Posts by :

    Annabelle 2. – A teremtés (kritika)

    augusztus 10th, 2017

    James Wan, a horrormágus (Fűrész, Insidious, Annabelle, Démonok között 1-2) ismét hatalmas fába vágta a fejszéjét egy folytatással. Immáron a második közös munkát vállalta Az Amikor kialszik a fény rendezőjével, David F. Sandberggel. Wan rendezőként és producerként is remek, de sajnos az Annabelle és az Amikor kialszik a fény sem sikerült tökéletesre, így hát ember legyen a talpán, aki előítéletek nélkül ül be a moziba, hogy megnézze A teremtést.

    A folytatás tulajdonképpen előzményfilm, egészen az 50-es évekig repít vissza minket az időben. A történet szerint egy babakészítő, Samuel Mullins (Anthony LaPaglia) és felesége, Esther Mullins (Miranda Otto) egy balesetben elvesztik lányukat. Minden nap imádkoznak, hogy újra láthassák őt, amikor is megtörténik a várva-várt csoda, megjelenik előttük a lányuk szelleme. A kísértet kéri, hogy a kislány számára egykor oly kedves játékbabába költözhessen, így örökre együtt maradhat a család. Hamarosan azonban kiderül, hogy nem a halott Bee Mullins lelke jár vissza a házba, hanem egy gonosz démon. Mullinsék 12 évvel a tragédia után sem heverték ki a történteket, bűnösnek érzik magukat, amiért nem vigyáztak jobban a gyermekükre. Bűnükért vezekelni akarnak, ezért egy csapat árvát fogadnak óriási házukba. Rövidesen elkezdődik a rettegés, mert az évekig szunnyadó gonoszt felébresztik, aki azonnal célba is veszi főhősünket, a félig lebénult kislányt, Jenice-t.

     A Démonok között alkotói kitalálták, hogy az epizódok kísértetei mind saját filmet kapnak. Ezek közül az első az Annabelle volt, ami esetlensége, összecsapottsága ellenére is óriási bevételt hozott. A készítők tehát a folytatás mellett döntöttek… szerencsénkre. A második rész ugyanis klasszisokkal jobb lett az elsőnél.

    A rendező nem megy fejjel a falnak, lassan, ráérősen indítja a sztorit. A film első felében megismerhetjük a szereplőket, akik mind szerethető karakterek, érdemes izgulni értük. A főszereplőt, Janice-t alakító Talitha Batemen fiatal kora ellenére – csupán 15 éves – fantasztikus színész.  Janice mellett mindig felbukkan a legjobb barátnője, szinte fogadott testvére, Linda (Lulu Wilson), akinek szórakoztató karaktere ékes bizonyítéka Sandberg hibátlan humorérzékének. Borotvaélen táncol, de kiváló érzékkel adagolja a poénokat Lindán keresztül, nem esik át a ló túloldalára, nem válnak gagyi horrorparódiává ezek az ominózus ”poénos” jelenetek. A többi lánynak nem sok feladat jut, de remekül asszisztálnak a főszereplő csajoknak. A Mullins házaspár sem kapott túl nagy szerepet, holott a Mr. Mullinst alakító Anthony LaPaglia mégiscsak Golden Globe-díjas színész.

    A film képi világa és a hang profi munka. Hála a precízen átgondolt kameramozgásnak, a némaságot megtörő legapróbb pisszenésnek, reccsenésnek, több jelenet hátborzongató lett. Sajnálatos azonban, hogy az események folyása kiszámítható, váratlan fordulatot és csavart egyáltalán nem kapunk. Egyszer sem döbbenünk meg igazán, mindig pontosan tudjuk, hogy mi fog történni.

    Az Annabelle után az Annabelle 2. – A teremtés igazi meglepetés, az előítéletek és a temérdek közhely ellenére jó párszor sikerült ránk hoznia a frászt. Méltó kistertvére lett a Démonok között epizódoknak, rettegve várjuk a folytatást.

    Annabelle 2. – A teremtés (kritika)
    Az Annabelle után az Annabelle 2. – A teremtés igazi meglepetés, az előítéletek és a temérdek közhely ellenére jó párszor sikerült ránk hoznia a frászt.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    8.2

    No Comments "

    A dögös, szőke 007-es (Atomszőke – kritika)

    július 27th, 2017

    David Leitch rendező neve ismerősen csenghet az akciófilm-kedvelőknek, hiszen a John Wick és a hamarosan megjelenő Deadpool 2 is az ő nevéhez fűződik. Az Atomszőke a The Coldest City képregénysorozat alapján készült és már az előzetesei is nagyot szóltak.

    A film Ronald Reagen, amerikai elnök beszédével indul, amiben a Kelet- és Nyugat-Berlint kettéválasztó berlini fal lebontását és a kapuk megnyitását kéri. A 80-as évek Berlinjéről, a hidegháború időszakáról kapunk némi felvilágosítást, majd elhangzik a mondat: „Ez nem az a történet!”

    Rögtön jön is az első headshot, ha valaki az elején még kételkedett a műfajt illetően, így már biztos lehet benne, hogy nem egy dokumentumfilmet lát.

