísérletet tett, hogy a stand up comedy színpadáról lelépve, megvesse a lábát a filmvilágban is. Azonban a Túl szexi lány lesz nem lett más, mint egy erőltetett, klisés poénokra épülő, kínos vígjáték.

    Renee Bennett, az átlagos lány mintapéldánya, míg egy nap edzés közben beveri a fejét, és hirtelen bombanő lesz belőle. A gond csak az, hogy mindebből a környezete semmit sem érzékel, nekik ugyanaz a Renee marad. Újonnan szerzett önbizalma azonban újabb és újabb lehetőségeket nyit meg előtte munkájában és magánéletében egyaránt.

    Rejtély, hogy a tavalyi, finoman szólva sem túl sikeres Ó, anyám című filmje után, hogyan mondhatott igent erre a forgatókönyvre Schumer. Rangsorolni is nehéz, hogy melyek a film legidegesítőbb elemei. Talán a legirritálóbb mind közül azok a poénosnak szánt jelenetek, mikor a hamis önbizalomtól fűtve, Rennee egyre kínosabb szituációkba kerül. Mitől lesz az vicces, hogy valaki, a főhős azt hiszi, hogy hirtelen modell külsejű szépség lett és emiatt még egy bikinis szépségversenyre is benevez, ahol emiatt rommá égeti magát? Sokkal inkább kínos és végtelenül idegesítő. Arról nem is beszélve, hogy ha valami csoda folytán valaki varázslatosan széppé válik, akkor sem törvényszerű, hogy a személyisége is eltorzul és egy önimádó, önző ember válik belőle. Mindezt tetézve a szereplők is annyira irritáló személyiséggel bírnak, hogy egyikkel sem lehet igazán szimpatizálni.

    Amy Schumer hozza a kötelezőt, de mivel nagyon ellenszenves a szerepe és a film is eléggé félresikerült, ez nem sokat javít a végeredményen. Az is nagy talány, hogy Michelle Williams hogyan vállalhatott szerepet ebben a blődli vígjátékban. Mindenesetre nem ezzel az alkotással fog büszkélkedni az unokáinak.

    A Túl szexi lányt egy könnyed, nyári szórakozásnak szánták az alkotók, de sokkal inkább egy kellemetlen hidegzuhanynak hat, ami nem felfrissíti, hanem sokkolja az embert.

    Túl szexi lány (kritika)
    A Túl szexi lányt egy könnyed, nyári szórakozásnak szánták az alkotók, de sokkal inkább egy kellemetlen hidegzuhanynak hat, ami nem felfrissíti, hanem sokkolja az embert.
    4.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    3.9

    No Comments "

    Gotti (kritika)

    június 17th, 2018

    A legendás New York-i maffiavezér, John Gotti történetét dolgozza fel Kevin Connolly filmje, ami egy nagyszerű alkotás is lehetett volna, ha nem ennyire elnagyoltan ábrázolja a legendás bűnöző életútját.

    A szegény olasz-amerikai családból származó John Gotti felnőtt korára már a legendás Gambino család vezette bűnszervezet tagja, ahol karizmatikus személyisége, és közvetlen stílusa miatt hamar bekerül a legbelsőbb körökbe. Egy véres leszámolással át is veszi a szervezet vezetését, a történelem egyik legismertebb keresztapájává válik, akit nem zavar a túlzott reflektorfény sem. Miközben otthon szerető férj és családapa az utcákon kegyetlen maffiavezér, aki csak a saját törvényeit ismeri el.

