Posts by :

    Másnaposok csajverziója 2.0 (Csajok hajnalig – kritika)

    június 17th, 2017

    A 2009-es Másnaposok óta szinte évente kijön egy bulifilm kisebb-nagyobb sikerrel. A Csajok hajnalig már az előzetes alapján sem tűnik többnek egy újracsomagolt Ronda ügy, Másnaposok, Koszorúslányok és Rossz anyák mixnél, de ne temessük idejekorán a filmet, hiszen a rendező-forgatókönyvíró, Lucia Aniello már bizonyította kiváló humorérzékét a Comedy Central csatornán futó Broad City c. sorozat rendezőjeként.

    A történet 5 jó barátnőről szól, akik Miamiban, egy mesés tengerparti villában tartják Jess (Scarlett Johansson) lánybúcsúját. A buli egy kicsit vadabbra sikerül a tervezettnél, és az alkoholgőzös, kokainmámoros éjszakán a Chippendale-fiú meghal. Ekkor szabadul el a pokol csak igazán, a csajok bepánikolnak és megpróbálják eltüntetni a holttestet és az összes ellenük szóló bizonyítékot.

    A szereplőgárda láttán azt gondoltam, hogy 5 szuper karaktert kapunk, akik majd brillíroznak a vígjátékban, feldobva ezzel az unalmasnak és lerágott csontnak tűnő sztorit. Sajnos óriásit tévedtem. Scarlett Johansson, aki újabban inkább akcióhőssé és sci-fi királynővé avanzsált, itt egy szürke, felejthető, egyéniségtelen figurát alakít, aki csak sodródik az eseményekkel, nem irányítja a csapatot, holott elvileg ő a húzónév a szereplők közt. Szakmáját tekintve politikus, de a viselkedése és a személyisége egyáltalán nem ezt tükrözi.

    Az ausztrál barátnőt, Pippát alakító Kate McKinnon nem okozott csalódást, talán az ő esetlensége a legszórakoztatóbb a filmben, annak ellenére, hogy nem őstehetség a színésznő.

    Frankie és Blair (Ilana Glazer és Zoë Kravitz) párosa említésre sem méltó. Frankie egy igazi lázadó aktivistának van kikiáltva, de ebből valójában semmit nem látunk azon kívül, hogy ő a legmocskosszájúbb nő a brigádban. Blair pedig annyit tud, hogy bomba jól néz ki.

    Újabban a vígjátékok kötelező karaktere a duci csaj, aki vagy bolond, vagy csak végtelenül egyszerű. Itt az ügyeletes dundi „mókamestert” a 22 Jump street – túlkoros osztag c. vígjátékban is feltűnt Jillian Bell alakítja, aki mellesleg jó is lehetne, ha a karaktere nem lenne teljesen kihasználatlan. Egyetlen jellemvonása az állandó féltékenykedés. Ki akarja sajátítani magának Jesst, a legjobb barátnőjét és bárkit elkaszál, aki közéjük akar állni.

    Demi Moore és Ty Burrel pedig elvállalta a nimfomán szomszéd pár szerepét… azt hiszem, ennél már tényleg nincs lejjebb.

    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen vicces momentuma sem volt a filmnek. A vad, piás csajbuli ellenpólusaként bemutatott diszkrét borkóstoló a legénybúcsún például kimondottan vicces. A férj szerepét egyébként a társ-forgatókönyvíró, Paul W. Downs kapta, aki együtt dolgozott a rendezővel több Broad City epizódon is.

    A legnagyobb probléma viszont az, hogy az idő előrehaladtával nem épül a sztori, nem tudjuk hová tartunk, nem fejlődnek a karakterek, a poénok is gyengébbek és egyre ritkábban jönnek. Vannak kimondottan unalmas percek, felesleges szálak, és a befejezés is borzasztó gagyira sikerült.

    A Csajok hajnalig nem más mint botcsinálta szkeccsek egymásra pakolása, ami a 20 perces Broad City epizódokban tökéletesen működik, egy egész estés moziba viszont kevésnek bizonyult.

    Másnaposok csajverziója 2.0 (Csajok hajnalig - kritika)
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.0

    No Comments "

    Bye Bye Man – A rettegés neve (kritika)

    április 30th, 2017

    Habár már az előzetes alapján sem tűnt vérfagyasztó horrornak a Bye Bye Man, mivel volt rá példa, hogy egy-egy gyengébb trailer után kellemes meglepetéseket okozott a film, adtam egy esélyt neki.

    Bár ne tettem volna…

    A film tulajdonképpen egy egészen ígéretesnek tűnő kertvárosi mészárlással indul, ami még a hatvanas években történt. Látunk egy középkorú férfit, aki sörétes puskával végigmegy a szomszédságon és kérdés nélkül mindenkit megöl. Az azonban már gyanúra adhat okot, hogy a lövöldözésnél mindenhonnan kispórolták a művért.