    A brit titkosszolgálat, az MI6 elküldi az egyik legjobb – és minden bizonnyal a legszexibb – titkosügynökét, Lorraine Broughtont (Charlize Theron) Németországba, hogy megszerezzen egy listát, ami kémek és kettősügynökök nevét tartalmazza, köztük az övét is. Az értékes lista természetesen másokat is érdekel, a KGB is feni rá a fogát. A siker érdekében kénytelen együttműködni a helyi beépített ügynökkel, David Percivallal (James MacAvoy), akiben azonban cseppet sem bízik. A küldetés balul sül el, így Lorraine köteles elmesélni a feletteseinek, Eric Graynek (Toby Jones) és a CIA ügynök Emmett Kurzfeldnek (John Goodman) töviről hegyire a Berlinben történteket.

    Feszített tempóban haladnak az események, a film dinamikája, a 80-as évek zenéi, a képi világ és a styling is kiváló. A verekedős jelenetek, pláne a közelharcok bravúrosak. A pesti (berlini) körfolyosós bérházban játszódó, szinte vágás nélküli bunyós jelenet például művészi. Ennek ellenére valahogy mégsem áll össze egy kerek egésszé. A kusza szálak olykor semmilyen jelentőséggel nem bírnak, nem tesznek hozzá a sztorihoz. Az Atomszőke stílusa sokban hasonlít a John Wick és a James Bond filmekére. Az, hogy a főszereplő meséli és kommentálja a történetet, pedig kimondottan Guy ritchies.

    Charlize Theron, a mindig dögös szőke, már a Mad Max: Fury Road-ban is hozta a kemény csajt, most azonban azt is túlszárnyalta. Rideg, rezzenéstelen arccal, tökéletes fekete-fehér ruhákban, magassarkúban vonul végig Berlin utcáin és gyilkolja halomba az ellenségeit. A harcjelenetek nagyrészét ő maga játssza, nem sok feladatot adott a kaszkadőröknek.  Az Oscar díjas színésznő kiváló, mint mindig, de ki kell emelni a sminkesek munkáját is, hiszen a monoklija, a sebei, a bevérzett szeme mind olyan eredeti, hogy szinte fáj ránézni.

    James MacAvoy alakítása szintén hibátlan, jó lenne, ha ezentúl csak gonosz karaktereket játszana, hiszen ebben vérprofinak bizonyult.

    Tulajdonképpen az Atomszőke leginkább Charlize Theron és egy kicsit James MacAvoy filmje, a mellékszereplők (John Goodman, Toby Jones) hiába nagy nevek, nem jelentős a szerepük. Lorraine és a francia titkosügynök, Delphine (Sofia Boutella) kapcsolata is csak azért kapott teret, hogy meglegyen a minden filmben kötelező szexjelenet. Viszont óriási piros pont a rendezőnek, amiért bevállalta, hogy leszbikus kapcsolatot mutat be!

    Az Atomszőke egy igazán jól sikerült akció. Ajánlom a Charlize Theron-rajongókon kívül mindenkinek, aki kicsit is odavan az ilyen gyilkolós, bedarálós, pörgős filmekért. A rendezésben elkövetett bakikért pedig Theron profizmusa kárpótol minket.

    A dögös, szőke 007-es (Atomszőke - kritika)
    Az Atomszőke egy igazán jól sikerült akció. Ajánlom a Charlize Theron-rajongókon kívül mindenkinek, aki kicsit is odavan az ilyen gyilkolós, bedarálós, pörgős filmekért.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    8.2

    No Comments "

    Gruból is megárt a sok (Gru 3 – kritika)

    június 29th, 2017

    A mindössze 10 éve alapított amerikai animációs filmgyár, az Illumination Entertainment, 2010-ben dobta piacra a Gru (Despicable Me) első részét, amivel óriási sikert aratott. A 69 millió dolláros költségvetésű animáció 543 millió dollár összbevételt hozott, a nézők imádták, a gyerekek megőrültek a Minyonokért. Kétség sem fért hozzá, hogy elkészítik a Gru 2-t, és ezzel szintén óriási összegeket kaszáltak, annak ellenére, hogy az elődjénél jóval gyengébbre sikerült a folytatás. 2015-ben megjött a Minyonok, innen viszont Gru kimaradt, és az érthetetlenül gagyogó sárga kis tic-tac-ok saját története lett. 7 évvel az első rész után pedig már itt is van a Gru 3.

    Gru immáron pozitív karakterént, 3 gyerkőcével és újdonsült feleségével, Lucyval éli a kémek izgalmas életét. Felbukkan Balthazar Bratt, a világot fenyegető gonosz, az egykori gyerek tévésztár, akit pattanásos tinédzserkorában kirúgtak a tévécsatornától. Mivel nem tudta feldolgozni a mellőzöttséget, bosszút esküdött, hogy elpusztítja Hollywoodot. Gru és Lucy képtelenek elkapni Brattet, ezért kirúgják őket az Anti Gonosz Ligából. A hír hallatán a Minyonok felbuzdulnak, megpróbálják rávenni főnöküket, hogy térjen vissza eredeti hivatásához, legyen megint gonosz. Amikor Gru nemet mond nekik, ők fellázadnak és elhagyják gazdájukat.

