Robin Campillo igaz történeten alapuló, szívszorító drámája méltó tisztelgés azok előtt az elszánt aktivisták előtt, akik a kilencvenes évek elején elszántan küzdöttek azért, hogy előre mozdítsák a HIV és AIDS kutatásokat és felnyissák a betegséggel kapcsolatban a közönyös társadalom szemét.

Az ACT UP egy olyan nemzetközi civil szervezet, melynek tagjai a kilencvenes évek elején végleg megelégelték, hogy a kormányzat és a közvélemény nem fordít elég figyelmet az AIDS járvány kezelésére. A film elsősorban a szervezet francia tagozatáról és annak működéséről szól, másrészről viszont egy nagyon megható szerelmes film, ami szinte a falhoz csapja az embert.

Campillo először magával az ACT UP közösségével, működésével és felépítésével foglalkozik. Ügyes húzás tőle, hogy a film legelején olyan nézőpontból forgat, hogy a néző úgy érzi, ő is csak egy a sok új jövevény közül, aki csatlakozni szeretne a szervezethez. A gyors fejtágító után, amiben az egyik szereplő elmondja, hogy mik a gyűlés és a részvétel szabályai egyből vitás helyzetekbe csöppenünk és egyre jobban elmélyülhetünk az ACT UP munkájában. Tüntetéseken, demonstrációkon vehetünk rész velük. Láthatjuk, hogy hogyan tartóztatják le őket és milyen egy gerilla felvilágosító akció egy középiskolában. Később a rendező szépen felrajzolja a tagok személyes érintettségét is, ezzel magyarázva a belső vitákat és a folyamatosan változó erőviszonyokat. Azzal, hogy Campillo egyre inkább az egyénre koncentrál, szépen csúsztatja át a propaganda filmet egy sokkal mélyebb szerelmi történetbe.

A második rész Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és Nathan (Arnaud Valois) szerelméről szól. Sean már régi tagja a szervezetnek, egészen fiatal korában fertőződött meg és a radikálisabb hozzáállást részesíti előnyben. Nathan nem beteg, régi szerelme volt az, a fiú akkor tehetetlennek érezte magát, most ezen szeretne változtatni. Kettőjük lassan kibontakozó, őszinte szerelme megállíthatatlanul sodródik a tragédia felé, Campillo pedig részletesen, példa értékű érzékenységgel mutatja be Sean haldoklásának különböző stációit, valamint azt is, hogy ez milyen hatással van a körülötte lévőkre.

A mélyen megrázó történetet a rendező időről időre tervszerűen megszakítja az önfeledt bulizás és az öröm képeivel, melyekről aztán olyan homályos nagyításokat készít, hogy végül már csak a fényben táncoló porszemek tündökölnek a vásznon. A fényes részecskék egyszerre jelképezik a betegséget, illetve azt, hogy maga a társadalom is egy élő, összefüggő szervezet, melynek mi mindannyian részesei, élő kis sejtjei vagyunk. Éppen ezért nem csukhatjuk be a szemünket és nem lehetünk közömbösek.

A 120 dobbanás percenként egy csodás film, kimagasló színészi játékkal és egy olyan, szépen ívelt történettel, amely hosszú időre bekúszik a bőrünk alá. Nem feltétlenül tud új színnel szolgálni a hasonló kaliberű filmek között, de valóban méltó emléket állít ezeknek a bátor fiataloknak, akik nélkül biztosan nem állna nyerésre az AIDS elleni háború.

120 dobbanás percenként (kritika)
A 120 dobbanás percenként egy csodás film, kimagasló színészi játékkal és egy olyan, szépen ívelt történettel, amely hosszú időre bekúszik a bőrünk alá.
8Szerintünk
Olvasói értékelés: (1 Szavazás)
7.0