Posts by :

    A világ összes pénze (kritika)

    január 26th, 2018

    Óriási volt az érdeklődés, mikor felröppent a hír, hogy Ridley Scott vászonra viszi J. Paul Getty, amerikai olajmilliárdos és elrabolt unokája, III. John Paul Getty történet. A sorozatos hollywoodi botrányoknak köszönhetően pedig folyamatos figyelem övezte a film készítésének minden mozzanatát.

    Kevin Spacey zaklatási ügyei miatt a rendező úgy döntött, hogy kivágja Spaceyt és Christopher Plummerrel forgatja újra a jeleneteit. A néhány napos plusz munkáért Mark Wahlberg milliós gázsijához képest Michelle Williams csupán 1000 dollárt kapott. Mindezt később azzal magyarázták, hogy Williams szerződésében eredetileg is meghatározták a plusz forgatási napokra járó díjat, míg Wahlberg szerződéséből ez hiányzott, így a színész remek alkupozícióban volt. Wahlberg nem tette zsebre az extra gázsit, hanem teljes egészében felajánlotta a Time’s Up alapítványnak, ami a bántalmazott nők megsegítésére és jogi védelmére jött létre. Nagy kérdés, hogy ilyen kalamajkával a háta mögött sikerült-e a világ egyik legjobb rendezőjének ismét tökéleteset alkotnia.

    Az olajmágnás, J. Paul Getty (Christopher Plummer) többször házasodott, több gyereke és 14 unokája van. A család azonban számára csak teher, nem kíván foglalkozni velük. Mindene a pénz, egyetlen életcélja, hogy még több pénz csináljon. Saját bevallása szerint csak a tárgyakhoz, műkincsekhez, művészeti alkotásokhoz tud kötődni igazán. Nem a megélhetéshez, és nem is a luxus miatt kell neki a pénz, pusztán csak kedvtelésből.

    Az egyik unokáját, III. John Paul Gettyt, akit a legjobban szeretett mind közül, Rómában elrabolják és 17 millió dollár váltságdíjat követelnek érte. A fiú anyja, Gail (Michelle Williams) hiába kéri a fösvény nagypapa segítségét, a milliárdos egyetlen petákot sem hajlandó fizetni unokája életéért. Pusztán annyi segítséget nyújt, hogy megbízza az egykori CIA ügynököt, Fletcher Chaset (Mark Wahlberg), hogy segítsen kideríteni, kik az emberrablók és hozza vissza a fiút. Fletcher és a rendőrség először arra gyanakodnak, hogy a fiú és anyja együtt eszelték ki az elrablást azért, hogy egy kis pénzt szerezzenek a papától. 3 hónap múlva azonban az emberrablók elküldik Gailnek a fia levágott fülét, hogy bizonyítsák, bármire képesek a pénzért. Az anya mindent megtesz, hogy fia nyomára bukkanjon és megmentse őt.

    Sajnos kettős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Hazugság lenne azt állítani, hogy kizárólag a botrányok miatt fogunk emlékezni rá, de Ridley Scott tud ennél jobbat is.

    Christopher Plummer alakítása hibátlan, amiért Oscar díjra jelölték. Michelle Williams szintén vérprofin hozza a magányos, de iszonyatosan erős nőt, aki a pénz és férfiak uralta világban kénytelen egyedül boldogulni egy olyan helyzetben, amiben minden anya összeroppanna. Valamiért azonban mégsem tudunk közel kerülni a karakterekhez, sőt a Mark Wahlberg által megformált Fletcher Chase szürke és néhol már unalmas is. Az egyik emberrablót, Cinquantat alakító francia színészt, Romain Durist viszont meg kell dicsérni. Segíteni próbál az ifjabb Gettynek, megkedveli őt, esetlenségével pedig egy kis humort csempészett a filmbe.

    A fényképezés remek, csodálatos képeket, színeket, jelmezeket, helyszíneket látunk. Ridley Scott nem hazudtolta meg önmagát, testközelből láthatunk egy füllevágást és egy szénné égett holttestet. Plummer 9 napig forgatta Kevin Spacey jeleneteit. Rá nem lehet panasz, ám az utómunkában többször észrevehetők a változtatások. A történet izgalmas, de sokat hozzátesz a tény, hogy valós eseményekről van szó. A 132 perces játékidő túlzás, ha 20 perccel rövidebb lenne, talán egy kicsit feszesebb sztorit kapnánk.

    A világ összes pénze egy korrektül összerakott emberrablós krimi, ami bemutatja, hogy a férfiak uralta világban hogyan kell egy nőnek egyedül érvényesülnie. Kár, hogy a karakterek nem kerülnek közelebb a szívünkhöz, hogy valóban őszinte aggodalommal és félelemmel izgulhassuk végig az ifjabb J. Paul Getty kiszabadulását.

    A világ összes pénze (kritika)
    A világ összes pénze egy korrektül összerakott emberrablós krimi, ami bemutatja, hogy a férfiak uralta világban hogyan kell egy nőnek egyedül érvényesülnie.
    7Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    7.0

    No Comments "

    Gengszterzsaruk (kritika)

    január 22nd, 2018

    Christian Gudegast, a Támadás a fehérház ellen második részének és a Túl mindenen forgatókönyvének írója ezúttal az írás mellett a rendezést is kipróbálta. Sajnos élete első rendezése azonban elég sok kivetnivalót hagy maga után, annak ellenére, hogy a film előzetese egy igazán kemény, izgalmas, dögös akcióthrillert jósolt.