    Miközben otthon búslakodik a munkanélkülivé vált kém pár, érkezik egy üzenet a soha nem látott ikertestvértől, Drutól, hogy látogassák meg őt a kastélyában. Az ikrek sok mindenben különböznek egymástól. Míg Gru kopasz, feketében jár és állandóan morcos, addig Dru fejét gyönyörű, fényes hajkorona díszíti, fehér ruhákat hord, jókedvű, bohókás figura. Míg Gru profi kém, addig Dru egy igazi pancser, aki folyton elbénáz valamit. A páros kimondottan jól működik együtt, jók az ellentétek, de a hasonlóságok is köztük.

    A sztori tehát 3 fő szálon fut, amik sajnos nem lettek összefűzve, ráadásul az egyik teljesen felesleges is. Amikor a minyonok elhagyják Grut, véletlenül bekeverednek egy tehetségkutatóra, és természetesen széttrollkodják azt, majd a rendőrök elkapják és lecsukják őket. A szökést profin megtervezik, már nem is annyira szerencsétlenek, mint az előző epizódokban. Kár, hogy ez a rész maximum időtöltésnek volt jó, mert különösebb értelme, mondanivalója, funkciója nincs.

    A főgonoszunk, a fickó a „vállalhatatlan válltöméssel” és a bundeszligaséróval pedig konkrétan a film közepén eltűnik és csak a végén kerül elő újra, hogy elpusztítsa a világot. Kaphatott volna egy kicsit több teret, ha már egyszer ő Gru főellensége. És mindezek mellett ott van Lucy is, Gru felesége, aki kétségbeesetten próbálja betölteni a tökéletes pótanya szerepét kisebb-nagyobb sikerrel. A lányok közül Agnes még mindig brutálisan cuki, pláne mikor egyszarvúvadászatra indul az erdőbe nővérével, Edithtel.

    Annak ellenére, hogy a Gru 3 tele van jó poénokkal, a sztori gyenge és unalmas lett. Az Illumination egyik szuperképessége, hogy a gyereküket moziba kísérő felnőtteknek is kiváló szórakozást nyújt. Na, ez itt sajnos most nem annyira sikerült. Egyértelmű, hogy a rengeteg 80-as évekbeli sláger, amiket Balthazar Bratt vagy a Minyonok énekelnek, nekünk, felnőtteknek szólt, de a végén már inkább idegesítővé váltak, minthogy beletették volna a bugit a lábunkba. Úgy tűnik, Gruból kezd elfogyni a szufla, reméljük, hogy ezt a film készítői is belátják végre.

    Gruból is megárt a sok (Gru 3 - kritika)
    Annak ellenére, hogy a Gru 3 tele van jó poénokkal, a sztori gyenge és unalmas lett.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    5.7

    No Comments "

    Másnaposok csajverziója 2.0 (Csajok hajnalig – kritika)

    június 17th, 2017

    A 2009-es Másnaposok óta szinte évente kijön egy bulifilm kisebb-nagyobb sikerrel. A Csajok hajnalig már az előzetes alapján sem tűnik többnek egy újracsomagolt Ronda ügy, Másnaposok, Koszorúslányok és Rossz anyák mixnél, de ne temessük idejekorán a filmet, hiszen a rendező-forgatókönyvíró, Lucia Aniello már bizonyította kiváló humorérzékét a Comedy Central csatornán futó Broad City c. sorozat rendezőjeként.

    A történet 5 jó barátnőről szól, akik Miamiban, egy mesés tengerparti villában tartják Jess (Scarlett Johansson) lánybúcsúját. A buli egy kicsit vadabbra sikerül a tervezettnél, és az alkoholgőzös, kokainmámoros éjszakán a Chippendale-fiú meghal. Ekkor szabadul el a pokol csak igazán, a csajok bepánikolnak és megpróbálják eltüntetni a holttestet és az összes ellenük szóló bizonyítékot.

    A szereplőgárda láttán azt gondoltam, hogy 5 szuper karaktert kapunk, akik majd brillíroznak a vígjátékban, feldobva ezzel az unalmasnak és lerágott csontnak tűnő sztorit. Sajnos óriásit tévedtem. Scarlett Johansson, aki újabban inkább akcióhőssé és sci-fi királynővé avanzsált, itt egy szürke, felejthető, egyéniségtelen figurát alakít, aki csak sodródik az eseményekkel, nem irányítja a csapatot, holott elvileg ő a húzónév a szereplők közt. Szakmáját tekintve politikus, de a viselkedése és a személyisége egyáltalán nem ezt tükrözi.

    Az ausztrál barátnőt, Pippát alakító Kate McKinnon nem okozott csalódást, talán az ő esetlensége a legszórakoztatóbb a filmben, annak ellenére, hogy nem őstehetség a színésznő.

    Frankie és Blair (Ilana Glazer és Zoë Kravitz) párosa említésre sem méltó. Frankie egy igazi lázadó aktivistának van kikiáltva, de ebből valójában semmit nem látunk azon kívül, hogy ő a legmocskosszájúbb nő a brigádban. Blair pedig annyit tud, hogy bomba jól néz ki.

    Újabban a vígjátékok kötelező karaktere a duci csaj, aki vagy bolond, vagy csak végtelenül egyszerű. Itt az ügyeletes dundi „mókamestert” a 22 Jump street – túlkoros osztag c. vígjátékban is feltűnt Jillian Bell alakítja, aki mellesleg jó is lehetne, ha a karaktere nem lenne teljesen kihasználatlan. Egyetlen jellemvonása az állandó féltékenykedés. Ki akarja sajátítani magának Jesst, a legjobb barátnőjét és bárkit elkaszál, aki közéjük akar állni.

