A régi város több szempontból is egy tökéletes film. Kenneth Lonergan eddigi legjobb alkotása olyan erővel hat a néző érzelmeire, mint egy hatalmas és sötét tornádó, ugyanakkor képes egészen hétköznapi és reális maradni, elkerülve minden melodramatikus hollywoodi csapdát, amitől középszerű lehetne a végeredmény. Ha ehhez még hozzáadjuk a felülmúlhatatlan színészi játékot, valami olyan kuriózumot kapunk, amit méltán nevezhetünk feledhetetlennek.

A film egy átlagos család egészen elképesztő és megrázó drámája, melyet a rendező egy központi figurán keresztül mutat be. Lee (Casey Affleck) egy végletesen magának való, szomorú férfi, aki gondnokként dolgozik egy társasházban. Napjait a munka tölti ki, meg az a pár kocsmai verekedés, amit Lee mindig saját maga generál, mintha csak büntetni akarná magát valamiért. Amikor bátyja, Joe (Kyle Chandler) meghal a férfi arra kényszerül, hogy visszatérjen szülővárosába, hiszen gondoskodnia kell árván maradt unokaöccséről. A városban azonban olyan lélekölő, bénító emlékek várják, melyekkel gyakorlatilag lehetetlen együtt élni. Lee mégis megpróbál megküzdeni a megküzdhetetlennel.

Lonergan forgatókönyve és rendezése is teljesen hibátlan. A filmnek egyetlen egy olyan pontja sincs, ami megakasztaná vagy késleltetné azt, hogy maximálisan belefeledkezzünk a történetbe. Lee karaktere az első pillanattól kezdve érdekes és az is marad a történet legvégéig. Lonergan kiváló az időzítésben. Nem sieti el a sztori kibontását, de nem is mesél vontatott lassúsággal. Az események éppen ideális ütemben követik egymást ahhoz, hogy átérezzük a történések súlyát, arra viszont nincs időnk, hogy végleg alámerüljünk valamiféle hisztérikus melankóliában és elkeseredettségben. A jelenetek pontosan úgy peregnek tovább, mint a valóságban. Lonergan szinte már dokumentumfilmes realizmussal követi szereplőit, hosszan filmezi egyszerű hétköznapi tevékenységüket. Elnyújtott snittekben láthatjuk, ahogyan esznek, vagy éppen a kocsijukat keresik egy zsúfolt parkolóban. Ez az aprólékosság mégsem lesz unalmas, direktorunk ugyanis príma és izgalmas párbeszédeket társít az „eseménytelen” képekhez. Ilyen kiforrott, tökéletes dialógok tényleg ritkán hangzanak el hollywoodi filmben, talán csak Woody Allen bravúros, átlapolható, szinte már kánonszerű párbeszédei vetekedhetnének Lonergan munkájával.

A drámai hangulat ellenére a rendező nem fukarkodik a poénokkal és a vicces szituációkkal sem. Egyrészt ezekkel az elemekkel oldja fel a csaknem melodrámába hajló szituációkat, másrészt elmélyíti a realisztikus ábrázolást. Így a szereplők élőbbé, sziporkázóan egyedivé válnak.

A színészi játék brutálisan erős. Casey Affleck valóban gigászi magaslatokba emelkedik, szinte szavak sincsenek letaglózó alakítására. Eddigi munkái messze elmaradnak ettől a szereptől, pedig láthattunk már tőle hasonló karaktereket, ezek azonban csak levegős fércmunkának tűnnek mostani játéka mellett. Egyértelműen jár érte az Oscar, a mostani felhozatalban nincs olyan színész, aki versenyre kelhetne vele.

Affleck mellett Lucas Hedges is kimagaslóan jó az elárvult unokaöcs szerepében, nem túlzás azt állítani, hogy a fiatal tehetség megváltotta jegyét a legnagyobb sztárok közé.

Michelle Williams is csodás, játéka érzékeny és kifinomult, egyes jelenetekben felforgatóan erőteljes.

Kenneth Lonergan hiteles drámája egyszerűen kihagyhatatlan alapmű a sérült emberi lélek öngyógyító erejéről, életünk fájdalmas szépségéről, amihez felkavaró múltunk éppen annyira hozzátartozik, mint a kihívásokkal teli jelen, amiben élünk.

Ez az év legerősebb drámája (A régi város - kritika)
Kenneth Lonergan hiteles drámája egyszerűen kihagyhatatlan alapmű a sérült emberi lélek öngyógyító erejéről, életünk fájdalmas szépségéről, amihez felkavaró múltunk éppen annyira hozzátartozik, mint a kihívásokkal teli jelen, amiben élünk.
9Szerintünk
Olvasói értékelés: (5 Szavazások)
9.7