    A történet tulajdonképpen két „gengszter” banda egymásnak feszüléséről szól. Adott egy bankrabló brigád, akinek feje a börtönből frissen szabadult Merrimen (Pablo Schreiber) és az őket üldöző Los Angeles-i rendőrség egyik elit egysége Big Nickkel (Gerard Butler) az élén. Merrimen és társai ellopnak egy pénzszállító autót, majd megpróbálnak megfújni 30 millió dollárt az eddig kirabolhatatlannak hitt Központi Bankból. Big Nick átlátja Merrimen szövevényes tervét és üldözőbe veszi a bűnözőket. A rendőr hamar elkapja a banda leggyengébbnek vélt tagját, Donnie-t, a sofőrt (O’Shea Jackson) és ráveszi, hogy működjön együtt velük besúgóként. Rövidesen kiderül, hogy ki a dörzsöltebb, a bankrablók vagy a gengszterzsaruk.

    A szinte végtelen hosszú, egészen pontosan 140 perces filmtől többet vártam annak ellenére, hogy kizárólag B-kategóriás színészeket sikerült beválogatni. A két sztár név a szereplőgárdában 50 Cent és Gerard Butler soha nem voltak kiemelkedően jó színészek, most is felejthető az alakításuk. 140 percen keresztül nem sikerült eldöntenem, hogy valójában kinek is drukkolok. Nincsen szerethető figura, nincs senki, akivel azonosulni lehetne. Az, hogy a gengszterzsaruk mitől ekkora gengszterek, miért nem vonatkoznak rájuk a törvények, nem derül ki. Kaptunk 10-15 kigyúrt fickót, akik versenyeznek, hogy kinek nagyobb a bicepsze, kin van több tetoválás. Igazi keménykedés, feszültség, izgalom nincs. Nem értjük, hogy a bankrablók elfogásához miért nem volt elég néhány mezei rendőr, miért kellett ez a különleges osztag, akik vagány bőrkabátban nyomulnak és megállás nélkül káromkodnak.

    A film tele van olyan időhúzó jelenetekkel, amik teljesen feleslegesek, nem viszik előbbre a sztorit, semmit nem tesznek hozzá annak cselekményéhez. Ilyen például Big Nick családi drámája, ami százszor lerágott csont. A bulizó, csajozó Nick természetesen imádja a feleségét és a gyerekeit, de ő mégiscsak egy gengszter, az önpusztító életvitel kötelező, amit az asszony nem tűr tovább. Felpakolja a gyerekeket és elköltözik otthonról.

    Rengeteg az unalmas, semmitmondó párbeszéd, kínosak az elnyújtott, morcos tekintetű pillantások, és sajnos az amúgy nem is olyan rossz akciójelenetek is túl hosszúak. Hatalmas fegyverarzenált látunk, de vajon volt-e ennyi naftára szükség, vagy csak nagyzolni akart Gudegast.

    Sajnos a forgatókönyv mellett a rendezés is gyengén sikerült, a színészi alakításokról nem is beszélve. Az ötlet jó volt, de a sztori néhol túl kusza, ugyanakkor hiányos. Szerencsére a film végére sikerült egy váratlan fordulattal meglepni a nézőket.

    A Gengszterzsaruk tulajdonképpen egy nagyon gyengén kivitelezett Szemtől szemben-koppintás, viszont Al Pacino és Robert De Niro helyett B-kategóriás színészekkel, gyenge párbeszédekkel, rossz poénokkal, kusza történettel, és zavaróan sok káromkodással.

    Gengszterzsaruk (kritika)
    A Gengszterzsaruk tulajdonképpen egy nagyon gyengén kivitelezett Szemtől szemben-koppintás, viszont Al Pacino és Robert De Niro helyett B-kategóriás színészekkel, gyenge párbeszédekkel, rossz poénokkal, kusza történettel, és zavaróan sok káromkodással.
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    2.6

    No Comments "

    Elit játszma (kritika)

    január 5th, 2018

    Aaron Sorkin már számtalanszor bizonyította tehetségét forgatókönyvíróként. Több jelölés után a Social Network – A közösségi háló c. film sztorijára végül megkapta a Golden Globe, a BAFTA- és az Oscar-díjat is. Rendezőként azonban csak most debütál. Molly Bloom, a pókerhercegnő önéletrajzi könyve alapján megírta a forgatókönyvet, de ezúttal a rendezést sem engedte ki a kezei közül.

    Molly Bloom, akit a Golden Globe díjas Jessica Chastain alakít, tehetséges síelő, jó eséllyel indul az olimpiai aranyért. Sajnos a versenyen balesetet szenved, így kénytelen feladni a sportolói pályafutását. Jogi egyetemre készül, de úgy dönt, hogy halaszt egy évet és inkább munkát keres. Los Angelesbe költözik és személyi asszisztensként kezd dolgozni. Főnöke felajánlja neki, hogy másodállásként segítsen be esténként a pókerklubja vezetésében. Így hirtelen ott találja a magát a felső tízezer legbelsőbb köreiben, ahol hollywoodi hírességek, színészek, rendezők, dúsgazdag üzletemberek a vendégei. Hála az eszének és kitartásának, Molly önálló vállalkozást indít, elcsábítja főnöke vendégeit a saját privát pókerpartijaira. Olyan jól keveri a lapokat, hogy karrierje villámgyorsan ível felfelé, a pénztárcája pedig egyre vastagabb. Erre azonban hamar felfigyel az orosz maffia, akik szintén be akarnak szállni a buliba, majd megjelenik az FBI is. Végül Mollyt letartóztatják illegális játszmák szervezéséért és az egyetlen reménysugár, az ügyvédje, Charlie Jaffey (Idris Elba) talán bebizonyíthatja a bíróságon, hogy a pókerhercegnő nem piszkos játszmát űz.