    Demi Moore és Ty Burrel pedig elvállalta a nimfomán szomszéd pár szerepét… azt hiszem, ennél már tényleg nincs lejjebb.

    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen vicces momentuma sem volt a filmnek. A vad, piás csajbuli ellenpólusaként bemutatott diszkrét borkóstoló a legénybúcsún például kimondottan vicces. A férj szerepét egyébként a társ-forgatókönyvíró, Paul W. Downs kapta, aki együtt dolgozott a rendezővel több Broad City epizódon is.

    A legnagyobb probléma viszont az, hogy az idő előrehaladtával nem épül a sztori, nem tudjuk hová tartunk, nem fejlődnek a karakterek, a poénok is gyengébbek és egyre ritkábban jönnek. Vannak kimondottan unalmas percek, felesleges szálak, és a befejezés is borzasztó gagyira sikerült.

    A Csajok hajnalig nem más mint botcsinálta szkeccsek egymásra pakolása, ami a 20 perces Broad City epizódokban tökéletesen működik, egy egész estés moziba viszont kevésnek bizonyult.

    Másnaposok csajverziója 2.0 (Csajok hajnalig - kritika)
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.0

    No Comments "

    Bye Bye Man – A rettegés neve (kritika)

    április 30th, 2017

    Habár már az előzetes alapján sem tűnt vérfagyasztó horrornak a Bye Bye Man, mivel volt rá példa, hogy egy-egy gyengébb trailer után kellemes meglepetéseket okozott a film, adtam egy esélyt neki.

    Bár ne tettem volna…

    A film tulajdonképpen egy egészen ígéretesnek tűnő kertvárosi mészárlással indul, ami még a hatvanas években történt. Látunk egy középkorú férfit, aki sörétes puskával végigmegy a szomszédságon és kérdés nélkül mindenkit megöl. Az azonban már gyanúra adhat okot, hogy a lövöldözésnél mindenhonnan kispórolták a művért.

    Majd ugrunk egyet az időben és a történet három fiatal egyetemistával folytatódik, akik az egyetem közelében kibérelnek egy óriási, kétszintes házat. Biztos létezik diák, aki ilyen albérletben lakik, csak sajnos attól tartok, nem ezen a bolygón. A főszereplők, Elliot, barátnője, Sacha és barátjuk John beköltöznek a házba, ahol aztán el is kezdődnek a furcsaságok. Találnak egy régi éjjelszekrényt, azon egy pénzérmét, ami folyton leesik a földre. A fiókba firkált mondatok közül olvassák ki a gonosz nevét, amit tilos kimondani, sőt tilos rágondolni is. A házavató buli után tartanak gyorsan egy szelleműző szeánszot, amit Sacha kissé stikkes barátnője vezet, és ahol Elliot rögtön ki is mondja a bűvös nevet, megfertőzve ezzel barátai elméjét. Innentől kezdve nem tudnak másra gondolni, csak a By Bye Man-re.

    Az alapötlet éppenséggel nem is lenne rossz. Adott egy rém, aki tulajdonképpen nem gyilkol, hanem gyilkosságra kényszeríti az áldozatait. Abból táplálkozik, ha az emberek félelemmel gondolnak rá. Van itt tehát skizofrénia, paranoia és mindenféle hallucináció. A démon külseje egészen addig a pillanatig ijesztőnek tűnik, míg meg nem látjuk az arcát, majd fel nem bukkan a borzasztó gagyin megrajzolt „vérszomjas” kutyája, aki az áldozatokból falatozik. Hogy ki ez a Bye Bye Man, honnan jött és mi a célja, sajnos nem derül ki. Mint ahogy a folyton leeső pénzérme funkciója sem. Meg egyáltalán mi ez a név, hogy Bye Bye Man?

    Sajnos a film gyengeségéhez a csapnivaló színészi teljesítmény is erősen hozzájárul. Egyedül talán az Elliotot alakító Douglas Smith arcán tűnik őszintének a para. A rendőrként néhány percre felbukkanó Carrie-Anne Moss, A Mátrix Trinityje ugyanolyan faarcú és mimikátlan, mint amikor 18 évvel ezelőtt a piros pirulát választotta. Az, hogy az Oscar-, Golden Globe-, és Emmy-díjas színésznőt, Faye Dunawayt hogyan sikerült rábeszélni, hogy szerepeljen a filmben, kész rejtély.

    A karakterekről semmi nem derül ki, nem ismerjük meg őket igazán. A borzasztóan egyszerű párbeszédek mellett a magyar szinkron is hagy kivetnivalót maga után. Az, hogy Elliot Macinak hívja a barátnőjét, pedig kimondottan idegesítő.

    Nincs feszültség, nincs rettegés, nincs meglepetés, nincs csavar és nincs semmi új a Bye Bye Manben, ami miatt tényleg érdemes lenne végigülni ezt a 96 percet. Pocsékul megírt forgatókönyv, béna rendezés, nem túl erős operatőri munka és a színészi kvalitás teljes hiánya jellemzik a filmet. „Ne mondd ki, ne gondolj rá!” és a legjobb, ha nem is nézed meg.