    Majd ugrunk egyet az időben és a történet három fiatal egyetemistával folytatódik, akik az egyetem közelében kibérelnek egy óriási, kétszintes házat. Biztos létezik diák, aki ilyen albérletben lakik, csak sajnos attól tartok, nem ezen a bolygón. A főszereplők, Elliot, barátnője, Sacha és barátjuk John beköltöznek a házba, ahol aztán el is kezdődnek a furcsaságok. Találnak egy régi éjjelszekrényt, azon egy pénzérmét, ami folyton leesik a földre. A fiókba firkált mondatok közül olvassák ki a gonosz nevét, amit tilos kimondani, sőt tilos rágondolni is. A házavató buli után tartanak gyorsan egy szelleműző szeánszot, amit Sacha kissé stikkes barátnője vezet, és ahol Elliot rögtön ki is mondja a bűvös nevet, megfertőzve ezzel barátai elméjét. Innentől kezdve nem tudnak másra gondolni, csak a By Bye Man-re.

    Az alapötlet éppenséggel nem is lenne rossz. Adott egy rém, aki tulajdonképpen nem gyilkol, hanem gyilkosságra kényszeríti az áldozatait. Abból táplálkozik, ha az emberek félelemmel gondolnak rá. Van itt tehát skizofrénia, paranoia és mindenféle hallucináció. A démon külseje egészen addig a pillanatig ijesztőnek tűnik, míg meg nem látjuk az arcát, majd fel nem bukkan a borzasztó gagyin megrajzolt „vérszomjas” kutyája, aki az áldozatokból falatozik. Hogy ki ez a Bye Bye Man, honnan jött és mi a célja, sajnos nem derül ki. Mint ahogy a folyton leeső pénzérme funkciója sem. Meg egyáltalán mi ez a név, hogy Bye Bye Man?

    Sajnos a film gyengeségéhez a csapnivaló színészi teljesítmény is erősen hozzájárul. Egyedül talán az Elliotot alakító Douglas Smith arcán tűnik őszintének a para. A rendőrként néhány percre felbukkanó Carrie-Anne Moss, A Mátrix Trinityje ugyanolyan faarcú és mimikátlan, mint amikor 18 évvel ezelőtt a piros pirulát választotta. Az, hogy az Oscar-, Golden Globe-, és Emmy-díjas színésznőt, Faye Dunawayt hogyan sikerült rábeszélni, hogy szerepeljen a filmben, kész rejtély.

    A karakterekről semmi nem derül ki, nem ismerjük meg őket igazán. A borzasztóan egyszerű párbeszédek mellett a magyar szinkron is hagy kivetnivalót maga után. Az, hogy Elliot Macinak hívja a barátnőjét, pedig kimondottan idegesítő.

    Nincs feszültség, nincs rettegés, nincs meglepetés, nincs csavar és nincs semmi új a Bye Bye Manben, ami miatt tényleg érdemes lenne végigülni ezt a 96 percet. Pocsékul megírt forgatókönyv, béna rendezés, nem túl erős operatőri munka és a színészi kvalitás teljes hiánya jellemzik a filmet. „Ne mondd ki, ne gondolj rá!” és a legjobb, ha nem is nézed meg.

    Bye Bye Man – A rettegés neve (kritika)
    Nincs feszültség, nincs rettegés, nincs meglepetés, nincs csavar és nincs semmi új a Bye Bye Manben, ami miatt tényleg érdemes lenne végigülni ezt a 96 percet.
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    4.3

    No Comments "

    Fantasy szívet így még nem facsart (Szólít a szörny – kritika)

    március 3rd, 2017

    J.A. Bayona spanyol rendező forgatott már horrort, katasztrófafilmet, misztikus thrillert, majd 2016-ban elkészítette Patrick Ness – a forgatókönyvíró – regénye alapján a Szólít a szörny című, látványos, szívbe markoló amerika-spanyol fantasyt.

    A film egy 12 éves, magányos, visszahúzódó, de kiváló rajztehetséggel és élénk fantáziával, bátorsággal megáldott kisfiú, Conor (Lewis MacDougall) történetét meséli el, aki amellett, hogy iskolai zaklatások állandó céltáblája, élete legnagyobb megpróbáltatásával néz szembe. Egyetlen igaz barátja, az egyedülálló édesanyja (Felicity Jones) rákos beteg, haldoklik. Az anya, betegsége ellenére, igyekszik a hátralevő időt boldogan eltölteni fiával. Conor képtelen kipihenni magát, mert folyton gyötri a rémálom, hogy elveszíti anyját, így az álmatlan éjszakákon egyedül rajzolgat a szobájában. Egyik éjjel azonban meglátogatja őt egy szörny (Liam Neeson), aki óriási mérete és rémisztő külseje ellenére sem ijeszti meg őt. A szörny három fantasztikus, ám kezdetben Conor számára érthetetlennek és igazságtalannak tűnő történetet mesél el, majd megígérteti a fiúval, hogy ha a három történetet végighallgatta, neki kell elmesélnie egy negyediket, a saját történetét, a rémálmát.

    Conor élete fenekestől felfordul. Miután anyjának egy újabb kezeléssorozat miatt kórházba kell vonulnia, és ő ideiglenesen a nagymamájához (Sigourney Weaver) költözik, felbukkan az Amerikában élő édesapja (Toby Kebbell) is.