    Aki azt gondolja, egy önéletrajzi könyvből készített film képtelen lesz 140 percig lekötni a figyelmet, óriásit téved. Ugyan nincsenek hatalmas fordulatok és meglepetések, mégis már az első jelenet beszippant és egyetlen másodpercre sem enged el. A történetet maga Molly meséli, nagyrészt az ügyvédjével megosztott sztorikat halljuk, folyamatosan narrálva az eseményeket. Nem bánik fukarul a kártyás szakzsargonnal, amikkel a nagy zsugások biztosan tisztában vannak, de a zöldfülűeket sem fogja zavarni.

    Hogy miben rejlik a film sikere? A legfontosabb a fantasztikus forgatókönyv, amit Golden Globe díjra jelöltek, aztán ott van még a meglepően profi rendezés, amit a kezdőnek mondható Aaron Sorkin kiválóan abszolvált, remek az operatőri munka, látványos, feszült és izgalmas pókerjátszmákat látunk, ahol egy pillanat alatt válik valakiből dollármilliomos, míg a másik legatyásodik és ezzel tönkre is megy az egész élete. Mindez azonban mit sem érne egy remek színészi alakítás nélkül, amivel Jessica Chastain ismét egy Golden Globe jelölést zsebelt be. Molly szigorú apját Kevin Costner játssza, és valójában ebben a kis szerepben sem rossz.

    Az, hogy egy férfiak uralta világban valaki nő létére ilyen sikeresen tudjon érvényesülni, sajnos nem túl gyakori a mai világban. Molly Bloom nem a szuperszexi ruháival és a tökéletes testével, hanem az eszével, vagányságával, kedvességével és a végtelen diszkréciójával nyerte el a dúsgazdag játékosok bizalmát, vívta ki elismerésüket. Mivel az összes játszmát kívülről figyeli, sokkal hitelesebb képet kapunk az ilyen estekről, ahol milliók cserélnek gazdát. Molly az önéletrajzi könyvében is csak álneveket használ, így a film sem leplezi le a vendégeket. Ez azonban egy percig se zavarjon senkit, hiszen ilyen ez a játék.

    Aaron Sorkin, az immáron rendezővé avanzsált Oscar-díjas forgatókönyvíróíró, szórakoztató, izgalmas és igazán szexi filmet készített, amit nem csak a nagy kártyásoknak ajánlok, hanem az olyan pókeranalfabétáknak is, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az a rojálflös!

    Elit játszma (kritika)
    Aaron Sorkin, az immáron rendezővé avanzsált Oscar-díjas forgatókönyvíróíró, szórakoztató, izgalmas és igazán szexi filmet készített, amit nem csak a nagy kártyásoknak ajánlok, hanem az olyan pókeranalfabétáknak is, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az a rojálflös!
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    9.1

    No Comments "

    Rossz anyák karácsonya (kritika)

    november 12th, 2017

    A Rossz anyák után kicsit több mint egy évvel meg is érkezett a folytatás, a Rossz anyák karácsonya. Az első rész viszonylag nagy bevételét látván biztosak voltak a film készítői, hogy minél hamarabb tető alá kell hozni a második részt. A folytatások azonban szinte soha nem acélosak, különösen igaz ez a karácsonyi verziókra.

    Az év legszebb időszaka a karácsony, amikor szeretet és boldogság járja át a szíveket. Az anyáknak viszont ekkor kezdődik az igazi szenvedés, hiszen boltról boltra járva kell beszerezni a tökéletes ajándékokat, feldíszíteni az otthonukat és a karácsonyfát, megfőzni az ünnepi vacsorát, vendégül látni a rokonokat, megteremteni a karácsonyi csodát. A három amúgy is túlterhelt anyukánál hamar elszakad a cérna. Amy (Mila Kunis), Carla (Kathryn Hahn) és Kiki (Kristen Bell) ismét kinyitják a piásüvegeket, és az első részből már ismerős bulijelenetet megint előadják. És itt most nem arra gondolok, hogy valami hasonlót prezentálnak, hanem szinte szó szerint ugyanazt. Az egyetlen különbség, hogy a helyszín ezúttal a bolt helyett egy pláza. Főszereplőinknél végképp betelik a pohár, amikor saját szüleik is előkerülnek az ünnepekre. A hirtelen felbukkant anyukák szöges ellentétei a lányuknak. Amy anyja (Christine Baranski – Kétszeres Tony- és Emmy-díjas színésznő) mániákusan törekszik a tökéletességre, maximalista, a lehető legtöbbet akarja kihozni a karácsonyból. Nála az ünnep a csillogásról, a giccsről, a legdrágább ajándékok felvásárlásáról szól. Carla édesanyja, Isis (Susan Saandon, Oscar-díjas színésznő) egy laza, nagyszájú hippi csaj, akit nem foglalkoztat a családi együttlét. Sandy (Cheryl Hines), Kiki anyja pedig pont az ellenkezője, túlságosan kevés teret ad lányának, teljesen rátapad, egy percre sem hagyja őt békén, az őrületbe kergetve ezzel Kikit.