    Bye Bye Man – A rettegés neve (kritika)
    Nincs feszültség, nincs rettegés, nincs meglepetés, nincs csavar és nincs semmi új a Bye Bye Manben, ami miatt tényleg érdemes lenne végigülni ezt a 96 percet.
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    4.3

    No Comments "

    Fantasy szívet így még nem facsart (Szólít a szörny – kritika)

    március 3rd, 2017

    J.A. Bayona spanyol rendező forgatott már horrort, katasztrófafilmet, misztikus thrillert, majd 2016-ban elkészítette Patrick Ness – a forgatókönyvíró – regénye alapján a Szólít a szörny című, látványos, szívbe markoló amerika-spanyol fantasyt.

    A film egy 12 éves, magányos, visszahúzódó, de kiváló rajztehetséggel és élénk fantáziával, bátorsággal megáldott kisfiú, Conor (Lewis MacDougall) történetét meséli el, aki amellett, hogy iskolai zaklatások állandó céltáblája, élete legnagyobb megpróbáltatásával néz szembe. Egyetlen igaz barátja, az egyedülálló édesanyja (Felicity Jones) rákos beteg, haldoklik. Az anya, betegsége ellenére, igyekszik a hátralevő időt boldogan eltölteni fiával. Conor képtelen kipihenni magát, mert folyton gyötri a rémálom, hogy elveszíti anyját, így az álmatlan éjszakákon egyedül rajzolgat a szobájában. Egyik éjjel azonban meglátogatja őt egy szörny (Liam Neeson), aki óriási mérete és rémisztő külseje ellenére sem ijeszti meg őt. A szörny három fantasztikus, ám kezdetben Conor számára érthetetlennek és igazságtalannak tűnő történetet mesél el, majd megígérteti a fiúval, hogy ha a három történetet végighallgatta, neki kell elmesélnie egy negyediket, a saját történetét, a rémálmát.

    Conor élete fenekestől felfordul. Miután anyjának egy újabb kezeléssorozat miatt kórházba kell vonulnia, és ő ideiglenesen a nagymamájához (Sigourney Weaver) költözik, felbukkan az Amerikában élő édesapja (Toby Kebbell) is.

    Aki azt gondolja, hogy az utóbbi idők drámáihoz hasonlóan a Szólít a szörny egy könnyű, családi mozi,  egy szomorú történet vidám befejezéssel, nagyon téved. Itt ugyanis nincs feloldás, nincs giccses happy end, csakis a kőkemény valóság. A film legnagyobb ereje a csontig hatoló őszinteség, amivel a rendező megtiszteli a nézőt. Patrick Ness regénye eredetileg gyerekeknek szól, viszont a film annyira erős, hogy az érzékenyebb felnőtt nézők szemébe garantáltan könny szökik.

    A remek történet azonban mit sem érne olyan remek színészi alakítás nélkül, mint amit a forgatás idején mindössze 14 éves Lewis MacDougall hoz. A fiú arcjátéka és kifejező tekintete beleég a retinánkba. Liam Neeson tökéletes választás volt narrátornak a szörnyhöz, hiszen amellett, hogy határozott és erős a hangja, mégis van benne valami megnyugtató finomság. Felicity Jones vonásai az első jelenetekben még bájosak, majd látjuk, ahogy a betegség hatására folyamatosan leépül. A sminkmesterek munkáját mindenképpen ki kell emelni, hiszen a csontsovány anya látványától a hideg futkos a hátunkon.  Sigourne Weaver kiválóan alakítja a rideg nagymamát, akinek a Conorral való kapcsolata kezdetben nem éppen felhőtlen. A nagymama végig nézi lánya haláltusáját, mindent megtenne érte, de képtelen segíteni rajta. A közös fájdalom és szenvedés aztán összehozza őt és az unokát, hiszen csak ők maradnak egymásnak.

    A film látványvilága elvarázsol. Nagy fejtörést okozott a rendezőnek, hogy a szörny nagyságát és erejét úgy mutassa meg, hogy közben valóságosnak hasson de mégse legyen túlzottan ijesztő. A motion capture-technika segítségével Liam Neeson játszotta el a rém összes mozdulatát, így az arcának minden vonása, a szemei valóban élethűvé váltak.

    A Szólít a Szörny egy igazán kivételes alkotás, amely szól szeretetről, barátságról, fájdalomról, elvesztésről és az idő előtti felnőtté válásról. Olyan tanítást ad, amit a moziból kijőve még napokig emészthetünk. Kétség nélkül állíthatom, hogy fantasy szívet így még nem facsart.

    Fantasy szívet így még nem facsart (Szólít a szörny - kritika)
    A Szólít a Szörny egy igazán kivételes alkotás, amely szól szeretetről, barátságról, fájdalomról, elvesztésről és az idő előtti felnőtté válásról.
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (6 Szavazások)
    9.7

    No Comments "

    Nem minden arany, ami fénylik! (Arany – kritika)

    február 17th, 2017

    Matthew McConaughey a 2005-ös Szahara és a 2008-as Bolondok aranya után ismét a kincs nyomába ered, de szerencsére, az előbbi két filmmel ellentétben, most a kiváló színészi képességeit is megcsillogtatja.