    Aki azt gondolja, hogy az utóbbi idők drámáihoz hasonlóan a Szólít a szörny egy könnyű, családi mozi,  egy szomorú történet vidám befejezéssel, nagyon téved. Itt ugyanis nincs feloldás, nincs giccses happy end, csakis a kőkemény valóság. A film legnagyobb ereje a csontig hatoló őszinteség, amivel a rendező megtiszteli a nézőt. Patrick Ness regénye eredetileg gyerekeknek szól, viszont a film annyira erős, hogy az érzékenyebb felnőtt nézők szemébe garantáltan könny szökik.

    A remek történet azonban mit sem érne olyan remek színészi alakítás nélkül, mint amit a forgatás idején mindössze 14 éves Lewis MacDougall hoz. A fiú arcjátéka és kifejező tekintete beleég a retinánkba. Liam Neeson tökéletes választás volt narrátornak a szörnyhöz, hiszen amellett, hogy határozott és erős a hangja, mégis van benne valami megnyugtató finomság. Felicity Jones vonásai az első jelenetekben még bájosak, majd látjuk, ahogy a betegség hatására folyamatosan leépül. A sminkmesterek munkáját mindenképpen ki kell emelni, hiszen a csontsovány anya látványától a hideg futkos a hátunkon.  Sigourne Weaver kiválóan alakítja a rideg nagymamát, akinek a Conorral való kapcsolata kezdetben nem éppen felhőtlen. A nagymama végig nézi lánya haláltusáját, mindent megtenne érte, de képtelen segíteni rajta. A közös fájdalom és szenvedés aztán összehozza őt és az unokát, hiszen csak ők maradnak egymásnak.

    A film látványvilága elvarázsol. Nagy fejtörést okozott a rendezőnek, hogy a szörny nagyságát és erejét úgy mutassa meg, hogy közben valóságosnak hasson de mégse legyen túlzottan ijesztő. A motion capture-technika segítségével Liam Neeson játszotta el a rém összes mozdulatát, így az arcának minden vonása, a szemei valóban élethűvé váltak.

    A Szólít a Szörny egy igazán kivételes alkotás, amely szól szeretetről, barátságról, fájdalomról, elvesztésről és az idő előtti felnőtté válásról. Olyan tanítást ad, amit a moziból kijőve még napokig emészthetünk. Kétség nélkül állíthatom, hogy fantasy szívet így még nem facsart.

    Fantasy szívet így még nem facsart (Szólít a szörny - kritika)
    A Szólít a Szörny egy igazán kivételes alkotás, amely szól szeretetről, barátságról, fájdalomról, elvesztésről és az idő előtti felnőtté válásról.
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    9.7

    No Comments "

    Nem minden arany, ami fénylik! (Arany – kritika)

    február 17th, 2017

    Matthew McConaughey a 2005-ös Szahara és a 2008-as Bolondok aranya után ismét a kincs nyomába ered, de szerencsére, az előbbi két filmmel ellentétben, most a kiváló színészi képességeit is megcsillogtatja.

    A film az aranybányászat történetének egyik legnagyobb átverését meséli el, igaz történet alapján készült. Kenny Wells (Matthew McConaughey) egy csőd szélén álló bányászati cég tulajdonosa, minden pénzét elvesztette, a házát is elárverezték, így barátnőjénél (Bryce Dallas Howard) kénytelen meghúzni magát. Hiába kapja sorra a pofonokat az élettől, nem adja fel az álmait. Mindent egy lapra tesz fel, így egy alkoholmámoros éjszakán jött ötlettől vezérelve összeáll a fiatal geológussal, Michael Acostával (Edgar Ramirez) – aki szintén nem a karrierje csúcsán áll -, és együtt vágnak neki az indonéz dzsungelnek, hogy aranyra leljenek. A kemény munka nem volt hiábavaló, megtalálják a hihetetlenül gazdag lelőhelyet. A Wall Streeten hamar híre megy a szenzációnak, pillanatok alatt elkapkodják a cég részvényeit. A gyors meggazdagodás azonban szemet szúr a befektetőknek, az indonéz kormánynak, a nagyhatalmú politikusoknak és az FBI-nak is. A kérdés, hogy sikerül-e Wellsnek visszatáncolnia a szakadék széléről.

    Az Oscar-díjas Stephen Gaghan 11 év pihenő után rendezte meg az Arany című filmjét, ami a Wall Street farkasához hasonlóan a világot uraló gazdagságot, pénzt, és a siker utáni vágyat hivatott bemutatni. Sajnos Scorsese-i magasságokba nem jut el, rengeteg ugyan a párhuzam, de óriási ellentétek is vannak a két film között. Míg Scorsese főhőse igazi nagyhal a Wall Streeten, addig a lecsúszott, iszákos, igénytelen Kenny Wells keményen megdolgozik a gazdagságért.

    Matthew McConaughey az utóbbi években igazán fontos szerepeket kapott és meg is ugrotta a lécet, sorra kiváló alakításokat nyújtott, sőt igazi átváltozóművész lett. Megdöbbentő a kockás has, majd a csontváztest után a kissé kopaszodó, pocakos, kusza fogú színész, akinek gesztusai, és minden mozdulata uralja a filmet. A retinánkba ég az az arc, amikor Kenny megsimogat egy tigrist, hogy bizonyítsa keménységét.