    Innentől kezdve a sztori csupán annyi, hogy ez a néhány ember készülődik az ünnepekre, a köztük lévő konfliktus elhatalmasodik, majd jöhet a kibékülés és a hepiend. A történet minden ötletet és eredetiséget mellőz. Hiába a szuper szereplőgárda, kimagasló alakítást senki nem hoz. A Rossz anyák karácsonya ugyanaz, mint az előző rész, csupán tele aggatták karácsonyfadíszekkel és megspékelték néhány új szereplővel. A poénok egy részén ugyan lehet nevetni, de talán most már elég a káromkodásból, a részeg nők szerencsétlenkedéséből, a szexuális utalásokból és a végtelennek tűnő heregyantázós pillanatokból. Kövezzetek meg, de így másodszorra nekem ennél már több kell, hogy elérje a humoringerküszöbömet.

    A Rossz anyák karácsonya maximum addig szórakoztató, amíg kába fejjel, félájultan, kajakómában üldögélünk a fa alatt, a nagy klasszikusok közé viszont sajnos nem fog bekerülni. Amikor elmúlik a töltöttkáposzta és a bejgli hatása, rájövünk, hogy még mindig a Reszkessetek betörők a király

    Rossz anyák karácsonya (kritika)
    A Rossz anyák karácsonya maximum addig szórakoztató, amíg kába fejjel, félájultan, kajakómában üldögélünk a fa alatt, a nagy klasszikusok közé viszont sajnos nem fog bekerülni.
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    4.7

    No Comments "

    Annabelle 2. – A teremtés (kritika)

    augusztus 10th, 2017

    James Wan, a horrormágus (Fűrész, Insidious, Annabelle, Démonok között 1-2) ismét hatalmas fába vágta a fejszéjét egy folytatással. Immáron a második közös munkát vállalta Az Amikor kialszik a fény rendezőjével, David F. Sandberggel. Wan rendezőként és producerként is remek, de sajnos az Annabelle és az Amikor kialszik a fény sem sikerült tökéletesre, így hát ember legyen a talpán, aki előítéletek nélkül ül be a moziba, hogy megnézze A teremtést.

    A folytatás tulajdonképpen előzményfilm, egészen az 50-es évekig repít vissza minket az időben. A történet szerint egy babakészítő, Samuel Mullins (Anthony LaPaglia) és felesége, Esther Mullins (Miranda Otto) egy balesetben elvesztik lányukat. Minden nap imádkoznak, hogy újra láthassák őt, amikor is megtörténik a várva-várt csoda, megjelenik előttük a lányuk szelleme. A kísértet kéri, hogy a kislány számára egykor oly kedves játékbabába költözhessen, így örökre együtt maradhat a család. Hamarosan azonban kiderül, hogy nem a halott Bee Mullins lelke jár vissza a házba, hanem egy gonosz démon. Mullinsék 12 évvel a tragédia után sem heverték ki a történteket, bűnösnek érzik magukat, amiért nem vigyáztak jobban a gyermekükre. Bűnükért vezekelni akarnak, ezért egy csapat árvát fogadnak óriási házukba. Rövidesen elkezdődik a rettegés, mert az évekig szunnyadó gonoszt felébresztik, aki azonnal célba is veszi főhősünket, a félig lebénult kislányt, Jenice-t.

     A Démonok között alkotói kitalálták, hogy az epizódok kísértetei mind saját filmet kapnak. Ezek közül az első az Annabelle volt, ami esetlensége, összecsapottsága ellenére is óriási bevételt hozott. A készítők tehát a folytatás mellett döntöttek… szerencsénkre. A második rész ugyanis klasszisokkal jobb lett az elsőnél.

    A rendező nem megy fejjel a falnak, lassan, ráérősen indítja a sztorit. A film első felében megismerhetjük a szereplőket, akik mind szerethető karakterek, érdemes izgulni értük. A főszereplőt, Janice-t alakító Talitha Batemen fiatal kora ellenére – csupán 15 éves – fantasztikus színész.  Janice mellett mindig felbukkan a legjobb barátnője, szinte fogadott testvére, Linda (Lulu Wilson), akinek szórakoztató karaktere ékes bizonyítéka Sandberg hibátlan humorérzékének. Borotvaélen táncol, de kiváló érzékkel adagolja a poénokat Lindán keresztül, nem esik át a ló túloldalára, nem válnak gagyi horrorparódiává ezek az ominózus ”poénos” jelenetek. A többi lánynak nem sok feladat jut, de remekül asszisztálnak a főszereplő csajoknak. A Mullins házaspár sem kapott túl nagy szerepet, holott a Mr. Mullinst alakító Anthony LaPaglia mégiscsak Golden Globe-díjas színész.

    A film képi világa és a hang profi munka. Hála a precízen átgondolt kameramozgásnak, a némaságot megtörő legapróbb pisszenésnek, reccsenésnek, több jelenet hátborzongató lett. Sajnálatos azonban, hogy az események folyása kiszámítható, váratlan fordulatot és csavart egyáltalán nem kapunk. Egyszer sem döbbenünk meg igazán, mindig pontosan tudjuk, hogy mi fog történni.

    Az Annabelle után az Annabelle 2. – A teremtés igazi meglepetés, az előítéletek és a temérdek közhely ellenére jó párszor sikerült ránk hoznia a frászt. Méltó kistertvére lett a Démonok között epizódoknak, rettegve várjuk a folytatást.