    A film az aranybányászat történetének egyik legnagyobb átverését meséli el, igaz történet alapján készült. Kenny Wells (Matthew McConaughey) egy csőd szélén álló bányászati cég tulajdonosa, minden pénzét elvesztette, a házát is elárverezték, így barátnőjénél (Bryce Dallas Howard) kénytelen meghúzni magát. Hiába kapja sorra a pofonokat az élettől, nem adja fel az álmait. Mindent egy lapra tesz fel, így egy alkoholmámoros éjszakán jött ötlettől vezérelve összeáll a fiatal geológussal, Michael Acostával (Edgar Ramirez) – aki szintén nem a karrierje csúcsán áll -, és együtt vágnak neki az indonéz dzsungelnek, hogy aranyra leljenek. A kemény munka nem volt hiábavaló, megtalálják a hihetetlenül gazdag lelőhelyet. A Wall Streeten hamar híre megy a szenzációnak, pillanatok alatt elkapkodják a cég részvényeit. A gyors meggazdagodás azonban szemet szúr a befektetőknek, az indonéz kormánynak, a nagyhatalmú politikusoknak és az FBI-nak is. A kérdés, hogy sikerül-e Wellsnek visszatáncolnia a szakadék széléről.

    Az Oscar-díjas Stephen Gaghan 11 év pihenő után rendezte meg az Arany című filmjét, ami a Wall Street farkasához hasonlóan a világot uraló gazdagságot, pénzt, és a siker utáni vágyat hivatott bemutatni. Sajnos Scorsese-i magasságokba nem jut el, rengeteg ugyan a párhuzam, de óriási ellentétek is vannak a két film között. Míg Scorsese főhőse igazi nagyhal a Wall Streeten, addig a lecsúszott, iszákos, igénytelen Kenny Wells keményen megdolgozik a gazdagságért.

    Matthew McConaughey az utóbbi években igazán fontos szerepeket kapott és meg is ugrotta a lécet, sorra kiváló alakításokat nyújtott, sőt igazi átváltozóművész lett. Megdöbbentő a kockás has, majd a csontváztest után a kissé kopaszodó, pocakos, kusza fogú színész, akinek gesztusai, és minden mozdulata uralja a filmet. A retinánkba ég az az arc, amikor Kenny megsimogat egy tigrist, hogy bizonyítsa keménységét.

    Sajnos a történetet néhol kissé zavarosnak és felszínesnek érezhetjük. Számomra nem derült ki, hogy mindez a rendező hibája, vagy csupán Matthew McConaughey csodálatos alakítása mindenről elveszi a figyelmünket. Edgar Ramirez szinte eltörpül mellette, holott az ő szerepe is fontos a sztori szempontjából. Bryce Dallas Howard kiválóan hozza a kissé egyszerű, tudatlan barátnőt, aki mindig kiállt szerelme mellett. Kár, hogy belőle sem kapunk többet néhány rövidebb jelenetnél.

    Az Arany nem csak a pénzről és az amerikai álomról szól, hanem arról a hatalmas szenvedélyről is, ami hajtja a két férfit. Sőt ez a szenvedély változtatja az üzleti partnerséget életre szóló barátsággá kettőjük közt.

    Tudom, hogy már csak a hasonló téma miatt is nehéz nem összehasonlítani Gaghan és Scorsese munkáját, de ha megpróbálunk úgy beülni a moziba, hogy pártatlanok maradunk, nem fogunk csalódni. Az Arany egy szórakoztató és izgalmas történet, egy igazi érzelmi hullámvasút, amit a főszereplő színészi játéka felejthetetlenné tesz.

    Nem minden arany, ami fénylik! (Arany - kritika)
    Matthew McConaughey a 2005-ös Szahara és a 2008-as Bolondok aranya után ismét a kincs nyomába ered, de szerencsére, az előbbi két filmmel ellentétben, most a kiváló színészi képességeit is megcsillogtatja.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (13 Szavazások)
    7.4

    No Comments "

    Az álomvilág, amire titkon mindenki vágyik (Kaliforniai álom – kritika)

    december 21st, 2016

    A szemtelenül fiatal – még nincs 32 éves – Damien Chazelle rendező hatalmas fába vágta a fejszéjét azzal, hogy egy ilyen nehéz, buktatókkal teli műfajjal próbálkozott, mint a musical, de bejött neki, hiszen 7 Golden Globe jelölést már be is gyűjtött a Kaliforniai álom. Az se ijedjen meg, aki nem feltétlenül a zenés darabok rajongója, mert egy ilyen kiváló, Oscar-díj jelöléssel is büszkélkedhető szereplőpárossal, mint Emma Stone és Ryan Gosling, garantált a szórakozás.

    Mia (Emma Stone) egy Los Angeles-i filmstúdió kávézójában dolgozik, de élete nagy álma, hogy híres hollywoodi színésznő lehessen, így meghallgatásról meghallgatásra jár, míg sajnos a hőn áhított siker várat magára. Sebastian (Ryan Gosling) zongorista, egy jazz klubra vágyik, ahol kizárólag saját kedvenc zenéit játszhatná. Egyelőre azonban egy étteremben kénytelen karácsonyi dalokat klimpírozni, majd miután onnan kirúgják, egy gagyi zenekarban szintetizátorozik a megélhetésért. A két fiatal először csak egy véletlen folytán találkozik a dugóban ülve az autópályán, majd később sorsszerűen újra és újra összefutnak, míg nem egymásba szeretnek. Elkezdődik a közös életük, inspirálják és támogatják egymást céljaik elérésében. Közel egy év után azonban el kell dönteniük, hogy mi a fontosabb, a másikkal együtt töltött idő vagy az önös érdekek által vezérelt álomhajkurászás.