    Sajnos a történetet néhol kissé zavarosnak és felszínesnek érezhetjük. Számomra nem derült ki, hogy mindez a rendező hibája, vagy csupán Matthew McConaughey csodálatos alakítása mindenről elveszi a figyelmünket. Edgar Ramirez szinte eltörpül mellette, holott az ő szerepe is fontos a sztori szempontjából. Bryce Dallas Howard kiválóan hozza a kissé egyszerű, tudatlan barátnőt, aki mindig kiállt szerelme mellett. Kár, hogy belőle sem kapunk többet néhány rövidebb jelenetnél.

    Az Arany nem csak a pénzről és az amerikai álomról szól, hanem arról a hatalmas szenvedélyről is, ami hajtja a két férfit. Sőt ez a szenvedély változtatja az üzleti partnerséget életre szóló barátsággá kettőjük közt.

    Tudom, hogy már csak a hasonló téma miatt is nehéz nem összehasonlítani Gaghan és Scorsese munkáját, de ha megpróbálunk úgy beülni a moziba, hogy pártatlanok maradunk, nem fogunk csalódni. Az Arany egy szórakoztató és izgalmas történet, egy igazi érzelmi hullámvasút, amit a főszereplő színészi játéka felejthetetlenné tesz.

    Nem minden arany, ami fénylik! (Arany - kritika)
    Matthew McConaughey a 2005-ös Szahara és a 2008-as Bolondok aranya után ismét a kincs nyomába ered, de szerencsére, az előbbi két filmmel ellentétben, most a kiváló színészi képességeit is megcsillogtatja.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (11 Szavazások)
    7.4

    No Comments "

    Az álomvilág, amire titkon mindenki vágyik (Kaliforniai álom – kritika)

    december 21st, 2016

    A szemtelenül fiatal – még nincs 32 éves – Damien Chazelle rendező hatalmas fába vágta a fejszéjét azzal, hogy egy ilyen nehéz, buktatókkal teli műfajjal próbálkozott, mint a musical, de bejött neki, hiszen 7 Golden Globe jelölést már be is gyűjtött a Kaliforniai álom. Az se ijedjen meg, aki nem feltétlenül a zenés darabok rajongója, mert egy ilyen kiváló, Oscar-díj jelöléssel is büszkélkedhető szereplőpárossal, mint Emma Stone és Ryan Gosling, garantált a szórakozás.

    Mia (Emma Stone) egy Los Angeles-i filmstúdió kávézójában dolgozik, de élete nagy álma, hogy híres hollywoodi színésznő lehessen, így meghallgatásról meghallgatásra jár, míg sajnos a hőn áhított siker várat magára. Sebastian (Ryan Gosling) zongorista, egy jazz klubra vágyik, ahol kizárólag saját kedvenc zenéit játszhatná. Egyelőre azonban egy étteremben kénytelen karácsonyi dalokat klimpírozni, majd miután onnan kirúgják, egy gagyi zenekarban szintetizátorozik a megélhetésért. A két fiatal először csak egy véletlen folytán találkozik a dugóban ülve az autópályán, majd később sorsszerűen újra és újra összefutnak, míg nem egymásba szeretnek. Elkezdődik a közös életük, inspirálják és támogatják egymást céljaik elérésében. Közel egy év után azonban el kell dönteniük, hogy mi a fontosabb, a másikkal együtt töltött idő vagy az önös érdekek által vezérelt álomhajkurászás.

    A Kaliforniai álom felépítése, a sztori kibontakozása mesteri. Először Miat ismerjük meg, majd Sebastiant, és a két szál összefonódik, amikor a pár egymásra talál. Később aztán kezdődnek a problémák, ismét szétválik a főszereplők története és a film végén egy rövid időre újra összekapcsolódik. A karakterek jellemfejlődését, a rengeteg pozitív és negatív hatás által kiváltott személyiségváltozást, Emma Stone és Ryan Gosling is lebilincselően jeleníti meg. Az már csak hab a tortán, hogy mindketten szuperül énekelnek, ráadásul egyikük sem esik túlzásba. Szerencsére nem szinkronos a film, így eredeti nyelven élvezhetjük. Emma Stone hangja finom, törékeny, míg Ryan Goslingé nyers és tökéletlen, de pont ettől tűnik annyira hétköznapinak. Az első dalt leszámítva a zenei betétek tökéletesen passzolnak az egyes jelenetekhez. A Kaliforniai álom műfaja ugyan musical, de nem az a fajta, ahol dalok tömkelegét sorakoztatja fel a rendező teljesen indokolatlanul és oda nem illő módon. Damian Chazelle pont ott és pont annyit adagol a zenékből, amennyit a műfaj iránt kevésbé rajongó néző is elbír.

    A látvány, a színek, a képek, a vágások bravúrosak. Mintha egy csodálatos, szemkápráztató festményben elevenedne meg a történet. A jelmezek mesés színkavalkádot alkotnak a kétfős- és a tömeges táncjelenetekben is.