    Annabelle 2. – A teremtés (kritika)
    Az Annabelle után az Annabelle 2. – A teremtés igazi meglepetés, az előítéletek és a temérdek közhely ellenére jó párszor sikerült ránk hoznia a frászt.
    7.5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (3 Szavazások)
    8.2

    No Comments "

    A dögös, szőke 007-es (Atomszőke – kritika)

    július 27th, 2017

    David Leitch rendező neve ismerősen csenghet az akciófilm-kedvelőknek, hiszen a John Wick és a hamarosan megjelenő Deadpool 2 is az ő nevéhez fűződik. Az Atomszőke a The Coldest City képregénysorozat alapján készült és már az előzetesei is nagyot szóltak.

    A film Ronald Reagen, amerikai elnök beszédével indul, amiben a Kelet- és Nyugat-Berlint kettéválasztó berlini fal lebontását és a kapuk megnyitását kéri. A 80-as évek Berlinjéről, a hidegháború időszakáról kapunk némi felvilágosítást, majd elhangzik a mondat: „Ez nem az a történet!”

    Rögtön jön is az első headshot, ha valaki az elején még kételkedett a műfajt illetően, így már biztos lehet benne, hogy nem egy dokumentumfilmet lát.

    A brit titkosszolgálat, az MI6 elküldi az egyik legjobb – és minden bizonnyal a legszexibb – titkosügynökét, Lorraine Broughtont (Charlize Theron) Németországba, hogy megszerezzen egy listát, ami kémek és kettősügynökök nevét tartalmazza, köztük az övét is. Az értékes lista természetesen másokat is érdekel, a KGB is feni rá a fogát. A siker érdekében kénytelen együttműködni a helyi beépített ügynökkel, David Percivallal (James MacAvoy), akiben azonban cseppet sem bízik. A küldetés balul sül el, így Lorraine köteles elmesélni a feletteseinek, Eric Graynek (Toby Jones) és a CIA ügynök Emmett Kurzfeldnek (John Goodman) töviről hegyire a Berlinben történteket.

    Feszített tempóban haladnak az események, a film dinamikája, a 80-as évek zenéi, a képi világ és a styling is kiváló. A verekedős jelenetek, pláne a közelharcok bravúrosak. A pesti (berlini) körfolyosós bérházban játszódó, szinte vágás nélküli bunyós jelenet például művészi. Ennek ellenére valahogy mégsem áll össze egy kerek egésszé. A kusza szálak olykor semmilyen jelentőséggel nem bírnak, nem tesznek hozzá a sztorihoz. Az Atomszőke stílusa sokban hasonlít a John Wick és a James Bond filmekére. Az, hogy a főszereplő meséli és kommentálja a történetet, pedig kimondottan Guy ritchies.

    Charlize Theron, a mindig dögös szőke, már a Mad Max: Fury Road-ban is hozta a kemény csajt, most azonban azt is túlszárnyalta. Rideg, rezzenéstelen arccal, tökéletes fekete-fehér ruhákban, magassarkúban vonul végig Berlin utcáin és gyilkolja halomba az ellenségeit. A harcjelenetek nagyrészét ő maga játssza, nem sok feladatot adott a kaszkadőröknek.  Az Oscar díjas színésznő kiváló, mint mindig, de ki kell emelni a sminkesek munkáját is, hiszen a monoklija, a sebei, a bevérzett szeme mind olyan eredeti, hogy szinte fáj ránézni.

    James MacAvoy alakítása szintén hibátlan, jó lenne, ha ezentúl csak gonosz karaktereket játszana, hiszen ebben vérprofinak bizonyult.

    Tulajdonképpen az Atomszőke leginkább Charlize Theron és egy kicsit James MacAvoy filmje, a mellékszereplők (John Goodman, Toby Jones) hiába nagy nevek, nem jelentős a szerepük. Lorraine és a francia titkosügynök, Delphine (Sofia Boutella) kapcsolata is csak azért kapott teret, hogy meglegyen a minden filmben kötelező szexjelenet. Viszont óriási piros pont a rendezőnek, amiért bevállalta, hogy leszbikus kapcsolatot mutat be!

    Az Atomszőke egy igazán jól sikerült akció. Ajánlom a Charlize Theron-rajongókon kívül mindenkinek, aki kicsit is odavan az ilyen gyilkolós, bedarálós, pörgős filmekért. A rendezésben elkövetett bakikért pedig Theron profizmusa kárpótol minket.

    A dögös, szőke 007-es (Atomszőke - kritika)
    Az Atomszőke egy igazán jól sikerült akció. Ajánlom a Charlize Theron-rajongókon kívül mindenkinek, aki kicsit is odavan az ilyen gyilkolós, bedarálós, pörgős filmekért.
    8Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    8.2

    No Comments "

    Gruból is megárt a sok (Gru 3 – kritika)

    június 29th, 2017

    A mindössze 10 éve alapított amerikai animációs filmgyár, az Illumination Entertainment, 2010-ben dobta piacra a Gru (Despicable Me) első részét, amivel óriási sikert aratott. A 69 millió dolláros költségvetésű animáció 543 millió dollár összbevételt hozott, a nézők imádták, a gyerekek megőrültek a Minyonokért. Kétség sem fért hozzá, hogy elkészítik a Gru 2-t, és ezzel szintén óriási összegeket kaszáltak, annak ellenére, hogy az elődjénél jóval gyengébbre sikerült a folytatás. 2015-ben megjött a Minyonok, innen viszont Gru kimaradt, és az érthetetlenül gagyogó sárga kis tic-tac-ok saját története lett. 7 évvel az első rész után pedig már itt is van a Gru 3.