    Nem ez az első feldolgozása Gotti életének, hiszen kalandos életútja tényleg regénybe illő volt, talán emiatt, az alkotók sokszor figyelmen kívül hagyták, hogy részletsebben ábrázoljanak egy-egy kulcsjelenetet Gotti életéből. A film több idősíkon játszódik, így kapunk bepillantást abba, hogyan lett a maffia egyik átlagos tagjából, maga a fővezér. Ezeknek a jeleneteknek a minősége igen hullámzó, emiatt van az embernek kissé felemás érzése a film megtekintése után. Vannak nagyszerű epizódok, amik magával ragadják a nézőt, mint például Gotti fiának, a kis Franknek tragikus halála, amikor láthatjuk a véreskezű maffiózó sebezhető oldalát és minden előző bűnei ellenére szimpátiát érzünk a gyászoló apa iránt. Ugyanakkor arról, hogy idősebbik fiát mennyire távol akarta tartani ettől az élettő, már sokkal elnagyoltabb képet kapunk. A sort még lehetne folytatni, mert ez a fajta kettősség végig nyomon követhető a filmen.

    Ami a szereplőket illeti, rájuk igazán nem lehet panasz. John Travolta nagyszerű alakítást nyújtott, érződött rajta, hogy nagyon fontos neki ez a szerep, és mindent ki is hozott magából, hogy a lehető leghitelesebben adja vissza a szerethető, de mégiscsak rosszember figuráját. A fiát, John Jr-t alakító Spencer Lofranco már kissé gyengábben muzsikált, de csak Travoltához mérten, egyébként rajta is látható volt az igyekezet, hogy kiugró teljesítményt nyújtson.

    Kelly Prestonnak pedig nem okozott különösebb nehézséget ez a szerep, hiszen nemcsak remek színésznő, de a való életben is házaspárt alkotnak Travoltával.

    Összeségében egy jól megcsinált maffiafilmet láthatunk, amihez az élet adta a történetet, amit már csak egy remekbeszabott forgatókönyv formájában kellett volna tökéletesítenie az alkotóknak. Ez azonban csak részben sikerült, így a néző sem lehet maradéktalanul elégedett.

    Gotti (kritika)
    A legendás New York-i maffiavezér, John Gotti történetét dolgozza fel Kevin Connolly filmje, ami egy nagyszerű alkotás is lehetett volna, ha nem ennyire elnagyoltan ábrázolja a legendás bűnöző életútját.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    3.8

    No Comments "

    Jurassic World: Bukott birodalom (kritika)

    június 9th, 2018

    A nagy sikerű, óriási bevételt hozó első rész után szinte borítékolható volt, hogy a Jurassic Worldnek lesz még folytatása. A Bukott birodalom azonban messze elmarad az előzetes várakozásoktól és nem több, mint egy közepes akciófilm, aminek több sebből vérző történetét a CGI parádéval akarják kompenzálni.

    A Jurassic World bezárása után, a szigeten háborítatlanul élő dinoszauruszokat ismét a kihalás veszélye fenyegeti, egy kitörni készülő vulkán képében. A már jól ismert páros, Claire (Bryce Dallas Howard) és Owen (Chris Pratt), illetve a hozzájuk csatlakozó új társaik útra kelnek, hogy kimenekítsék a reménytelen helyzetben lévő állatokat. Nem is sejtik, hogy küldetésük sokkal több veszélyt rejt, mint amire számítottak.

    A kilencvenes évek sikerfilm trilógiájának újraélesztése hallatán sokan felkapták a fejüket, hogy vajon milyen lesz a folytatás? Nos, a Jurassic World egy igazán szórakoztató és pörgős akciófilm lett, ami méltó utódja volt a Jurassic Park sorozatnak, annak fénykorát idézve. Ezzel az erős hátszéllel megtámogatva érkezett tehát a folytatás, amiben visszatértek az előző rész főszereplői is. A film első fele még nagyban hajazott az eddig megszokott forgatókönyvre, vagyis az emberek megérkeznek a dinoszauruszok lakta szigetre, ahonnan előbb-utóbb menekülniük kell. A film ezen részével még nincs is nagyobb baj, bár a történet vázában már itt vannak repedések, de még nem esik szét. Azonban a második órától elkezdődik a lejtmenet. Az a törekvés teljesen érthető, sőt üdvözlendő, hogy az alkotók most már szerettek volna valami újat is mutatni ebben a történetfolyamban, de ehhez egy sokkal jobban átgondolt forgatókönyvre lett volna szükség. A film második részében egyre több az abszurditás, már-már önmaga paródiájába fordul át. Az egyetlen biztos pont a CGI-os dínó rengeteg, amire láthatóan sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a cselekményre. A film második fele színvonalának ilyen mértékű zuhanására még az alkotógárda összetétele sem adhat magyarázatot, mert majdnem ugyanaz a csapat dolgozott rajta, mint akik az előző részen is. Az azonban nem elhanyagolható tényező, hogy Colin Trevorrow most csak íróként vett részt a filmben, a rendezést Juan Antonio Bayona vette át tőle. Ezzel egy kicsit a horror irányába szerették volna elmozdítani a filmet, ami a végeredmény szempontjából nem volt egy túl jó ötlet.