    Fantasztikus, ahogy a rendező a múltat és a kissé poros jazz-korszakot összeköti a jelennel. Főhőseinknek okostelefonjuk van és Mia egy Toyota Priust vezet.

    Ha mindez még nem lenne elég, az eltúlzott táncmozdulatok, Emma Stone grimaszai a meghallgatásokon és a karakterek kiváló humora felejthetetlenné teszik a film minden másodpercét.

    Damian Chazelle és a Kaliforniai álom úgy hozta vissza a klasszikus musical műfajt a mozikba, hogy az a tánc, a zene, a szerelem, mesevilág, a giccs és minden cukormáz ellenére kicsit sem lett gejl. Reméljük, hogy a Golden Globe jelölések után nem marad el az Oscar-eső sem.

    Az álomvilág, amire titkon mindenki vágyik (Kaliforniai álom - kritika)
    Damian Chazelle és a Kaliforniai álom úgy hozta vissza a klasszikus musical műfajt a mozikba, hogy az a tánc, a zene, a szerelem, mesevilág, a giccs és minden cukormáz ellenére kicsit sem lett gejl.
    9.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (4 Szavazások)
    5.8

    No Comments "

    Amikor a gonosz lélek testet ölt, Isten nem segít (A Démon arca – kritika)

    december 10th, 2016

    A Blumhouse Productions égisze alól olyan mesteri horrorok kerültek a mozikba az elmúlt években, mint a Parajelenségek-sorozat, a Sinister- valamint az Insidious-filmek, és még sorolhatnám. A Démon arca előzetesen, miszerint csavartak egyet a már kissé poros ördögűzős témán, nagyon ígéretesnek tűnt, a korábbi sikerekkel azonban igen magasra tette a mércét a produkciós cég.

    Dr. Embert (Aaron Eckhart) különleges képessége, hogy a gonosz entitások által megszállt emberek fejébe tud hatolni és ott próbálja meg legyőzni őket. Elutasítja az egyház brutális ördögűzési módszereit, amibe már több ártatlan ember is belehalt. Miközben segít másokon, azt a démont is üldözőbe veszi, aki megölte a feleségét és a fiát, őt pedig tolószékbe juttatta. Már kishíján felhagy a kutatással, amikor hírt kap egy megszállt fiúról, akit feltehetőleg az ő kísértete, Maggie sanyargat. A saját ügye mindennél fontosabb, így újra munkába áll, de a gonosz ezúttal erősebbnek bizonyul, mint azt Dr. Embert gondolta.

    Mindenki mást gondol arról, hogy mi az igazán para filmek receptje, mi az a titkos összetevő, amivel garantált a rettegés. De abban biztosan megegyezhetünk, hogy a jó horrorhoz nélkülözhetetlen a tökéletes gonosz, aki halálra rémít minket az egész film alatt. Na ez az egy dolog az, ami A Démon arcából teljes egészében kimaradt. Nincs félelem, ijesztgetés és rémségek. Van azonban helyette rengeteg gagyi klisé, amivel el lehet rontani nem csak a horrort, hanem szinte bármilyen filmet. Főhősünk, Dr. Embert élete tragédiákon keresztül vezetett odáig, ahol most tart: lecsúszott, zsíros hajú alkoholista, aki egy disznóólban él, és piálás közben a régi családi videókat nézi. Zaklatott lelkiállapotát pusztán a külseje szemlélteti, a belső tulajdonságaiból és a vívódásaiból nem sokat kapunk.

    A gonosz az áldozat vágyaiból felépített álomvilágban tartja fogva annak elméjét, amíg kiszívja belőle az életerőt. A doki, miután benyugtatózzák a segítői, lemegy alfába és ebben a tökéletesnek vélt világban próbálja megmutatni a megszállt gyermeknek, hogy pusztán hazugságot lát maga körül. Így, mivel a páciensek fejében létező képek és valóság szinte teljesen megegyezik, nem sok új helyszínnel találkozhatunk a film során.

    Habár horrorfilmet ígértek, inkább egy nem túl jól sikerült, mindössze 90 perces thrillert kaptunk. A rövidke filmbe még egy teljesen felesleges szálat is besuvasztottak a főhős tanítómesteréről, akinek egyébként semmilyen hatása nincs az események kimenetelére.

    Annak ellenére, hogy a Blumhouse Productions és James Blum – a producer – már számtalanszor bizonyította, hogy a rettegés nagymestere, A Démon arca sajnos esetlenre és unalmasra sikerült. A cég az elmúlt években közel 40 horrorfilmet dobott a piacra, így nem csoda, ha ezúttal a mennyiség a minőség rovására ment. Mr. Blum, ezúton üzenjük, a kevesebb néha több.

    Amikor a gonosz lélek testet ölt, Isten nem segít (A Démon arca - kritika)
    Annak ellenére, hogy a Blumhouse Productions és James Blum – a producer – már számtalanszor bizonyította, hogy a rettegés nagymestere, A Démon arca sajnos esetlenre és unalmasra sikerült.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    7.1

    No Comments "

    X-faktor meseköntösben (Énekelj! – kritika)

    december 6th, 2016

    Úgy tűnik, 2016 az animációs filmek éve. Néhány folytatás (Jégkorszak, Kung Fu Panda) és jóval több önálló történet is megjelent idén (Kubo és a varázshúrok, Zootropolis, Vaiana… stb). Az Illumitaion Entertainment a Gru, a Gru 2 és a Minyonok után bemutatta A kis kedvencek titkos élete című nagysikerű animációt, de még az év végére akart egy nagy durranást, így elkészült az Énekelj!