    Gru immáron pozitív karakterént, 3 gyerkőcével és újdonsült feleségével, Lucyval éli a kémek izgalmas életét. Felbukkan Balthazar Bratt, a világot fenyegető gonosz, az egykori gyerek tévésztár, akit pattanásos tinédzserkorában kirúgtak a tévécsatornától. Mivel nem tudta feldolgozni a mellőzöttséget, bosszút esküdött, hogy elpusztítja Hollywoodot. Gru és Lucy képtelenek elkapni Brattet, ezért kirúgják őket az Anti Gonosz Ligából. A hír hallatán a Minyonok felbuzdulnak, megpróbálják rávenni főnöküket, hogy térjen vissza eredeti hivatásához, legyen megint gonosz. Amikor Gru nemet mond nekik, ők fellázadnak és elhagyják gazdájukat.

    Miközben otthon búslakodik a munkanélkülivé vált kém pár, érkezik egy üzenet a soha nem látott ikertestvértől, Drutól, hogy látogassák meg őt a kastélyában. Az ikrek sok mindenben különböznek egymástól. Míg Gru kopasz, feketében jár és állandóan morcos, addig Dru fejét gyönyörű, fényes hajkorona díszíti, fehér ruhákat hord, jókedvű, bohókás figura. Míg Gru profi kém, addig Dru egy igazi pancser, aki folyton elbénáz valamit. A páros kimondottan jól működik együtt, jók az ellentétek, de a hasonlóságok is köztük.

    A sztori tehát 3 fő szálon fut, amik sajnos nem lettek összefűzve, ráadásul az egyik teljesen felesleges is. Amikor a minyonok elhagyják Grut, véletlenül bekeverednek egy tehetségkutatóra, és természetesen széttrollkodják azt, majd a rendőrök elkapják és lecsukják őket. A szökést profin megtervezik, már nem is annyira szerencsétlenek, mint az előző epizódokban. Kár, hogy ez a rész maximum időtöltésnek volt jó, mert különösebb értelme, mondanivalója, funkciója nincs.

    A főgonoszunk, a fickó a „vállalhatatlan válltöméssel” és a bundeszligaséróval pedig konkrétan a film közepén eltűnik és csak a végén kerül elő újra, hogy elpusztítsa a világot. Kaphatott volna egy kicsit több teret, ha már egyszer ő Gru főellensége. És mindezek mellett ott van Lucy is, Gru felesége, aki kétségbeesetten próbálja betölteni a tökéletes pótanya szerepét kisebb-nagyobb sikerrel. A lányok közül Agnes még mindig brutálisan cuki, pláne mikor egyszarvúvadászatra indul az erdőbe nővérével, Edithtel.

    Annak ellenére, hogy a Gru 3 tele van jó poénokkal, a sztori gyenge és unalmas lett. Az Illumination egyik szuperképessége, hogy a gyereküket moziba kísérő felnőtteknek is kiváló szórakozást nyújt. Na, ez itt sajnos most nem annyira sikerült. Egyértelmű, hogy a rengeteg 80-as évekbeli sláger, amiket Balthazar Bratt vagy a Minyonok énekelnek, nekünk, felnőtteknek szólt, de a végén már inkább idegesítővé váltak, minthogy beletették volna a bugit a lábunkba. Úgy tűnik, Gruból kezd elfogyni a szufla, reméljük, hogy ezt a film készítői is belátják végre.

    Gruból is megárt a sok (Gru 3 - kritika)
    Annak ellenére, hogy a Gru 3 tele van jó poénokkal, a sztori gyenge és unalmas lett.
    6Szerintünk
    Olvasói értékelés: (2 Szavazások)
    5.7

    No Comments "

    Másnaposok csajverziója 2.0 (Csajok hajnalig – kritika)

    június 17th, 2017

    A 2009-es Másnaposok óta szinte évente kijön egy bulifilm kisebb-nagyobb sikerrel. A Csajok hajnalig már az előzetes alapján sem tűnik többnek egy újracsomagolt Ronda ügy, Másnaposok, Koszorúslányok és Rossz anyák mixnél, de ne temessük idejekorán a filmet, hiszen a rendező-forgatókönyvíró, Lucia Aniello már bizonyította kiváló humorérzékét a Comedy Central csatornán futó Broad City c. sorozat rendezőjeként.

    A történet 5 jó barátnőről szól, akik Miamiban, egy mesés tengerparti villában tartják Jess (Scarlett Johansson) lánybúcsúját. A buli egy kicsit vadabbra sikerül a tervezettnél, és az alkoholgőzös, kokainmámoros éjszakán a Chippendale-fiú meghal. Ekkor szabadul el a pokol csak igazán, a csajok bepánikolnak és megpróbálják eltüntetni a holttestet és az összes ellenük szóló bizonyítékot.

    A szereplőgárda láttán azt gondoltam, hogy 5 szuper karaktert kapunk, akik majd brillíroznak a vígjátékban, feldobva ezzel az unalmasnak és lerágott csontnak tűnő sztorit. Sajnos óriásit tévedtem. Scarlett Johansson, aki újabban inkább akcióhőssé és sci-fi királynővé avanzsált, itt egy szürke, felejthető, egyéniségtelen figurát alakít, aki csak sodródik az eseményekkel, nem irányítja a csapatot, holott elvileg ő a húzónév a szereplők közt. Szakmáját tekintve politikus, de a viselkedése és a személyisége egyáltalán nem ezt tükrözi.

    Az ausztrál barátnőt, Pippát alakító Kate McKinnon nem okozott csalódást, talán az ő esetlensége a legszórakoztatóbb a filmben, annak ellenére, hogy nem őstehetség a színésznő.