    A Kaliforniai álom felépítése, a sztori kibontakozása mesteri. Először Miat ismerjük meg, majd Sebastiant, és a két szál összefonódik, amikor a pár egymásra talál. Később aztán kezdődnek a problémák, ismét szétválik a főszereplők története és a film végén egy rövid időre újra összekapcsolódik. A karakterek jellemfejlődését, a rengeteg pozitív és negatív hatás által kiváltott személyiségváltozást, Emma Stone és Ryan Gosling is lebilincselően jeleníti meg. Az már csak hab a tortán, hogy mindketten szuperül énekelnek, ráadásul egyikük sem esik túlzásba. Szerencsére nem szinkronos a film, így eredeti nyelven élvezhetjük. Emma Stone hangja finom, törékeny, míg Ryan Goslingé nyers és tökéletlen, de pont ettől tűnik annyira hétköznapinak. Az első dalt leszámítva a zenei betétek tökéletesen passzolnak az egyes jelenetekhez. A Kaliforniai álom műfaja ugyan musical, de nem az a fajta, ahol dalok tömkelegét sorakoztatja fel a rendező teljesen indokolatlanul és oda nem illő módon. Damian Chazelle pont ott és pont annyit adagol a zenékből, amennyit a műfaj iránt kevésbé rajongó néző is elbír.

    A látvány, a színek, a képek, a vágások bravúrosak. Mintha egy csodálatos, szemkápráztató festményben elevenedne meg a történet. A jelmezek mesés színkavalkádot alkotnak a kétfős- és a tömeges táncjelenetekben is.

    Fantasztikus, ahogy a rendező a múltat és a kissé poros jazz-korszakot összeköti a jelennel. Főhőseinknek okostelefonjuk van és Mia egy Toyota Priust vezet.

    Ha mindez még nem lenne elég, az eltúlzott táncmozdulatok, Emma Stone grimaszai a meghallgatásokon és a karakterek kiváló humora felejthetetlenné teszik a film minden másodpercét.

    Damian Chazelle és a Kaliforniai álom úgy hozta vissza a klasszikus musical műfajt a mozikba, hogy az a tánc, a zene, a szerelem, mesevilág, a giccs és minden cukormáz ellenére kicsit sem lett gejl. Reméljük, hogy a Golden Globe jelölések után nem marad el az Oscar-eső sem.

    Az álomvilág, amire titkon mindenki vágyik (Kaliforniai álom - kritika)
    Damian Chazelle és a Kaliforniai álom úgy hozta vissza a klasszikus musical műfajt a mozikba, hogy az a tánc, a zene, a szerelem, mesevilág, a giccs és minden cukormáz ellenére kicsit sem lett gejl.
    9.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    5.8

    No Comments "

    Amikor a gonosz lélek testet ölt, Isten nem segít (A Démon arca – kritika)

    december 10th, 2016

    A Blumhouse Productions égisze alól olyan mesteri horrorok kerültek a mozikba az elmúlt években, mint a Parajelenségek-sorozat, a Sinister- valamint az Insidious-filmek, és még sorolhatnám. A Démon arca előzetesen, miszerint csavartak egyet a már kissé poros ördögűzős témán, nagyon ígéretesnek tűnt, a korábbi sikerekkel azonban igen magasra tette a mércét a produkciós cég.

    Dr. Embert (Aaron Eckhart) különleges képessége, hogy a gonosz entitások által megszállt emberek fejébe tud hatolni és ott próbálja meg legyőzni őket. Elutasítja az egyház brutális ördögűzési módszereit, amibe már több ártatlan ember is belehalt. Miközben segít másokon, azt a démont is üldözőbe veszi, aki megölte a feleségét és a fiát, őt pedig tolószékbe juttatta. Már kishíján felhagy a kutatással, amikor hírt kap egy megszállt fiúról, akit feltehetőleg az ő kísértete, Maggie sanyargat. A saját ügye mindennél fontosabb, így újra munkába áll, de a gonosz ezúttal erősebbnek bizonyul, mint azt Dr. Embert gondolta.

    Mindenki mást gondol arról, hogy mi az igazán para filmek receptje, mi az a titkos összetevő, amivel garantált a rettegés. De abban biztosan megegyezhetünk, hogy a jó horrorhoz nélkülözhetetlen a tökéletes gonosz, aki halálra rémít minket az egész film alatt. Na ez az egy dolog az, ami A Démon arcából teljes egészében kimaradt. Nincs félelem, ijesztgetés és rémségek. Van azonban helyette rengeteg gagyi klisé, amivel el lehet rontani nem csak a horrort, hanem szinte bármilyen filmet. Főhősünk, Dr. Embert élete tragédiákon keresztül vezetett odáig, ahol most tart: lecsúszott, zsíros hajú alkoholista, aki egy disznóólban él, és piálás közben a régi családi videókat nézi. Zaklatott lelkiállapotát pusztán a külseje szemlélteti, a belső tulajdonságaiból és a vívódásaiból nem sokat kapunk.