    A filmben állatok emberként viselkedve élik a mindennapjaikat. Buster Moon (Matthew McConaughey), az öltönyös koala egy csőd szélén álló színház igazgatója. Álma, hogy a színháza újra népszerű legyen, így mindent megtesz, hogy megmentse az enyészettől és felvirágoztassa. Szervez egy énekversenyt, ahol néhány induló rögtön kitűnik a tömegből. Johnny (Taron Egerton), a gorilla, aki nem szeretné apja mesterségét űzni és a gengszterélet helyett az éneklést választaná, Mike (Seth MacFarlane), a túlzott önbizalommal rendelkező egér, Rosita (Reese Witherspoon), a 25 ördögien rossz kismalac túlterhelt anyukája, Günter (Nick Roll), a csillámos-flitteres ruhában táncoló túlsúlyos malac, Ash (Scarlett Johansson), a szerelmi bánat miatt összetört szívű punk tarajos sül, valamint a kezdetben csak technikai asszisztensként szorgoskodó félénk elefántlány, Meena (Tory Kelly). Mindegyikük meg akarja nyerni a verseny fődíját, a 100.000.- dollárt.

    A történet nagyon mai, hiszen a zenei tehetségkutatók korát éljük. Az Énekelj! rengeteg népszerű popslágert vonultat fel, amiket mindenki kívülről fúj akkor is, ha épp nem a kedvence. A szereplőknek hollywoodi színészek kölcsönözték a hangjukat, de a magyar szinkron is kiválóan sikerült Nagy Ervin, Tasnádi Bence, Zsigmond Tamara, Csőre Gábor, Gubik Petra, Esztergályos Cecília, Kálid Artúr, és Debreczeny Csaba közreműködésével.

    A 3D-s animáció látványára nem lehet panasz, az állatok szőrének puhasága szemmel látható, szívesen megsimogatnánk a cuki figurákat. Néhány autós üldözéses jelenet pedig kimondottan izgalmas.

    Megszokhattuk, hogy az elsősorban gyerekeknek szóló animációs filmek készítői már nem csak a lurkókat, hanem a szüleiket is megpróbálják lekötni. Így történt ez az Énekelj! esetében is, hiszen szórakoztató humorral és több olyan gaggel találkozhatunk, amit csak felnőttként érthetünk. A szereplőket mindenki számára ismerős, hétköznapi tulajdonságokkal ruházták fel, a mindennapos problémáinkat is viszont láthatjuk a mozivásznon.

    Az egyetlen zavaró dolog talán az, hogy a sztori túlságosan egyszerű, kiszámítható, nincsenek csavarok, fordulatok, sem meglepetések. Vannak azonban morális, erkölcsi, etikai értékek, és tanulság is. Nagy hangsúlyt kap a barátok és a család fontossága, valamint az álmok kergetése helyett azok valóra váltása.

    Az Énekelj! kiváló program az ilyen hideg téli hétvégékre, amikor a gyerkőcök már nem rohangálhatnak órákig a szabadban. Anyukák, apukák, irány a mozi!

    X-faktor meseköntösben (Énekelj! - kritika)
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    8.2

    No Comments "

    Vérszegény folytatás (Underworld: Vérözön – kritika)

    december 2nd, 2016

    Megérkezett az eddig csak tv-sorozatokat rendező Anna Foerster első egész estés filmje, az Underworld: Vérözön. Ki gondolta volna, hogy a sorozat első része után 13 évvel megkapjuk a latexruhás vámpírhölgy történetének 5. részét is? A 2003-as Underworld nem sikerült rosszul, sőt a 2006-os Underworld – Evolúció sem volt nézhetetlen, de a 3. és 4. rész már hagyott némi kivetnivalót maga után. Vajon képes lesz-e újat mutatni a Vérözön, vagy megrekedt azon az alacsony szinten, amit az előző epizódok mutattak?

    Kate Beckinsale and Theo James star in Screen Gems' UNDERWORLD: BLOOD WARS.

    Szerencsére a film egy kis visszatekintéssel kezdődik, így aki lemaradt volna, az is láthatja, hogy mi történt eddig. A sztoriban nem sok újdonság van, ismét vámpírok harcolnak a vérfarkasok ellen… és ennyi.