    Chris Pratt ismét remekül hozta a szerethető vagány hőst, bár maga a szerep nem kíván különösebben nagy ívű alakítást. Ugyanez elmondható Bryce Dallas Howardról is, akinek ez eddigi karrierének legismertebb szerepe. Viszont a Bukott birodalom ékes példája annak, amikor a jól sikerült első rész miatt az alkotók elbízzák magukat, és túl sok ötletet akarnak belezsúfolni a folytatásba, aminek az eredménye egy összevisszaságba fulladó történet lesz.

    Jurassic World: Bukott birodalom (kritika)
    A Bukott birodalom messze elmarad az előzetes várakozásoktól és nem több, mint egy közepes akciófilm, aminek több sebből vérző történetét a CGI parádéval akarják kompenzálni.
    5.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    6.1

    No Comments "

    Könyvklub – avagy az alkony ötven árnyalata (kritika)

    június 4th, 2018

    Bill Holderman, aki eddig javarészt producerként tevékenykedett, most rendezőként debütál, egy kedves, szerethető komédiával, amire sikerült Hollywood nagynevű öregmotorosait megnyernie.

    A négy barátnő Diane (Diane Keaton), Vivian (Jane Fonda), Sharon (Candice Bergen) és Carol (Mary Steenburgen) egész életükben számíthattak egymásra, amire eddigi életük során sokszor szükség is volt. Diane egy éve özvegyült meg 40 év házasság után, Vivien még a hatodik x-en túl sem hisz a tartós kapcsolatokban, Sharon 18 évvel ezelőtti válása óta magánosan él, Carol házassága pedig igencsak ellaposodott az elmúlt 35 év alatt. Életükbe nem várt fordulatot hoz, amikor az áltauk alapított könyvklub következő olvasmánya a Szürke ötven árnyalata lesz. A regény hatására rég elfeledett érzések törnek a felszínre, új kalandokba vágnak bele, sokszor magukat is meglepve, mert a szenvedélyes élet nem korfüggő.

    Holderman egy jó értelemben vett, patikamérlegen kimért vígjátékot készített. A karakterek sokszínűek, négy különböző életutat bejárt nő életébe nyerhetünk bepillantást, tág mozgásteret adva a történet kibontakoztatásának. A történet csomagolása talán kissé cukormázasra sikerült, de egy könnyed hangvételű darabnál ez bocsánatos bűn. Maga a film üzenete lehet, hogy elcsépelt, de mégsem lehet eleget hangoztatni, mert manapság is sokan gondolják úgy, hogy bizonyos kor felett már jobb nem változtatni a bevált dolgokon, még ha a változás új reményekkel kecsegtet is.

    A film gépezetébe csak a poénok kimérésénél került porszem a gépezetbe, mert némelyik geg előre kiszámítható, de így is egy nagyon humoros alkotás született. Ami mindenképp pozitívum, hogy egyik jelenet sem lett alpári, ami olyannyira jellemző napjaink vígjátékaira.