    Frankie és Blair (Ilana Glazer és Zoë Kravitz) párosa említésre sem méltó. Frankie egy igazi lázadó aktivistának van kikiáltva, de ebből valójában semmit nem látunk azon kívül, hogy ő a legmocskosszájúbb nő a brigádban. Blair pedig annyit tud, hogy bomba jól néz ki.

    Újabban a vígjátékok kötelező karaktere a duci csaj, aki vagy bolond, vagy csak végtelenül egyszerű. Itt az ügyeletes dundi „mókamestert” a 22 Jump street – túlkoros osztag c. vígjátékban is feltűnt Jillian Bell alakítja, aki mellesleg jó is lehetne, ha a karaktere nem lenne teljesen kihasználatlan. Egyetlen jellemvonása az állandó féltékenykedés. Ki akarja sajátítani magának Jesst, a legjobb barátnőjét és bárkit elkaszál, aki közéjük akar állni.

    Demi Moore és Ty Burrel pedig elvállalta a nimfomán szomszéd pár szerepét… azt hiszem, ennél már tényleg nincs lejjebb.

    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyetlen vicces momentuma sem volt a filmnek. A vad, piás csajbuli ellenpólusaként bemutatott diszkrét borkóstoló a legénybúcsún például kimondottan vicces. A férj szerepét egyébként a társ-forgatókönyvíró, Paul W. Downs kapta, aki együtt dolgozott a rendezővel több Broad City epizódon is.

    A legnagyobb probléma viszont az, hogy az idő előrehaladtával nem épül a sztori, nem tudjuk hová tartunk, nem fejlődnek a karakterek, a poénok is gyengébbek és egyre ritkábban jönnek. Vannak kimondottan unalmas percek, felesleges szálak, és a befejezés is borzasztó gagyira sikerült.

    A Csajok hajnalig nem más mint botcsinálta szkeccsek egymásra pakolása, ami a 20 perces Broad City epizódokban tökéletesen működik, egy egész estés moziba viszont kevésnek bizonyult.

    Másnaposok csajverziója 2.0 (Csajok hajnalig - kritika)
    5Szerintünk
    Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
    5.0

    No Comments "

    Bye Bye Man – A rettegés neve (kritika)

    április 30th, 2017

    Habár már az előzetes alapján sem tűnt vérfagyasztó horrornak a Bye Bye Man, mivel volt rá példa, hogy egy-egy gyengébb trailer után kellemes meglepetéseket okozott a film, adtam egy esélyt neki.

    Bár ne tettem volna…

    A film tulajdonképpen egy egészen ígéretesnek tűnő kertvárosi mészárlással indul, ami még a hatvanas években történt. Látunk egy középkorú férfit, aki sörétes puskával végigmegy a szomszédságon és kérdés nélkül mindenkit megöl. Az azonban már gyanúra adhat okot, hogy a lövöldözésnél mindenhonnan kispórolták a művért.

    Majd ugrunk egyet az időben és a történet három fiatal egyetemistával folytatódik, akik az egyetem közelében kibérelnek egy óriási, kétszintes házat. Biztos létezik diák, aki ilyen albérletben lakik, csak sajnos attól tartok, nem ezen a bolygón. A főszereplők, Elliot, barátnője, Sacha és barátjuk John beköltöznek a házba, ahol aztán el is kezdődnek a furcsaságok. Találnak egy régi éjjelszekrényt, azon egy pénzérmét, ami folyton leesik a földre. A fiókba firkált mondatok közül olvassák ki a gonosz nevét, amit tilos kimondani, sőt tilos rágondolni is. A házavató buli után tartanak gyorsan egy szelleműző szeánszot, amit Sacha kissé stikkes barátnője vezet, és ahol Elliot rögtön ki is mondja a bűvös nevet, megfertőzve ezzel barátai elméjét. Innentől kezdve nem tudnak másra gondolni, csak a By Bye Man-re.

    Az alapötlet éppenséggel nem is lenne rossz. Adott egy rém, aki tulajdonképpen nem gyilkol, hanem gyilkosságra kényszeríti az áldozatait. Abból táplálkozik, ha az emberek félelemmel gondolnak rá. Van itt tehát skizofrénia, paranoia és mindenféle hallucináció. A démon külseje egészen addig a pillanatig ijesztőnek tűnik, míg meg nem látjuk az arcát, majd fel nem bukkan a borzasztó gagyin megrajzolt „vérszomjas” kutyája, aki az áldozatokból falatozik. Hogy ki ez a Bye Bye Man, honnan jött és mi a célja, sajnos nem derül ki. Mint ahogy a folyton leeső pénzérme funkciója sem. Meg egyáltalán mi ez a név, hogy Bye Bye Man?

    Sajnos a film gyengeségéhez a csapnivaló színészi teljesítmény is erősen hozzájárul. Egyedül talán az Elliotot alakító Douglas Smith arcán tűnik őszintének a para. A rendőrként néhány percre felbukkanó Carrie-Anne Moss, A Mátrix Trinityje ugyanolyan faarcú és mimikátlan, mint amikor 18 évvel ezelőtt a piros pirulát választotta. Az, hogy az Oscar-, Golden Globe-, és Emmy-díjas színésznőt, Faye Dunawayt hogyan sikerült rábeszélni, hogy szerepeljen a filmben, kész rejtély.

    A karakterekről semmi nem derül ki, nem ismerjük meg őket igazán. A borzasztóan egyszerű párbeszédek mellett a magyar szinkron is hagy kivetnivalót maga után. Az, hogy Elliot Macinak hívja a barátnőjét, pedig kimondottan idegesítő.