    Főhősünk, Selene (Kate Backinsale) egy különleges vámpír, akinek nem árt a napfény. Társai kirekesztik és vadásznak rá. Sőt a szupererőre áhítozó likánok – farkasemberek – is üldözőbe veszik, mert ki akarják szedni belőle, hogy hova tűntette el a lányát, akinek a vére szükséges az örök élethez. Az egyik pillanatban még arról panaszkodik Selene, hogy mennyire magányos, majd a következőben felbukkan a segítségére siető David (Theo James), és együtt elmennek a vámpírok főhadiszállására, ahol megbízzák Selenet, hogy képezze ki harcosokká a fiatal vámpírokat. Sajnos azonban csapdába sétál, elárulják őt, így menekülni kényszerül egy másik titkos vámpírrejtekhelyre. A likánok viszont a nyomára bukkannak és megkezdődik a felettébb gagyi csata, ahol gépfegyveres vámpírok lövöldöznek gépfegyveres vérfarkasokra és fordítva. Selenet ütik-vágják, de a latexrucis csodanőnek ez meg sem kottyan, úgy tépi ki Mariusnak, a likánok vezérének gerincét, hogy közben alig erőltette meg magát.

    Lara Pulver and Bradley James in Screen Gems' UNDERWORLD: BLOOD WARS.

    Amennyire unalmas a történet, legalább annyira béna a látvány is, sajnos a 3D sem segít rajta. Olyan gyorsan pörögnek az események, hogy mire egy hosszabbat pislogunk, már teljesen új helyszínen bóklászik a két vámpír. A szereplőket nem ismerjük meg, csak annyit tudunk eldönteni, hogy ki a jó és ki a gonosz karakter. A színészi játék pedig egyszerűen értékelhetetlen, két főhősünk olyan unott arccal dolgozik végig, hogy az már kifejezetten zavaró. Ha másért nem is, azért a pillanatért még érdemes beülni erre a filmre, amikor Theo James csücsörítve gyilkolja a likánokat.

    A befejezést természetesen nyitva hagyták, így ezek után lehet, hogy kapunk egy még ennél is élvezhetetlenebb 6. részt. Pedig bármilyen hihetetlen, ennek a világnak nincs szüksége több Underworld folytatásra.

    Vérszegény folytatás (Underworld: Vérözön - kritika)
    Bármilyen hihetetlen, ennek a világnak nincs szüksége több Underworld folytatásra.
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (6 Szavazások)
    8.9

    No Comments "

    Tapló Télapó itt van, hó a subája… (Tapló Télapó 2 – kritika)

    november 24th, 2016

    Közeleg a karácsony, és vele együtt érkeznek a kötelező karácsonyi filmek is a fa alá. Nem gondoltam volna, hogy a Tapló Télapó első része után 13 évvel újra megpróbálnak valamit kihozni az alkoholista antihős, Willie Sake (Billy Bob Thornton) és a gonosz törpe, Marcus (Tony Cox) sztorijából. És lám, mégis megérkezett a Tapló Télapó 2.

    BS2-16682_R (l-r) Kathy Bates stars as Sunny Soke and Billy Bob Thornton as Willie Soke in BAD SANTA 2, a Broad Green Pictures and MIRAMAX release. Credit: Jan Thijs | Broad Green Pictures / Miramax

    2009-ben igazi happy enddel ért véget a történet, Marcust lecsukták, Willie abbahagyta a piálást és feladta bűnöző múltját megtalálta álmai nőjét, akivel össze is költözött újdonsült barátja, a csupaszív Thurmen Murmen (Brett Kelly) házában. 2016-ra viszont már romokban hever az idilli család, Williet elhagyta a barátnője, ismét az alkohol jelenti számára az egyetlen örömöt. Marcus kiszabadul a börtönből, felkeresi Willie anyját, Sunnyt (Kathy Bates), hogy segítsen neki rábeszélni az anti-télapót még egy utolsó közös melóra. A terv, karácsony este ellopni a jótékonysági intézmény által összegyűjtött pénzt.

    Egy folytatásnál nagyon fontos, hogy tudjon újat mutatni akár az alap sztorival, akár a szereplőkkel kapcsolatban történik is meg a változtatás. A Tapló Télapó 2. azonban alig különbözik a 13 évvel ezelőtti résztől, ám sokkal több trágárságot sikerült 97 percbe besuvasztani, mint korábban.

    A szereplőgárdában Willie és Marcus mellett ismét helyet foglal egy túlbuzgó biztonsági őr, valamint a feltűnően csinos és szexéhes Diane (Christina Hendricks), aki azonnal megmozgatja Willie piszkos fantáziáját. Érdekes, hogy Billy Bob Thornton ennyi idő alatt semmit sem változott, pontosan ugyanilyen rosszul festett a 2003-as verzióban. Felbukkan az időközben 110 kilós felnőtté cseperegett cukiság, Thurmen is, aki együgyűségével még az örökké flegma Tapló Télapó kőkemény szívét is megpuhítja.

    Kaptunk azonban egy új karaktert, Sunnyt, akit az Oscar- és Golden Globe-díjas Kathy Bates alakít, természetesen hibátlanul. Először egy jótékonysági rendezvényen önkénteskedő, kedves, szolid hölgyként látjuk, majd nem sokkal később már bőrszerkóban, széttetovált karral ül a wc-n nyitott ajtónál, és mindehhez úgy káromkodik, mint a vízfolyás. Az erkölcs számára ismeretlen fogalom.

    Sajnos az obszcenitás olyan nagy mértékben átvette az uralmat a sztori felett, hogy az már a kevésbé szemérmes nézőknek is zavaró lehet. Sok a jó poén, hiszen mégis csak egy vígjátékról beszélünk, de a legviccesebb jelenetek pont nem a káromkodásra épültek.