    A szereplők kiválasztása nagyon jól sikerül, velük nehéz lett volna melléfogni. Az örökifjú Jane Fonda szinte lubickol a tehetős, igen nagy libidóval rendelkező, csípős nyelvű dáma szerepében. Ahogy Candice Bergen és Mary Steenburgen is nagyszerűen alakítják szerepüket. Diane Keaton számára ujjgyakorlat volt karaktere eljátszása, talán csak Andy Garcíával való párosukba lehetne belekötni, mert nem igazán működött kettejük között a kémia.

    Összeségében egy habkönnyű nyári vígjáték született, ami remek lehetőség, hogy kicsit kikapcsolódjunk, kiszakadva a hétköznapokból.

    Könyvklub - avagy az alkony ötven árnyalata (kritika)
    Összeségében egy habkönnyű nyári vígjáték született, ami remek lehetőség, hogy kicsit kikapcsolódjunk, kiszakadva a hétköznapokból.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    5.5

    No Comments "

    Átejtve (kritika)

    június 4th, 2018

    A nagy sikerű nyolcvanas évekbeli vígjátékot, A vasmacska kölykeit is utólérte a remake készítési láz, Rob Greeenberg rendezésében láthatjuk a harminc évvel későbbi felújított változatát. Sajnos, mint a hasonló kísérleteknél oly sokszor, itt is azt lehet mondani, hogy kár érte, mert az eredeti sokkal, de sokkal jobb volt.

    Leonardo (Eugenio Derbez) Mexikó egyik leggazdagabb családjának egyetlen fiúgyermekeként éli a milliomosok gondtalan életét. Kate (Anna Faris), az egyedülálló anyuka érkezik luxusjahtja kitakarítására, ám egy szóváltást következtében Leonardo hamar ki is rúgja. Azonban az ezt követő estén a férfi aktuális bulizása közben vízbe esik, és Oregon partjainál tér magához. Az emlékezetkiesésben szenvedő Leonardot, a feleségének kiadva magát, Kate viszi haza a családjához, hogy megleckéztesse a férfit. Bár kezdetben nehezen alkalmazkodik az új életéhez, később annyira belejön a dolgos családapa szerepébe, hogy Kate és gyerekei is kezdenek egyre jobban kötődni hozzá. A gond csak az, hogy Leonardo családja bármikor a nyomára bukkanhat és az emlékezte is visszatérhet.

    Azt nem lehet mondani, hogy teljesen átvariálták volna az eredeti filmet, épp csak modernebb köntösbe öltöztették, és felcserléték a szerepeket. Így lett a Kurt Russel alakította egyedülálló apuka, Anna Faris személyében özvegy anyuka, míg a tehetős örökösnőt, akit Goldie Hawn játszott, most Eugenio Derbez testesíti meg, egy nagyvilági playboy képében. Ezzel nincs is semmi gond, a probléma az igencsak gyengére sikerült forgatókönyvben keresendő. Mert míg az eredeti filmben szépen felépítették, hogy hogyan kerül egyre közelebb a gyerekekhez és apjukhoz a rátarti milliomosnő, itt ezekből csak felvillanásokat kapunk. Egy-két jelenet, és hipp-hopp már az egész család ragaszkodik egy vadidegen emberhez. A másik gond, hogy ebben a változatban nagyon vérszegényre sikerültek a humorosnak szánt jelenetek, amiknek vígjátékról lévén szó, a hátán kellett volna vinnie a filmet. Pedig helyzetkomikumra lett volna bőven lehetőség, amint az eredtiben láthattuk is, de ebben a felújításban valahogy nem jött össze, szörnyen döcögősre sikeredett az egész.

    Anna Farisra nem lehet panasz, ő tényleg mindent megtett, hogy a maximumot kihozza magából, neki nagyon fekszik ez a szerepkör. Viszont a Leonardot alakító Eugenio Derbez finoman szólva sem volt jó választás. Bár mivel ő a film producere is, valószínűleg eleve magának szánta a férfi főszerepet. Bár ne tette volna, egyszerűen nem jó ebben a szerepben. Akkor sem tud szimpátiát kiváltani, mikor karaktere már változóban van egy szerethetőbb személyiség felé.