    Nincs feszültség, nincs rettegés, nincs meglepetés, nincs csavar és nincs semmi új a Bye Bye Manben, ami miatt tényleg érdemes lenne végigülni ezt a 96 percet. Pocsékul megírt forgatókönyv, béna rendezés, nem túl erős operatőri munka és a színészi kvalitás teljes hiánya jellemzik a filmet. „Ne mondd ki, ne gondolj rá!” és a legjobb, ha nem is nézed meg.

    Bye Bye Man – A rettegés neve (kritika)
    Nincs feszültség, nincs rettegés, nincs meglepetés, nincs csavar és nincs semmi új a Bye Bye Manben, ami miatt tényleg érdemes lenne végigülni ezt a 96 percet.
    3Szerintünk
    Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
    4.3

    No Comments "

    Fantasy szívet így még nem facsart (Szólít a szörny – kritika)

    március 3rd, 2017

    J.A. Bayona spanyol rendező forgatott már horrort, katasztrófafilmet, misztikus thrillert, majd 2016-ban elkészítette Patrick Ness – a forgatókönyvíró – regénye alapján a Szólít a szörny című, látványos, szívbe markoló amerika-spanyol fantasyt.

    A film egy 12 éves, magányos, visszahúzódó, de kiváló rajztehetséggel és élénk fantáziával, bátorsággal megáldott kisfiú, Conor (Lewis MacDougall) történetét meséli el, aki amellett, hogy iskolai zaklatások állandó céltáblája, élete legnagyobb megpróbáltatásával néz szembe. Egyetlen igaz barátja, az egyedülálló édesanyja (Felicity Jones) rákos beteg, haldoklik. Az anya, betegsége ellenére, igyekszik a hátralevő időt boldogan eltölteni fiával. Conor képtelen kipihenni magát, mert folyton gyötri a rémálom, hogy elveszíti anyját, így az álmatlan éjszakákon egyedül rajzolgat a szobájában. Egyik éjjel azonban meglátogatja őt egy szörny (Liam Neeson), aki óriási mérete és rémisztő külseje ellenére sem ijeszti meg őt. A szörny három fantasztikus, ám kezdetben Conor számára érthetetlennek és igazságtalannak tűnő történetet mesél el, majd megígérteti a fiúval, hogy ha a három történetet végighallgatta, neki kell elmesélnie egy negyediket, a saját történetét, a rémálmát.

    Conor élete fenekestől felfordul. Miután anyjának egy újabb kezeléssorozat miatt kórházba kell vonulnia, és ő ideiglenesen a nagymamájához (Sigourney Weaver) költözik, felbukkan az Amerikában élő édesapja (Toby Kebbell) is.

    Aki azt gondolja, hogy az utóbbi idők drámáihoz hasonlóan a Szólít a szörny egy könnyű, családi mozi,  egy szomorú történet vidám befejezéssel, nagyon téved. Itt ugyanis nincs feloldás, nincs giccses happy end, csakis a kőkemény valóság. A film legnagyobb ereje a csontig hatoló őszinteség, amivel a rendező megtiszteli a nézőt. Patrick Ness regénye eredetileg gyerekeknek szól, viszont a film annyira erős, hogy az érzékenyebb felnőtt nézők szemébe garantáltan könny szökik.

    A remek történet azonban mit sem érne olyan remek színészi alakítás nélkül, mint amit a forgatás idején mindössze 14 éves Lewis MacDougall hoz. A fiú arcjátéka és kifejező tekintete beleég a retinánkba. Liam Neeson tökéletes választás volt narrátornak a szörnyhöz, hiszen amellett, hogy határozott és erős a hangja, mégis van benne valami megnyugtató finomság. Felicity Jones vonásai az első jelenetekben még bájosak, majd látjuk, ahogy a betegség hatására folyamatosan leépül. A sminkmesterek munkáját mindenképpen ki kell emelni, hiszen a csontsovány anya látványától a hideg futkos a hátunkon.  Sigourne Weaver kiválóan alakítja a rideg nagymamát, akinek a Conorral való kapcsolata kezdetben nem éppen felhőtlen. A nagymama végig nézi lánya haláltusáját, mindent megtenne érte, de képtelen segíteni rajta. A közös fájdalom és szenvedés aztán összehozza őt és az unokát, hiszen csak ők maradnak egymásnak.

    A film látványvilága elvarázsol. Nagy fejtörést okozott a rendezőnek, hogy a szörny nagyságát és erejét úgy mutassa meg, hogy közben valóságosnak hasson de mégse legyen túlzottan ijesztő. A motion capture-technika segítségével Liam Neeson játszotta el a rém összes mozdulatát, így az arcának minden vonása, a szemei valóban élethűvé váltak.

    A Szólít a Szörny egy igazán kivételes alkotás, amely szól szeretetről, barátságról, fájdalomról, elvesztésről és az idő előtti felnőtté válásról. Olyan tanítást ad, amit a moziból kijőve még napokig emészthetünk. Kétség nélkül állíthatom, hogy fantasy szívet így még nem facsart.

    Fantasy szívet így még nem facsart (Szólít a szörny - kritika)
    A Szólít a Szörny egy igazán kivételes alkotás, amely szól szeretetről, barátságról, fájdalomról, elvesztésről és az idő előtti felnőtté válásról.
    9Szerintünk
    Olvasói értékelés: (7 Szavazások)
    9.7

    No Comments "