    A Tapló Télapó első részében nagyon szépen működik a kontraszt a trágár télapó és a szupercuki Thurmen között, ráadásul megmaradt az egyensúly. A második részben viszont túlzásba estek a film készítői. Thurmen egyedüli pozitív karakterként kevés ahhoz, hogy enyhítse a három bűnöző alpáriságát.

    Annak ellenére, hogy a Tapló Télapó 2. nem sikerült tökéletesre, aki bírja a durva humort, adjon egy esélyt a filmnek. Hasznos az előző részt is megnézni, mielőtt beülünk a moziba, mert sok olyan humoros fordulatot és apró geget felfedezhetünk, ami arra utal vissza.

    Tapló Télapó itt van, hó a subája... (Tapló Télapó 2 - kritika)
    Sajnos az obszcenitás olyan nagy mértékben átvette az uralmat a sztori felett, hogy az már a kevésbé szemérmes nézőknek is zavaró lehet.
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    5.7

    No Comments "

    Erre az animációs filmre vártunk régóta (Kubo és a varázshúrok – kritika)

    október 3rd, 2016

    A LAIKA Stúdió, a világ egyik legígéretesebb animációs műhelye – már egy Oscar díjjal is büszkélkedhetnek – 2016 egyik legjobb animációs meséjét tette le az asztalra. Van itt minden, ami egy tökéletes filmhez kell a jó történeten, a szuper 3D-s látványon keresztül a remek humorig, és persze nem marad el a tanulság és az érzelmek sem. 

    kubo-two-strings-set-visit

    A mese az ősi Japánban játszódik, ahol hősünk, Kubo, mesemondással keresi a kenyerét, miközben egyedül ápolja anyját. A falu apraja-nagyja összegyűlik, hogy hallgassa őt, hiszen a mese közben a fiú papírból hajtogatott szereplői életre kelnek, elvarázsolva ezzel a közönségét. Kubo sötétedés után nem maradhat a faluban, mert, ahogy anyja mondta neki, a gonosz nagynénjei és nagyapja, a Hold Király vadásznak rá. Egyik este azonban, amikor megszegi anyjának tett ígéretét, mégsem ér haza időben, a gonosz pedig rögtön megtalálja őt. A menekülni kényszerülő Kubo összefog Majommal és Bogárral, hogy újdonsült barátai és varázserejű hangszere segítségével megmentse családját és kiderítse hová tűnt apja, aki a világ legnagyobb szamurája volt.

    A szereplőknek nem kisebb színészek kölcsönözték a hangjukat, mint Matthew McConaughey, Charlize Theron, Art Parkinson, Rooney Mara és Ralph Fiennes. A magyar szinkron is igazán jól sikerült Nagy Ervin, Pálfi Katalin, Pál Dániel Máté és Csankó Zoltán közreműködésével.
    A történet az első perctől kezdve érzelmekkel teli, egy csodálatos anya-fia kapcsolatot ismerhetünk meg. Amikor a Kubo által korábban mesélt történet életre kel, szenvedés, fájdalom és halál következik. A tragédiákat viszont kiválóan ellensúlyozza a szereplők humora, ami a kicsik és a nagyok arcára egyaránt mosolyt csal. Hasonló ellentétből többet is látunk a filmben, például a vidám nappal és a félelmetes éjszaka, a védelmező, komoly majom és a szórakozott bogár, a mese és a valóság, az élők és a holtak. Szinte felváltva sírhatunk és nevethetünk 102 percen keresztül.

    A látvány csodálatos, a szereplők arcának minden apró mozdulata tökéletesen kidolgozott. Az origami figurák életre keltése remek ötlet volt, a gyerekek biztosan kedvet kapnak a film után a hajtogatáshoz.

    A Kubo és a varázshúrok a szórakoztatáson túl komoly mondanivalóval bír. Hangsúlyozza a család fontosságát, valamint azt, hogy a szeretet egy hatalmas, mindent legyőző erő. Az eredeti címben szereplő két húr, amiket Kubo a csuklójára kötve hord, a fiú anyját és apját jelképezi.

    Az elmúlás témakört boncolgatja a fiatalabbak számára is feldolgozható és nem ijesztő módon. A legfontosabb tanulság pedig az, hogy tudjunk megbocsájtani mindenkinek, akár a legnagyobb ellenségünknek is.

    Ha akarnék, sem tudnék negatív kritikát megfogalmazni, mert A Kubo és a varázshúrok egy valóban kiváló családi mozi. Az animációs stúdiók nem titkolt célja, hogy a felnőtteknek és a gyerekeknek is élvezhető filmet készítsenek, ami jelen esetben maximálisan sikerült.

    Erre az animációs filmre vártunk régóta (Kubo és a varázshúrok - kritika)
    Az animációs stúdiók nem titkolt célja, hogy a felnőtteknek és a gyerekeknek is élvezhető filmet készítsenek, ami jelen esetben maximálisan sikerült.
    8.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (10 Szavazások)
    8.9

    No Comments "