    Akár az eredetihez hasonlítjuk, akár önmagában nézzük ezt az új változatot, így sem, úgy sem lett egy jól sikerült darab. Pedig volt benne lehetőség, így viszont nem volt túl sok értelme az újrázásnak.

    Átejtve (kritika)
    Sajnos, mint a hasonló kísérleteknél oly sokszor, itt is azt lehet mondani, hogy kár érte, mert az eredeti sokkal, de sokkal jobb volt.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.2

    No Comments "

    Solo: Egy Star Wars történet (kritika)

    május 25th, 2018

    Miután a Disney 4 milliárd (!) dollárért vette meg a Star Wars jogait, várható volt, hogy futószalagon fogják gyártani a folytatásokat illetve előzményfilmeket. Így született meg a Han Solo ifjú éveire koncentráló Solo is. A keményvonalas rajongóknak lehet, hogy csalódást fog okozni, mert hangulatában és képi világában kissé eltér az eredeti sorozattól. Ez a változás azonban inkább csak jót tett a filmnek, eltérő stílusa egyedibbé teszi. Az, hogy mégsem született egy kiemelkedő alkotás, sokkal inkább a gyengébbre sikerült történet számlájára lehet írni.

    Az ifjú Han (Alden Ehrenreich) és szerelme Qi’Ra (Emilia Clarke) egy szebb jövő reményében, mindenre elszántan szeretnék elhagyni a Corellia nevű lepusztult ipartelepre hajazó bolygót. Ekkor veszi kezdetét Solo alvilági kalandozása, melynek során megismeri Chewbaccát (Joonas Suotamo), későbbi másodpilótáját és elmaradhatatlan társát, találkozik a minden hájjal megkent, dörzsölt szerencsejátékos Landóval (Donald Glover) és láthatjuk, ahogyan először lép az Ezeréves Sólyom fedélzetére.

    Han Solo az egyik legkarizmatikusabb szereplő a Birodalomban, így hát nem volt meglepő, hogy éppen az ő karaktere kapott előzményfilmet. Végre megismerhetjük azokat az embereket, és eseményeket, melyek nagyban hozzájárultak, hogy a kissé naiv, idealista fiúból egy dörzsölt csepész lett. Mivel élete ezen szakasza főleg az alvilágban játszódott, a film képi világa is elég komorra sikerült. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kapnánk meg a SW univerzumtól már megszokott gyönyörű képeket, csak éppen a történet nagyrészt nyomasztó bolygókra kalauzol el minket, a mindent betakaró hó birodalmától kezdve, teljes sivatagi tájon át. Mindezt nagyon látványos akciójelenetek kíséretében láthatjuk, a már jól megszokott különös, olykor mókás, de mindenképpen marandandó élményt nyújtó újonnan belépő szereplők kíséretében. A film ezen elemeire nem is lehet panasz, az ok amiért nem csettint elismerően az ember, az a kissé kiszámítható történet. Szépen eljutunk „A” pontból a „B”-be, de mindeközben alig kapunk előre nem látható fordulatot, és sajnos akad a filmben üresjárat is.

    A főszerepet alakító Alden Ehrenreich nehéz örökséget kapott, hiszen finoman szólva sem egyszerű feladat Harrison Ford egyik legendás szerepét alakítani. Ami a hasonlóságokat illeti, inkább csak a külsőségekben akarták az alkotók az eredeti Solót leutánozni, ami egyrészt jó húzás volt, másrészt a béna frizurát leszámítva jól sikerült. Amit pedig Ehrenreichnek színészileg kellett hozzátennie, azt remekül megvalósította, én el tudtam vonatkoztatni az eredeti szereplőtől. Nyilván lesz majd olyan, aki inkább végigszenvedné az egészet egy digitálisan megfiatalított Ford látványával, mintsem, hogy egy kockát is Alden Ehrenreich-el lásson.