    A gonosz az áldozat vágyaiból felépített álomvilágban tartja fogva annak elméjét, amíg kiszívja belőle az életerőt. A doki, miután benyugtatózzák a segítői, lemegy alfába és ebben a tökéletesnek vélt világban próbálja megmutatni a megszállt gyermeknek, hogy pusztán hazugságot lát maga körül. Így, mivel a páciensek fejében létező képek és valóság szinte teljesen megegyezik, nem sok új helyszínnel találkozhatunk a film során.

    Habár horrorfilmet ígértek, inkább egy nem túl jól sikerült, mindössze 90 perces thrillert kaptunk. A rövidke filmbe még egy teljesen felesleges szálat is besuvasztottak a főhős tanítómesteréről, akinek egyébként semmilyen hatása nincs az események kimenetelére.

    Annak ellenére, hogy a Blumhouse Productions és James Blum – a producer – már számtalanszor bizonyította, hogy a rettegés nagymestere, A Démon arca sajnos esetlenre és unalmasra sikerült. A cég az elmúlt években közel 40 horrorfilmet dobott a piacra, így nem csoda, ha ezúttal a mennyiség a minőség rovására ment. Mr. Blum, ezúton üzenjük, a kevesebb néha több.

    Amikor a gonosz lélek testet ölt, Isten nem segít (A Démon arca - kritika)
    Annak ellenére, hogy a Blumhouse Productions és James Blum – a producer – már számtalanszor bizonyította, hogy a rettegés nagymestere, A Démon arca sajnos esetlenre és unalmasra sikerült.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.1

    No Comments "

    X-faktor meseköntösben (Énekelj! – kritika)

    december 6th, 2016

    Úgy tűnik, 2016 az animációs filmek éve. Néhány folytatás (Jégkorszak, Kung Fu Panda) és jóval több önálló történet is megjelent idén (Kubo és a varázshúrok, Zootropolis, Vaiana… stb). Az Illumitaion Entertainment a Gru, a Gru 2 és a Minyonok után bemutatta A kis kedvencek titkos élete című nagysikerű animációt, de még az év végére akart egy nagy durranást, így elkészült az Énekelj!

    A filmben állatok emberként viselkedve élik a mindennapjaikat. Buster Moon (Matthew McConaughey), az öltönyös koala egy csőd szélén álló színház igazgatója. Álma, hogy a színháza újra népszerű legyen, így mindent megtesz, hogy megmentse az enyészettől és felvirágoztassa. Szervez egy énekversenyt, ahol néhány induló rögtön kitűnik a tömegből. Johnny (Taron Egerton), a gorilla, aki nem szeretné apja mesterségét űzni és a gengszterélet helyett az éneklést választaná, Mike (Seth MacFarlane), a túlzott önbizalommal rendelkező egér, Rosita (Reese Witherspoon), a 25 ördögien rossz kismalac túlterhelt anyukája, Günter (Nick Roll), a csillámos-flitteres ruhában táncoló túlsúlyos malac, Ash (Scarlett Johansson), a szerelmi bánat miatt összetört szívű punk tarajos sül, valamint a kezdetben csak technikai asszisztensként szorgoskodó félénk elefántlány, Meena (Tory Kelly). Mindegyikük meg akarja nyerni a verseny fődíját, a 100.000.- dollárt.

    A történet nagyon mai, hiszen a zenei tehetségkutatók korát éljük. Az Énekelj! rengeteg népszerű popslágert vonultat fel, amiket mindenki kívülről fúj akkor is, ha épp nem a kedvence. A szereplőknek hollywoodi színészek kölcsönözték a hangjukat, de a magyar szinkron is kiválóan sikerült Nagy Ervin, Tasnádi Bence, Zsigmond Tamara, Csőre Gábor, Gubik Petra, Esztergályos Cecília, Kálid Artúr, és Debreczeny Csaba közreműködésével.

    A 3D-s animáció látványára nem lehet panasz, az állatok szőrének puhasága szemmel látható, szívesen megsimogatnánk a cuki figurákat. Néhány autós üldözéses jelenet pedig kimondottan izgalmas.

    Megszokhattuk, hogy az elsősorban gyerekeknek szóló animációs filmek készítői már nem csak a lurkókat, hanem a szüleiket is megpróbálják lekötni. Így történt ez az Énekelj! esetében is, hiszen szórakoztató humorral és több olyan gaggel találkozhatunk, amit csak felnőttként érthetünk. A szereplőket mindenki számára ismerős, hétköznapi tulajdonságokkal ruházták fel, a mindennapos problémáinkat is viszont láthatjuk a mozivásznon.

    Az egyetlen zavaró dolog talán az, hogy a sztori túlságosan egyszerű, kiszámítható, nincsenek csavarok, fordulatok, sem meglepetések. Vannak azonban morális, erkölcsi, etikai értékek, és tanulság is. Nagy hangsúlyt kap a barátok és a család fontossága, valamint az álmok kergetése helyett azok valóra váltása.

    Az Énekelj! kiváló program az ilyen hideg téli hétvégékre, amikor a gyerkőcök már nem rohangálhatnak órákig a szabadban. Anyukák, apukák, irány a mozi!

    X-faktor meseköntösben (Énekelj! - kritika)
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    8.2

    No Comments "