    Donald Glover telitalálat volt Lando szerepében, mintha csak rá szabták volna a film egyik legeredetibb karakterét, akinek egyébként nagyon sok humoros, feszültségoldó jelenetet köszönhetünk. Woody Harrelson pedig lassan, de biztosan bebetonozta magát a jelentősebb filmek meghatározó mellékszereplőjének. Üzembiztosan hozta a Han életében fontos szerepet betöltő Tobias Beckett karakterét. Emilia Clarke viszont kicsit elveszettnek tűnt Qi’Raként. A kémia sem működött igazán közte és Ehrenreich között, és az általa alakított szereplő változó jellemét sem tudta igazán hitelesen visszaadni.

    Ha önmagában nézzük, akkor a Solo egy igazán szórakoztató, látványos kalandfilm lett. Ha viszont a SW-széria részeként vesszük, akkor csak alulról súrolja a sorozat előző részei által igen magasra tett képzeletbeli lécet.

    Solo: Egy Star Wars történet (kritika)
    A keményvonalas rajongóknak lehet, hogy csalódást fog okozni, mert hangulatában és képi világában kissé eltér az eredeti sorozattól. Ez a változás azonban inkább csak jót tett a filmnek, eltérő stílusa egyedibbé teszi. Az, hogy mégsem született egy kiemelkedő alkotás, sokkal inkább a gyengébbre sikerült történet számlájára lehet írni.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    6.4

    No Comments "

    Sosem voltál itt (kritika)

    május 23rd, 2018

    Lynne Ramsay drámájából leginkább a főszereplő Joaquin Phoenix zseniális alakítása marad meg az ember emlékezetében, mert sajnos maga a film elég gyengére sikerült.

    Joe (Joaquin Phoenix) a kiégett veterán és egykori FBI ügynök lelkében olyan mély sebeket hagytak a karrierje során átélt borzalmak, hogy az öngyilkossággal való próbálkozás mindennapjai részévé vált. Amikor nem magát próbálja meg bántani, akkor otthonról elszökött lányokat kutat fel, akik vagy eltűntek, vagy lánykereskedők raboltak el. Ez a cseppet sem könnyű munka egy nap még a szokottnál is veszélyesebbé válik, aktuális megbízása még az eddigieknél is sötétebb titkokat rejt.

    A film leggyengébb pontja maga a forgatókönyv, ami akárcsak a főhős lelke, a szemünk előtt kezd el széthullani. Kapunk egy gyerekkorában bántalmazott, a munkájában pedig méginkább kiégetté vált középkorú férfit, akit leginkább csak idős, segítségre szoruló édesanyja ápolása tart vissza az öngyilkosságtól. Miközben bepillantást nyerünk belső lelki vívódásaiba a múltból felvillanó rémes emlékképek kíséretében, láthatjuk, hogy a jelenben gyereklányok felkutatásával foglalkozik, akiket néha a legborzalmasabb helyekről kell elhoznia. Ez a két fő cselekményszála a filmnek, melyek sokszor idegesítő tempóban váltogatják egymást. Így aztán nem tudunk elmélyülni sem Joe lelkivilágában, hiszen jószerével csak utalásokat kapunk arról, hogy milyen borzalmas gyerekkora lehetett és hogy felnőtt élete sem egy fáklyásmenet, sem pedig az aktuális esetébe. Pedig az új megbízása eltér a szokványostól, hiszen az eltűnt lány, Nina (Ekaterina Samsonov), történetesen egy szenátor lánya, és egy pedofilokra szakosodott luxusbordély foglya. Azonban ettől a száltól sem kapunk többet, mint néhány véresebb jelenetet, ahogy kalapácsával ered a perverz bűnözök nyomába. Bár az  mindenképpen alkotókat dicséri, hogy a film nem lett öncélúan, a végletekig erőszakos, nem ezzel akarta felhívni magára a figyelmet. Ezzel együtt is, a végeredmény elég vérszegényre sikeredett.

    Az egyetlen és tényleg említésre méltó dolog a filmmel kapcsolatban Joaquin Phoenix remekbe szabott játéka. Csakhogy róla tudjuk, hogy bármikor képes ilyen szintű alakításra, és az egyáltalán nem válik a film javára, ha ez az egyetlen pozitívum, amit ki lehet emelni az alkotással kapcsolatban.

    Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha ebben a filmben a rendező mindent egy lapra tett fel, azaz Joaquin Phoenixre, és a történetvezetésre már nem fordított annyi energiát, mint amennyit kellett volna.

    Sosem voltál itt (kritika)
    Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha ebben a filmben a rendező mindent egy lapra tett fel, azaz Joaquin Phoenixre, és a történetvezetésre már nem fordított annyi energiát, mint amennyit kellett volna.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.3

    No Comments "

    Három hegycsúcs (kritika)

    május 16th, 2018

    Jan Zabeil thrillerbe oltott lélektani drámája a gyönyörű táj és a nagyszerű színészi teljesítmények ellenére is nagyon vontatottra sikeredett, a feszültség lassú adagolása inkább elkedvetleníti, mint felcsigázza a nézőt.

    Lea (Bérénice Bejo) és kisfia Tristan (Arian Montgomery) az anya barátjával, Aaronnal (Alexander Fehling) töltik családi vakációjukat a festői Dolomitokban. A külvilágtól elzárt környezetben azonban szépen lassan a felszínre törnek az elnyomott indulatok. Annak ellenére, hogy Lea és Aaron már két éve együtt vannak, a nyolcéves Tristan nehezen fogadja el mostohaapját, ami egyre veszélyesebb helyzetekbe sodorja őket.

    A film központi témája a három ember egymáshoz fűződő bonyolult viszonya. Az egyedülálló anya próbálja minél jobban elfogadtatni fiával szíve új választottját, ami korántsem olyan egyszerű, mert Tristan egyszerre érzi betolakodónak és valamiféle pótapának az életükbe nemrég belépő Aaront. Ezt a kettős érzését a férfi felé a negatív irányba erősíti az a tény, hogy anyja miatta hagyta el apját, ezáltal szétszakítva a családot. Lea pedig sokszor inkább fia kedvére tesz, mellőzve a tényt, hogy éppen kinek volt igaza az adott helyzetben. Ez persze természetes egy anyától, csak éppen nem az áhított harmóniát segíti elő. Mindeközben Aaron, ahogyan egyszer az ő szájából is elhangzik, fiaként szereti Tristant, mégis néha azt kívánja, bárcsak ne lenne velük. Bonyolult kapcsolatukat tovább terheli, hogy Lea és Aaron közös gyereket szeretnének, aminek Tristan finoman szólva sem örül. Ezt a cseppet sem egyszerű alapfelállást próbálja Zabeil feszültségkeltő módon bemutatni, thrillerszerűvé tenni. Mert hiába ez a film műfaji besorolása, ez nem thriller. Inkább drámának lehet nevezni, vagy a kettő keverékének, és emiatt a végeredmény nem is lett egy igazán jól sikerült alkotás.

    A kisfiút alakító Arian Montgomery alakítása kiemelkedően jó, sokszor már a puszta pillantása is hátborzongatóan hat. Igazán fényes jövő állhat előtte, ha már gyerekként ilyen szuggesztív előadásra képes. Az anyát alakító Bérénice Bejo is remekel a szerepében, ahogyan Alexander Fehling is kitűnően átadja Aaron karakterét. Ezt azért is fontos kiemelni, mert a köztük lévő feszültséget sokszor inkább a színészi játékukkal kell visszaadniuk, semmint a dialógusok által.

    Bár a film nem lett igazán hosszú, mégis rettentő terjedelmesnek tűnik, és akárcsak a szereplők egymástól a végére a néző is elkezd eltávolodni a filmtől.

    Három hegycsúcs (kritika)
    Jan Zabeil thrillerbe oltott lélektani drámája a gyönyörű táj és a nagyszerű színészi teljesítmények ellenére is nagyon vontatottra sikeredett, a feszültség lassú adagolása inkább elkedvetleníti, mint felcsigázza a nézőt.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.5

    No Comments "